A kész könyv, avagy vigyázat az ajtó záródik!

A kurzor lustán villogott, a 365. oldal végén, és én lassan hátradőltem. – Kész. – Állapítottam meg magamnak. s csak néztem az oldalszámot, a tartalomjegyzéket, s mindent mi az utolsó oldalon volt, hitetlenül. Nem hittem el, hogy két év görnyedés után elkészültem. – Két év az életemből, de itt van. Kész! Hányszor olvastam újra és újra, javítgatva, toldozva – foltozva, sokszor késő éjjelig, hogy a szememből már folytak a könnyek, és alig láttam a betűket. De megérte, mert megírtam. Kész! – Boldogság öntötte el az agyam. Olyan boldogság melyhez hasonlót még soha nem érzetem. Eufória, azt hiszem, ez lehet a neve. – Elkészültem! Megcsináltam! Két évig dolgoztam vele, de kész! – Az arcom ragyogott, és az ereimben száguldott a vér, éreztem a heves szívdobogást. Büszkeség és boldogság, az, amit éreztem. – Megírtam első regényem. Kész vagyok! – Szerettem volna világgá kiáltani, de minek úgy sem halja senki. Így hát csak büszkén sóhajtottam egy nagyot, s a kurzor csak lustán villogott.
Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben. – Örömkönnyek? – aztán jött a döbbenet – Nem, nem azok. – Hirtelen minden öröm, minden boldogság elszállt. – Nem. Nem, ezek a bánat könnyei. Miért?- semmit sem értettem. – Két év, két hosszú év az életemből. Két év mit is jelentett? Görnyedés a gép előtt, hogy másnap a nyakam mozdítani sem tudtam? Könnyek melyek marták a szemem, mikor a fényes monitoron a javítgattam az elgépelt szöveget? Két év kemény munka? És most kész. Akkor miért?
Nem, két év kemény munka áll mögöttem, hanem két év boldogság. – jött a hirtelen felismerés, s vele a keserűség. – Menekülés a valóságtól egy biztonságos, kedves bájos helyre. Egy helyre mely talán soha nem is létezett. Mégis én ott voltam. S milyen jó volt ott lenni. – álmodoztam el egy percre. – S hogy, hogy jutottam oda?
Az ajtó…- jutott eszembe hirtelen. – Az ajtó, a bűvös ajtó, melynek a kulcsát két éve a kezembe vettem. Igen, két éve a kezembe vettem a kulcsot kinyitottam az ajtót, és egy üres lapra értem. Talán másnak csak egy üres lap lett volna, de nekem… nekem az a lap lett a világ. Kitöltöttem az üres lapot először, mint egy festő színekkel, majd, mint egy tervező helyekkel, és ami, a legfontosabb kitöltöttem, mint egy Isten emberekkel. S milyen szép volt az a hely… – lehunytam a szemem és elálmodoztam.
Még látom a kék eget, a XV. századi Magyarország felett, és látom a zöldellő hegyeket, mezőket, a nagy folyókat melyek ide – oda kanyarognak a síkságokon, még megszelídítetlenül. Láttam azt a szép romlatlan világot, melyben eltöltöttem két évet. Úgy láttam mintha repülnék felette. És még látom Nándorfehérvár égbetörő hatalmas robosztus tornyait. Ahogy ott terpeszkednek hol a két folyó találkozik. A vár szinte uralja a tájat melyen oly boldog voltam. Ez a vár- sóhajtottam fel szomorúan – ma már nem is létezik. De, én ott jártam. – mondom durcásan magamnak. – Láttam, ahogy elpusztul, s láttam, ahogy romjaiból lassan újra életre kell. S mit látok még? – lehunyom ismét a szemem. – Látom Hunyad csipkékből és álmokból szőtt szinte lebegő várkastélyát. – érzem a szívdobogást, mit akkor éreztem mikor szerelmes voltam ott. – Sosem láttam még nyitott szemmel, még sosem tettem be a lábamat oda. – suhan át a fejemen a gondolat. – S mégis minden folyosóját ismerem. Minden kövéhez emlék fűz, s minden szegletét bejártam már. Egyszer majd megnézem a szememmel is. – aztán újabb gondolat tölt el – De ezek csak helyek. Helyek melyeken sosem jártam és mégis két évig éltem ott.
S mi van a többivel? Mi van az emberekkel? Mi van az én kedves szereplőimmel? Azokkal kiket úgy szerettem? S mi van az érzésekkel? Mi van a szerelemmel, a szomorúsággal, a boldogsággal és a gyásszal, amit éreztem ez alatt a két év alatt? Már mindenki halott. S én mindet megsirattam. Megsirattam Katica asszonyt, Sarolta anyját, pedig ő még csak nem is létezett. Aztán megsirattam az én kedves Hunyadi Jánosom. Ott álltam mellette a halálos ágyán és néztem a hőshöz méltatlan szomorú és fájdalmas halált. Hogy sírtam… Nem is láttam a sorokat csak ütöttem a billentyűt és potyogtak a könnyeim. És megsirattam Szilágyi Úrnőt, akkor mikor elhagytam Hunyadot, úgy szerettem, és úgy fájt elhagyni őt. S hogy zokogtam mikor Hunyadi László halálának ötszáz valahányadik évfordulóján megírtam az igazságtalan, és kegyetlen halálát. Igen emlékszem akkor napokig sírtam, és érzetem a fájdalmat a szívemben. És megsirattam az én drága kedves Saroltámat. Ott álltam Sára mellett és néztem az öregasszonyt elmenni. – és sírok most is, csendben, de sírok. S könnyeimen át dereng valami, mintha most ott integetnének mindannyian, mint egy társulat a darab végén. Meghajolnak, és egyenként semmivé foszlanak… – Ne menjetek!!! – kiáltok utánuk, – Vagy vigyetek engem is!!! – s már zokogok, már nem is látom azt a lusta kurzort villogni.
