Érzések ébredése

Kezdetben vala a sötétség.
A semmi. A kiégettség. Nem volt semmi remény.
Adrienn házassága napról napra, ahogy hozta az élet a különböző élethelyzeteket, mint megannyi próbatétel, romokban hevert.
Kezdeti idealizmusa morzsánként megkopott, nem az unalom, hanem az összetartozás hiánya ölte meg ezt a kezdeti érzést.
Rácsodálkozott a férfira, akit valaha szeretett.
Talán ezt hívják társas magánynak. Ezt a szeretethiányt, amelyet egy nem kiteljesedett házasság ad.
Már nem voltak szép érzései.
Csak a fájdalom, a keserűség. A "ha" világában élt, minden csupa kérdőjel. "Ha". A legértelmetlenebb feltevés.
Nincs "ha", tények vannak. Egyedül. Vagy ami még rosszabb, vele, egyedül.
Régen volt szerelmes, de most még vágyakozást sem érzett az érzés után.A mindennapos, apró sikerélmények is hiányoztak, kudarcélményekké változtak.
Kedvtelenül végezte a házimunkát, ezzel is kiszolgáltatva magát az újabb kritikáknak.
Nem feltétlenül romantikára vágyott, mint a férfiak gondolják. Nem virágcsokorra, gyertyafényre.
Meghitt érintésre vágyott, amelyben benne van a tökéletes pillanat. Amikor úgy adhatja magát, mint ritka ajándékot.
Tudta, ez a fajta idealizmus juttatta idáig, az álmodozásai, végül a csalódás, semmi nincsen úgy, ahogyan elképzelte.
A legjobban azt a képet utálta, amilyennek férje szemében látta önmagát. Lassan kihunyt benne a fény.
Már nem akart megfelelni, örömet szerezni, már nem tudta szeretni saját magát ebben a kilátástalan adni akarásban. Már nem tudott mit adni. Üres volt.
Túl a vásárlási kényszeren, már semmi nem okozott neki örömet. Minden értelmetlenné vált, a pénz hajszolása, egy jó nyaralás, nem voltak célok, csak a semmi volt.
Minden nap, szakasztott mása a tegnapinak. Örömtelen. Próbálkozásai mind zátonyra futottak.
Tudta, a férjének mindegy, ki is ő valójában, nem is kíváncsi rá, nem tudott kiteljesedni az önmegvalósításban.
Már nem voltak álmai.
Személyisége, bár megkövetelte volna az évek múlásával a továbbfejlődést, nem törődött vele.
Azt gondolta, megteheti ezt büntetlenül, mert a lélek, egy megfogalmazhatatlan misztérium, és mint olyan, talán nem is létezik. A boldogságra törekvés csak ideológia, amelyet az ember levetkőz az ifjúsággal.
Felnőni, annyit tesz, mint beletörődni az önfeladásba.
Akkor ezt gondolta.
Szabadulni akart az álmaitól. De nem ez volt még a gödör alja.
Először csak ürességet érzett. Aztán egykedvűséget. Végül depressziót.
Sokan azt gondolják, ez csak egy lelkiállapot. A pánik, ami ebből kifejlődik, egy beidegződés.
Adrienn is sokáig ezt gondolta.
Régen nem is hallott ilyesmiről, talán valami új diagnóziskényszer szülte, mesterségesen létrehozott civilizációs kórság. Régen biztosan elfáradtak az asszonyok a szántóföldeken, nem volt alkalmuk ilyesmiken agyalni, mint pánik, depresszió, az idő múlása.
Egészen addig a napig.
Szívszorítással kezdődött. Halálfélelemmé vált. Az utcán nagy lódulással fordult a világ, kiszaladt a lába alól a talaj. Orvoshoz fordult.
Másnap már, mint diagnosztizált pánikbeteg, egy halom recepttel nézett szembe az állapottal, amely nem volt más, mint egyszerű boldogtalanság.
Talán egy évig szedte a gyógyszereket.
De nem segítettek, csak mélyebbre taszították ebben az érzelem-nélküli állapotban.
Megváltozott.
Gyakran sírt, ok nélkül. Egykori temperamentumos természete elveszett, akarat-nélkülivé és szerencsétlenné vált. Átadta magát ennek az érzésnek, amely elborította, betemette, mint az iszap, semmit nem látott tőle, főként nem a kiutat ebből.
A gyógyszerektől állandóan rosszul volt. Átesett a fiatalságból egy másik dimenzióba. De nem akart még megöregedni.
Az örvény, amelyet úgy hívtak: idő, egyre mélyebbre rántotta.
Valami hiányzott az életéből. Akkor még nem tudta, a saját érzelmei.

