Cathrin Smith – Eredet – részlet a regényből

41.

A hideg éjszakában sétálgattam fel-alá a hármas kutatóárokban. A Hold éppen csak megvilágította gyér fényével az előttem magasodó két méteres falmaradványt, ami a háromezer éve épült Aton szentélyből megmaradt. Az oltár többi részére egyelőre nem találtunk rá, viszont a tartóoszlopok alsó darabjait a fiúk már gondosan a helyükre illesztették az alapzaton. A többinek még várnia kellett, hogy elfoglalják eredeti pozíciójukat. Az aránytalanul széttört, de azért méretes darabok egymás mellett ácsorogtak a homokban hatalmas, tömzsi, kerek alakjukkal, falat képezve az Aton szentély egyik hiányzó oldalánál. Kezdtem már hozzászokni az idegen váratlan megjelenéséhez, így egy cseppet sem lepett meg ismételt felbukkanásával. Az egyik legkisebb, kábé másfél méteres széttört tartóoszlop-darabon ücsörgött csendesen. Leültem vele szembe, és kényelembe helyeztem magam a szentély „belsejében”, a fal alatt.
Egy darabig így szemléltük egymást. Ő is csendben volt, én is. Végül ő törte meg a hallgatást.
– A Mester beszélni kíván veled. – Úgy tűnt, én már semmin nem lepődhetek meg. Jöjjön hát, aminek jönnie kell. Pár perc múlva már ismét a titokzatos, földalatti világban sétálgattunk egymás mellett az idegennel. Ám ezúttal olyan helyre vitt, amely minden képzelt csodát felülmúlt a számomra. A végeláthatatlannak tűnő üvegpiramisok „telepén” túl egy hatalmas vaskapun keresztül, egy másik világba érkeztünk. Akármit is szólt hozzá Asthar, én megmarkoltam a karját, s nem eresztettem el. Előttem olyan város tündökölt, amilyenről még a mesékben sem olvashat az ember. Úgy éreztem, Dorothy elbújhat a smaragdvárosával együtt.
Az út, amelynek kezdetén álltunk, igazából nem is út volt, hanem egy két méter széles híd. Hogy milyen fémből készült, arra nem tudtam választ adni, csak azt láttam, hogy első pillantásra akár alumínium is lehetne. Elindultunk a szinte papírvékony, ezüstösen csillogó úton, amely vastagságát meghazudtolva sziklaszilárdan őrizte meg az alakját a talpunk alatt. – Ne nézz le – figyelmeztetett Asthar, de már késő volt. Alattunk sötét mélység tátongott, végtelen űr, a pokol legmélyebb bugyra. Számomra legalábbis.
Felkaptam a fejem, és inkább az előttem várakozó pompázatos városra koncentráltam, amely úgy tűnt, mintha a levegőben lógna a rettentő mélység felett. Amíg közeledtünk felé, megpróbáltam kielemezni, vajon mivel építkezhettek idelent az orgonok. Az aranyban biztos voltam. A fura, groteszk épületegyüttesek tetején egy forma díszelgett, a piramydion, a közepében minden oldalon egy-egy hatalmas, fekete udzsat-szemmel. Ám volt még valami az arany gúlákon, egy aranygömb, amelyet minden fizikai törvény ellenére pontosan a háromszög tűhegynyi csúcsa tartott meg.
– Tökéletes egyensúly – suttogtam olyan halkan, hogy szinte én magam sem hallottam. Asthara pillantottam, aki szótlanul haladt előttem, még mindig eltakarva szemem elől az arcát hatalmas, fekete, bokáig érő köpenyének csuklyájával. A kékes fény, amely a piramisok között körülvett minket, innen hiányzott. Maga a város adta a fényt környezetének. A lebegő város közepén egy mindegyiknél hatalmasabb, és kimagaslóbb épület állt, amely sok fantáziával egy mesebeli királyi palota is lehetett volna, egyiptomi stílusban.
A palota két szélén két vékony, szögletes képződmény magasodott, akár a várak bástyái, ám ezek a bástyák valamiféle ásványból lehettek, mert áttetsző, kékes színben játszottak, akárcsak a palota, illetve a város többi része is. Az arany piramydion az udzsat szemekkel, meg a gömb persze ezeknek sem hiányzott a tetejéről, ahogy annak a kék piramisnak sem, amely a legfeltűnőbb jelenség volt a két kék-bástya között. Az arany piramydion a gömbbel a tetején, mintegy zárókőként ékeskedett rajta.
