Diáklány a vonaton

Diáklány a vonaton

Áll a lány a villamoson, lábánál egy nagy sporttáska. Percenként nézi az óráját, és a forgalmat kémleli idegesen.
„Már csak fél óra, és indul a vonat! És még jegyet se vettem! Jaj! Hogy cammog ez a villamos! Még két megálló.” A villamos nekilódul, pár perc múlva a délinél megáll. A lány felkapja a táskát, és amennyire a nagy súly engedi, siet a pénztárak felé. Lerohan az aluljáróba, fel a lépcsőn. „Remélem, nem lesznek sokan, mert akkor lekésem az utolsó vonatot, és mehetek vissza a koleszba! Nem akarok! Megvan az utolsó vizsgám, elég már a koleszból, haza akarok menni!” Csak páran állnak a pénztárnál. A lány örül, siet, nehogy még valaki beálljon a sorba. „Még 20 perc van. Melyik vágányról indulhat? Hol is van ez kiírva? – néz körül idegesen – Mindig máshová teszik. Nem látom sehol. Majd megkérdezem, biztosan tudják!” Izgatottan lépked egyik lábáról a másikra. Bár elég koszos minden, leteszi a táskáját a földre, aztán ahogyan a sor halad, úgy emelgeti tovább.
– Egy másodosztályú diákjegyet kérek Sopronig a 19,20-asra – mondja izgatottan – melyik vágányról indul?
– 1547 forint – mondja egyhangúan a pénztárosnő – az ötösről megy. A soproni kocsik az elején vannak.
– Köszönöm – mondja a lány, fizet és a visszajárót a jeggyel együtt a zsebébe gyűri. „ Majd a vonaton kiválogatom. Még jó, hogy az ötös vágány közel van. Persze a soproni kocsik meg elöl vannak! Most még rohanhatok is egyet!” Megint az órájára néz. Tíz perc van a vonat indulásáig. Jobban szaporázza lépteit, nem akar hátrébb felszállni, aztán átverekedni magát a büfékocsin. Az, nagyon ciki lenne!
„ Végre, látom már a büfékocsit! Az előtte lévőbe felszállok. Jaj, az meg első osztály! Nem baj, már csak pár lépés és ott vagyok! Megkönnyebbülten száll fel a vonatra. Kicsit kifújja magát az előtérben, majd ülőhely után néz. Az első fülke szinte tele van, a másodikban ketten ülnek az ablak mellett. „Ide visszajövök, ha nem lesz máshol hely. Jé, ez a fülke üres!” – áll meg a harmadik előtt. Bemegy, táskáját ledobja az ülésre, és letottyan az ablak mellé. „Vége a vizsgaidőszaknak!” – szinte ujjong magában – „És megyek haza! Anyuék még nem is tudják, lesz majd meglepetés! De jó, hogy el mertem ma menni vizsgázni! Igaz, hogy csak hármast kaptam, de lehet, hogy a jövő héten se lett volna jobb. Csak egy héttel többet görnyedtem volna az asztal fölött. Jó ez így!” Elégedetten és megnyugodva nézett ki az ablakon, lábát feltette a fűtőtestre, és mire kényelmesen elhelyezkedett, a vonat már el is indult. „Ilyen későn még sosem jöttem ki az állomásra – mosolygott magában -, de volt még egy-két jegy, amit be kellett íratni az indexbe. Kilenc húszkor ér be a vonat, majd kilenckor telefonálok az anyuéknak, hogy jöjjenek ki az állomásra. Biztos nagy lesz a meglepetés, remélem nem az ágyból ugrasztom ki őket. Ma már otthon leszek! De jó!” Azzal elővett egy könyvet, végre nem a jegyzeteket kellett a vonaton bújnia. Ha olvas, gyorsabban telik az idő. Már régen el szerette volna olvasni a Vörös és feketét Stendhal-tól, de eddig nem volt rá ideje. Most végre itt a nyár, annyit olvashat, amennyit akar.
„Komárom” – olvasta el a táblán. Felnézett, mert megállt a vonat. „De gyorsan értünk ide, szinte észre sem vettem.” Nyílik a fülke ajtaja, egy férfi kérdezi, van-e hely. A lány fel sem néz a könyvből, úgy mondja, hogy van. A férfi leül a lánnyal szemben, az ablaknál, leteszi az ülésre a csomagját. „Az egész fülke üres, pont velem szemben kell leülnie!” Följebb csúszott az ülésen. A könyv mellett lenézve meglátta a férfi cipőjét. „Micsoda koszos és szakadt!” – nem mert ránézni a férfira. Úgy tett, mintha olvasna, a szemét mozgatva próbált végignézni rajta. „ A gatyája is tiszta mocsok! És ez a szag! Undorító! Pia meg cigi! Csak nehogy rá akarjon gyújtani, ez nem dohányzó fülke! Miért nem néztem rá, mikor bejött? Bár valószínű akkor sem mertem volna azt mondani egy ilyen alaknak, hogy nincs szabad hely. Biztos engem néz, érzem, hogy néz! Most mit tegyek? Megmozdulni sem merek!” Aztán lopva mégis ránézett a férfira, aki tényleg őt nézte, és széles mosolyra tátotta foghíjas száját. A lány egy kényszeredett mosolyt erőltetett magára és gyorsan a könyvbe temetkezett. „Te jó ég! Még foga sincs. Miért nem ültem be a második fülkébe? Ott nem lennék egyedül! Vagy legalább az ajtó mellé ültem volna! Többet sosem ülök üres fülkébe! Ígérem!”