S.-el való ismerettsége egy másik dimenzióban kezdődött. A számítógép előtt., egy chat-szobában.
Még sohasem beszélgetett senkivel, idegenekkel a gépen, nem mérte fel a kitárulkozás abszolút lehetőségeit, ebben az arctalan, névtelen, ismeretlen világban.
Nem ismerte ezt a fajta lelki intimitást, de talán valamikor vágyódott rá, és hitt abban, egyszer majd megismer valakit, és meg tudja tenni, hogy végre kimondja őszintén, amit érez
Most, ebben a tét nélküli beszélgetésben meg tudta tenni végre.
S. először csak udvarolt.
Szokásos férfiduma, lepergett róla, ismerte régről.
Akkor még aludt a szíve, és nem is akarta felébreszteni.
A "mindegy" állapotában élt, a "boldogan éltek még meg nem haltak" éveiben, amiről a mesék nem írnak, mert hosszú-hosszú és eseménytelen idő. A semmi.
Egészen addig a szóig.
– Fontos vagy nekem. – mondta S.
Adrienn most döbbent rá, hogy nem fontos senkinek.
Egészen eddig a percig.
A gondolatai az övé voltak, senkit nem érdekeltek, és senkinek nem kellett elszámolnia velük.
Az első, láthatatlan bilincs halk pattanással kinyílt.
Mégiscsak volt valamije, ami az övé, abból a szabadságból, amelyet egykor birtokolt.
Az álmodozás.
Most miért ne álmodhatna? Mert régen valóra válhatott volna? Vagy csak el tudta hinni, hogy valóra válhat?
Érzései még mindig nem voltak. Régóta nem szedett antipszihotikumokat, de az érzései valahogy nem tértek vissza.
Sokat beszélgettek.
Talán véletlenül találkoztak ebben a furcsa térben. Talán ismerték egymást egy előző életből.
A vonzalom érzése először hasonlított a pánikroham kezdetéhez. Egy szívdobbanással kezdődött, aztán zakatolni kezdett a szíve.
Annyira régen nem érzett semmit, csak szorítást a szíve helyén, hogy fel se ismerte az emberi érzést.
Azt, hogy érez. Azt, hogy olvad a jég.
Szorosan markába zárva az emlékezés üveggolyóit feküdt le este. Nem tudta senki, hogy S.-re gondol, és ez egy furcsa szabadság-érzést adott. Elkezdett vonzódni, először ehhez az érzelemhez, mint valami talált kincshez.
Végre érzett.
Olyan volt ez, mint a szerelem, de most több volt annál. Először ki kellett ehhez üresednie, hogy betöltekezzen fénnyel.
– A fejemből pattantál ki. A gondolatom vagy. – írta S.
Adrienn szerette ezt a szerepet. Úgy érezte, most pont olyan, amilyennek a férfi elképzelte.
Nem számított most semmi. Szépség, pénz, egzisztencia, csak a gondolat számított, amelyet érzett, álomtalan éjszakán, ha S.-re gondolt. Szerelmes volt. Egy érzésbe, egy ismeretlenbe, aki érzéseket adott neki.
– Szeretnék erotikus álom lenni. – írta. – A te álmod.
– Készen állsz rá?
– Igen. De nem vagyok túl szép. Azt hiszem sovány vagyok.
– Miért is kéne szépnek lenned? Ez most nem számít. Csak az érzés számít.
A képzelet.
A tökéletes pillanat.
– Este várlak.
Olyan volt, mint egy igazi randevú.
Adrienn díszbe öltöztette most a képzeletét, bár nem hitt az ilyesmiben, már a kíváncsiság is különleges érzéssel töltötte el.
– Megvagy.- S. rákattintott és a nő keze megremegett. Mindig is érezte a szíve körül ezt a forróságot, kínozta a pánik, de ez más volt. Furcsa, de ugyanaz az érzés.
– Talán nem fog ez menni. Nem hinném, hogy tudsz rám, szavakkal hatni.
– Tudok. Meglátod. Készen állsz?
– De ugye nem leszel bunkó? Vigyázz, hova lépsz, mert az álmaimon taposol.
Adrienn szerette volna a férfit átölelni. Kívánta a valóságot, de tudta, így és most a valóságban nem történhet meg ez a nagy kaland. Olyan szépnek képzelte a tájat, hogy az már giccs. Szárnyalt a képzelete. A valóság messze tűnt.
– Fázom. Ölelj át!
A csók, az ölelés. Ezer éjszakányi álmodozás. Az érzései. Az érzékei.
Igen, valóban hatott rá.
Látta az arcát, amint fölé hajol, érezte a bőrét, ahogyan a bőréhez ér, a nyakán a csókot, a borzongást.
Érezte, szerelemre lobban egy idegennel. De soha , senki nem állt ilyen közel hozzá.
A saját érzései ezek. Mindig is azok voltak.

Másnap, amikor a tükörbe nézett, látszott az arcán az érzés. Szép volt ettől.
Látta férje tekintetében a kérdőjelet.
Valami történt.
– Szép vagy ma. – mondta és átölelte.
Adrienn viszonozta az ölelést.
Hazatalált. Az övé volt a fény. Megtanulta tisztelni az érzéseket. Az emberi lét eszközét. Többé sohasem fojtotta el őket. Örült, hogy érzett. Megtalálta újra elveszített önmagát.
Talán ez a boldogság.
Ariadne