Már jó ideje gyalogoltunk az ezüstös hídon, amikor egy repülő tányér suhant el előttem. Pontosabban egy szőke hajú orgon-férfi, egy repülő szerkezeten, amelynek korong alakja volt, s valószínűleg egyszemélyes, mivel az egész helyet elfoglalta egymaga. Az orgon férfi a tányér elejéből kinyúló „T” alakú fémbe kapaszkodva haladt el előttünk, kábé olyan gyorsan, mintha szaladt volna.
Megtorpanva a repülő szerkezetet bámultam, ahogy egyre távolodik tőlünk, a város egy nagyon alacsony pontja felé, és eltűnik a kék piramis-palota mögött. – Állj! – Kiáltottam el magam. Asthar megállt, majd megfordult. – Ez meg mi volt? – Kérdeztem a sötétségtől az arca helyén. – Ez a szállítójármű… mi miért nem ilyenen megyünk? Neked nincsen?
– Sajnálom, de gyalog kell mennünk. Siessünk, a Mester már vár a tanácsteremben. – Úgy látszott, ennyivel be kellett, hogy érjem, mert az idegen folytatta az útját ellentmondást nem tűrve. Pár száz méterrel a lebegő kék-arany város előtt már kezdett kirajzolódni előttem a tökéletes formája. A palota nagysága egyre érzékelhetőbb volt a számomra. A méretei még akkor is meghaladták a Nagy Piramisét legalább ötször, ha nagyon realista, és jóindulatú akartam lenni. A többi épület sem lehetett kicsi, de e mellett igencsak eltörpültek.
A város alatt mintha ködfolt húzódott volna, ám ez a ködfolt kissé fényesebb volt, mint az igazi köd. Meg mertem volna esküdni rá, hogy ez valamiféle energia lehet, s emiatt lehetséges a város lebegése a semmiben. – Azok a kis, téglalap alakú épületek a lakónegyedek – szólalt meg hirtelen az idegenvezetőm. Én is úgy éreztem, hogy most már itt lenne az ideje, ha mondana valamit, s nem hagyna találgatni. – Minden orgonnak külön szobája, illetve regeneráló helyisége van. – Ezt körülbelül úgy könyveltem el, mint egy szállodát, csak emelet nélkül. – Élelemért mindenki maga mehet a növényházakba, de a napi adag mindenkinek azonos, mindenből. Ahol bejöttünk, a kapunál két őr szokott állni, akik leellenőrzik, hogy valóban azt a mennyiséget viszik-e be magukkal az orgonok, amennyi jár.
– Ők most hol vannak?
– Pihennek. Nekik is jár néhány óra pihenő. Ilyenkor senki nem megy át a növényházakba, csak ha itt vannak az őrök.
– Mi van, ha mégis?
– Mira… Az orgonok már régen túlléptek azon, amin ti még nagyon sokára fogtok.
– Igen? – Kérdeztem kissé sértődötten. Olyan érzésem volt, mintha lenézné az embereket. Muszáj volt visszavágnom valamivel. – Akkor miért van szükség az őrökre? – Asthar ismét megállt, és felém fordult.
– Mert az orgonok így érzik tisztának a lelkiismeretüket – mondta türelmesen, aztán folytatta útját.
A hatalmas, nyaktörő magasságú kék-kristály piramis bejárata egy legalább öt méteres kapu volt, amelyet csak akkor vettem észre, amikor már igen közel jártunk hozzá. A kapu boltozatán ismerős jel domborodott ki. Az ankh jele.
– Ugye ez nem színaranyból van? – Kérdeztem elképedve, miközben a kétszárnyú kapu mindenféle hang nélkül kitárult előttünk. Asthar bevezetett a piramis belsejébe, ahol sietősebbre vette a tempót.
Csak egy villámgyors körbetekintésre volt időm a hatalmas termen, amelyből fölfelé, és oldalra is vezettek lépcsők valahová. Tulajdonképpen nem sok látnivaló volt ezen a részen, az elképesztő mennyiségű világoskék kövezeten kívül, ami engem az akvamarin nevű drágakőre emlékeztetett leginkább. Mintha az egész padlózat akvamarin-lapocskákból állt volna, gyönyörű, áttetsző kékes színben pompázva. Sietnem kellett, ha nem akartam lemaradni a hatalmas termetű idegen hatalmas léptei mögött, aki a bal oldali széles aranykeretes bejárat lépcsője felé igyekezett. A szintén aranynak tűnő lépcső hosszan vezetett lefelé egy másik aranykeretes bejáratú, ezúttal sötétebb színezetű kék-áttetsző padlózatú terembe, amelynek a legvégében ott állt egy fehér köpenyes férfi.