A madárka hazajött mára
Hangja elszállt, akár a párja.
A torkában ott az élete fénye,
Mint kék színű gyémánt lénye.
Ül a magasban és dalra fakad,
A vadon figyelme sosem lankad.
De őt nem érdekli a környezet,
Csak a saját torka ihleti meg.
Fütyül ő a nagy világra,
Tolla ép, mindig lesz párja.
Összetöri a tyúkok szívét,
Bőn átkozzák már a nevét.
Nem zene doboz ez kérem,
Fejére toboz hull szépen.
Csipogva zuhan a mély erdőbe,
Máris nincs fönt a fenyőbe.
Még szédül, mint részeg csenevész,
A talajon elterülve halkan fütyörész.
Egy karmos fenevad gyorsan közelít,
Azt gondolja: most kitépem a beleit.
Énekesünk hirtelen szárnyra kap,
De a vezérsíkba valami megakad.
Véres tollak szakadnak kifelé,
Csonkán csapdos felfelé-felfelé!
Sebtiben repül át az erdőn,
A friss emlék hajtja kellőn.
Szíve forrón s gyorsan dobol,
Amerre megy nyugtalanság honol.
Kifütyülik őt az ex tyúkjai:
Na mit láttál odalent Gyuri?!
Tudja már csak a torka ép,
A bús valóság szívébe tép.
Hazatér a családi fészekhez,
Párja máris költözik Péterhez.
Na Gyuri már megint ittál!
Egy ép árva tollad sincs már.