– Hová mégy? – kérdezte a férfi. A lány viszolyogva nézett fel, persze ezt próbálta titkolni. „Most mit mondjak? Mondjam, hogy Győrig, aztán üljek át egy másik fülkébe? Az jó lenne! De mi van, ha ő is addig jön, és együtt akar velem leszállni!”
– Sopronig – nyögte ki, minél kevesebbet nézve a férfira. „Most ő már tudja, hogy én meddig megyek. De vajon ő hol száll le? Persze nem akarom megkérdezni, mert még azt hiszi, hogy beszélgetni akarok vele.”
– Én Csornáig. Ahoz lakom köze – a lány most még rá se nézett, talán így nem akarja a beszélgetést folytatni. „Még beszélni sem tud, mintha egy dió lenne a szájában. Szörnyű!”
A vonat újra elindult. „Most már nem ül ide senki, már mindenki megtalálta a helyét. Majd talán Győrnél! Kibírhatatlan ez a szag. Ki kéne nyitni az ablakot! De, azt csak úgy érem el, ha az ablak közepére állok. Ez a pasi pedig úgy ül, hogy a két lába közé kellene állnom – erre megborzongott – na azt már nem! Inkább a szag! Meg aztán amennyire ismerem ezeket az ablakokat, nem is biztos, hogy ki tudnám nyitni. Meg aztán utána be is kellene csukni. És újra ugyanúgy felállni. Akkor marad a szag. Meg nem fogok fulladni. Talán.” Próbált a könyvre koncentrálni, de sehogy sem sikerült. „Lapozni kéne legalább, mert még a végén rájön, hogy nem is olvasok. De nem bírok odafigyelni! És persze nem telefonáltam az anyuéknak. Pont most nem. Azt sem tudják, hogy jövök! És most ez előtt a pasi előtt vegyem elő a telefonomat? Vagy menjek ki és hagyjam itt a cuccomat? Egyik sem jó! – gyorsan lapozott egyet alibiből, mert érezte, hogy megint őt nézi a férfi – a telefon itt van a zsebemben, csak most ne szólaljon meg! Csak most ne! Nem akarom!” Az órájára néz, bár nem tudja, hogy miért. „Azt kéne tudni, mikor érünk Győrbe, meg Csornára. Legalább tudnám, hogy mikor tudok telefonálni. Nem voltam még ilyen kutyaszorítóban!”
A férfi látta, hogy a lánnyal nem tud beszélgetni, mert nagyon olvas, lejjebb csúszott az ülésen, lazán kinyújtotta a lábát, nekidöntötte fejét a háttámlának, és felváltva nézte a lányt és a tájat. Szinte élvezte, hogy a lány egyre feszélyezettebb lesz. Kis mosoly hagyta el száját, mikor a lány feljebb húzódott, bal lábát felrakta a fűtőtestre, és próbált minél távolabb lenni a férfi lábától. „Biztos látja rajtam, hogy meg vagyok ijedve, és még élvezi is. Hogy fogok ebből kimászni? Csak úgy tudnék felállni, ha szinte átmászom a mocskos lábain!” Nagyot sóhajtott, az órájára nézett, és próbálta kitalálni, vajon mikor lesznek már Győrben. Nagyon reménykedett benne, hogy ott lesz valaki, aki ebbe a fülkébe szeretne beülni.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Győrbe értek. A lány többször lapozott a könyvben, persze most sem azért, mert olvasott, a férfi pedig tényleg élvezte, hogy a lány egyre idegesebb. Szinte játszott vele. Néha lecsúszott, és odaérintette a lábát a lányéhoz, majd feljebb ült kezét a kisasztalra téve, hogy majdnem a lányhoz ért. Aztán kezdte a kis játékokat előröl. Úgy viselkedett, mintha bizalmas jó barátok lennének. Szegény lány már annyira összehúzta magát a sarokban, hogy elzsibbadt a feneke és a lába, mikor nagy örömére elsuhant mellettük a Győr feliratú tábla. „Azt hittem, sosem érünk ide. Innen már közel van Csorna, talán már fél órát sem kell együtt ülnöm ezzel az alakkal. Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe? Soha nem ülök ablak mellé!” Közben az emberek kezdtek a kijáratok felé özönleni, hogy minél előbb leszállhassanak, ha megáll a vonat. Néha bebámultak a fülke ajtaján, és a lánynak már-már az az érzése támadt, hogy van, aki sajnálja őt. Persze ez csak képzelet volt.
