Mikor az Édenkert kulcsa elvész

Fekve vársz. A fűbe’ hálsz,
álmodsz a csillagoknak.
Kedvesem, add meg nekem
a csókod… vágyom már.
Nézd, a Hold rég fenn dalol,
előtte felhők úsznak.
Oly csodás a csillogás,
szemedbe’ táncot jár.
Az esti ég most olyan, mint a tenger,
ahogy a felhők mennek, hullámzik a táj.
Csak figyelj még, hisz nem lát aki nem mer:
Fenn a légben súlytalanság vár…
Jő a fény, és te meg én
nem foghatjuk meg egymást.
Hirtelen a végtelen
megláncolt valóság.
A nap felkelt, és úgy fáj hogy megint elmész,
életem nélküled egy megfagyott folyó.
Ha az Édenkert kulcsa újra-újra elvész
mindent eltakar a téli hó…