Az ajtó!!! – Az ajtó lassan, nagyon lassan záródni kezd. – Ne!!! Ne, záródj be kérlek! – De hiába az ajtó kegyetlen, amilyen könnyen nyílt meg előttem anno most, dübörögve záródik, és az én világom elérhetetlenül messze lesz, és én itt ragadok a valóságban. – Nem akarok itt maradni. Had lássam még!!! Had menjek vissza csak még egy percet! – folynak a könnyeim, s ez emlékek sorát idézi. Emlékszem sírtam, mikor Sarolta sírt, és sírtam, mikor neki fájt valami. Az érzések olyan intenzívek voltak. És én minden érzésem, minden vágyam minden fájdalmam beleírtam. Igen az érzések melyeket belőlem kiváltott. – felsóhajtok, vagy inkább csak levegő után kapkodom. – Szerelemes voltam, boldog voltam, szomorú voltam, izgatott voltam, gyászoltam, és most meghaltam. Igen, most meghalt bennem valami, s ez nagyon fáj?
Vissza akarok menni, talán még van valami javítanivaló! – keresem az indokokat. – Igen – igen. Talán még van mit átírni benne, vagy hozzátenni még valamit… – de csak reménykedem. Ez már csak gondolat nem követi tett, mert nincs már mit hozzátenni, nincs mit javítani. – Kész van! És ez az ami, most annyira fáj!
Az ajtó bezárult, a világom odaát van a másik oldalán, én pedig itt ragadtam. Körülnézek, mint egy időutazó, ki hirtelen visszatért. A szoba olyan nagyon üres. De talán nem is a szobában van az üresség, hanem bennem. A lelkem, ami üres. Kiürült, nincs holnap, nincs a mai napnak folytatása. Üresség van. Kiégtem?
Azt hiszem, bolond vagyok, hisz csak fel kell húznom a csúszkát, és már vissza is térhetek, akár egy szép pillanatba akár egy szörnyű órán, mindegy de visszatérhetek. Csak meg kellene húzni a csúszkát. – A kezem az egér felé indul, de aztán tétován megáll a levegőben. – Nem tudom megtenni.
Hogy is van ez? A jó könyvvel? – kérdezem magamtól. – Tudom! Mikor úgy érzed az utolsó oldal elolvasása után, újra akarod olvasni az egészet előröl. Mohón felütöd az első oldalt, aztán mégis inkább lassan leteszed a könyvet. Hogy miért? Mert még benned él az egész, vagy még te élsz benne. Még intenzív az élmény, még emlékszel minden oldalra, és ez elrontaná a könyv varázsát. Megszentségtelenítené azt. Vajon ezért nem teszem? Vagy tényleg bolond vagyok?
Ajtóról beszélek magamnak, meg hogy vége, és sírok, mint egy gyerek. Ostobaság! Butaság! Őrület? Csak fáj, hisz a szívem, a lelkem beleadtam. Együtt éltem vele. Az enyém volt, mint egy meg sem született gyermek. Igen. Mint mikor a tested, a méhed mélyén sejtről sejtre létrehoz egy embert. Úgy alkottam a könyvet én is. Csak nem a méhemben, hanem az agyamban. S nem sejtekből, hanem szavakból. Igen, ő az enyém.
Aztán lassan a kezem megfogja az egeret, és a mentésre klikkelek, aztán zárom a file-t. Ott van, a dokumentumaim között, a Déli Harang. Bármikor megnyithatom, bármikor visszatérhetek. S mellette még ott van két megkezdett regény. Rájuk sem tudok nézni, pedig azok az ajtók nyitva vannak. S érzem, lassan már a Déli Harangra sem tudok nézni. Csak ülök, nézem a monitort. Mérhetetlenül szomorú vagyok boldogság helyett, és üres a büszkeség helyett. Véget ért hát, kész vagyok. Mennyivel szomorúbb ez, mint az első pillanatban. Mennyivel szomorúbb így hogy felfogom. És lassan összeszedem magam.
Túl kell lépnem rajta. De hogy? Meg kell osztanom másokkal. Igen! – mosoly ül a könnyes arcomon. – Igen!!! Én annyi érzést beleírtam, és annyi örömöt okozott. Tudtam sírni rajta, tudtam nevetni, és olyan boldog voltam. Az ajtó! Előttem bezárult, de más… Igen más beléphet rajta. Átlépheti a valóság és az álmok közti küszöböt, és ha csak fele annyi érzést tudtam beleírni amennyit bennem ébresztett, akkor talán más is élvezheti, más is átélheti azt. És ki tudja, talán egyszer majd lesz valaki, aki leteszi, s az utolsó oldal után, úgy érzi, majd újra kellene kezdeni…
Igen ezt kell tennem, eljutatni másokhoz. De tudom én hosszú – hosszú ideig nem fogom megnyitni, mert az elrontaná az élményt melyet nekem nyújt az első befejezett regényem.