Aztán megállt a vonat és mindenki leszállt. Kiürült a folyosó. A lány szíve vadul kalapált. „Csak most jönne valaki, mindegy hogy ki, akkor nem lennék egyedül ezzel a pasival.” Szinte rettegett attól, hogy fog innen szabadulni. „Mi van akkor, ha ez a fickó úgy dönt, hogy nem száll le Csornán, és eljön Sopronig? Telefonálnom kell anyuéknak! Még egy kicsit várok, aztán kimegyek a fülke elé. És már csak a táskám másik oldalára fogok visszaülni. De, majd Csorna után. Úgy szeretném, ha tényleg leszállna!”
A fülke előtt jöttek, mentek az emberek. A lány cikázó szemekkel figyelte, nem akar-e valaki éppen ebbe a fülkébe beülni. Már-már teljesen reményét vesztette, mikor egy fiú megállt a fülke előtt, és megfogta az ajtót. A lány szinte esdekelve nézett rá. „Gyere be! Gyere be!” A fiú anélkül, hogy kinyitotta volna az ajtót, megint elengedte a kilincset. A lány annyira feszült volt, hogy úgy érezte, ebben a pillanatban fog elájulni. „Nem igaz, hogy nem jön be!” A fiú közben megigazította a válláról lecsúszó táskát, és kinyitotta az ajtót.
– Van itt szabad hely? – tette fel a szokásos kérdést. A lány hálásan, megkönnyebbülten mondta, hogy persze, van, és odébb húzta a táskáját. A férfi kicsit feljebb csúszott az ülésen, és maga alá húzta a lábát. A lány végre kicsit kényelmesebben ülhetett.
A fiú leült a lány táskája mellé, és elkezdett olvasni. „Biztos azt hiszi, hogy ezzel a pasassal vagyok. Te, úr isten! De ez az alak legalább egy kicsit összehúzta magát. Az is valami. Már nagyon kényelmetlenül ültem. Biztos nagyon büdös van már itt bent. Szegény fiú, ő is szagolhatja, mint én.” Most a lány is úgy tett, mintha olvasna. Már arra sem emlékezett, amit az út elején olvasott. Nem tudott koncentrálni. Minden gondolata az volt, hogy a férfi leszálljon Csornánál. „Talán már csak egy fél óra! Legelső lesz, hogy kinyitom az ablakot. Aztán telefonálok haza.”
A férfi, ahogy közeledtek Csornához, egyre többet nézte az óráját. A lány érezte, hogy most megint sokat bámulja. „Mit akar ez tőlem? Bárcsak megszabadulnék tőle!” Egyszer csak a férfi felállt, megfordult, megfogta a táskáját. A lány amennyire csak lehetett, összehúzta magát és beletemetkezett a könyvébe. A férfi még egyszer ránézett a lányra, aztán kiment a folyosóra. A lány követte a szemével. Még sokáig ott állt a fülke előtt, aztán mikor a vonat lassítani kezdett, elindult az ajtó felé. A vonat befutott az állomásra.
A lány kicsit lecsúszott az ülésen, kinyújtotta a lábát, becsukta a szemét, és egy nagyot sóhajtott. „Végre! Azt hittem, már sohasem száll le!” Hirtelen felpattant, kinyitotta az ablakot. És egyből sikerült is. Nagyot szippantott a friss levegőből. A férfi pont ekkor ment el az ablak alatt, és kajánul rávigyorgott foghíjas szájával a lányra. Ő megborzongott, elkapta tekintetét, és gyorsan visszaült a helyére.
– Azt hittem, hogy együtt vagytok – szólalt meg a fiú irónikusan, és ránevetett a lányra.
A lány felhúzta a szemöldökét, elnevette magát. Olyan jól esett ez a nevetés, mint még soha. Elmesélte a fiúnak, hogy hogyan került ilyen kutyaszorítóba. A fiú pedig elmondta, hogy először tényleg azt hitte, hogy együtt vannak, de mihelyt kinyitotta a fülke ajtaját, és megérezte a szagot, tudta, hogy ez nem így van. Majdnem visszariadt, és becsukta az ajtót, de a lány tekintete, valahogy itt tartotta.
– Persze szinte esdekelve néztem rád, és nagyon megijedtem, mikor megigazítottad a táskád és elengedted a kilincset.
Aztán még az út végéig beszélgettek, a fiú is Sopronig utazott. A lány felhívta a szüleit, akik nagyon boldogok voltak, hogy hazajött, de persze a vonaton történteket nem merte elmesélni nekik, nem akarta megijeszteni őket.
Azóta többször találkozott a lány a fiúval a vonaton, mindig jó ismerősként üdvözölték egymást.
A férfit többször nem látta a lány. Egy darabig még szinte rettegve szállt fel a vonatra, hátha megint összefut vele. De szerencsére ez eddig nem esett meg. Az esetből viszont sokat tanult. Többet soha nem ült üres fülkébe az ablak mellé!