Fehér kísértet

Miklós már hónapok óta betegeskedett. Néha egy kicsit jobb volt, néha sokkal rosszabb. Ilyenkor fázott, kiverte a hideg, megszédült vagy elesett, neki a bútorok éles sarkainak. Megpróbálkozott a régi családi hagyománnyal, fél liter cseresznyepálinka, fél liter cseresznyepálinkával hígítva. Feketeszárú volt a cseresznye, otthon főzték a kis üstben, abban nem volt hiba, de Miklósnak nem tettek jót a hagyományok. Keserű volt, sugárban jött föl az utóhatás. Miklós lefeküdt a földre – onnan már nem eshet lejjebb. Vagy ha mégis, megy vele az egész födém. Mit szólna hozzá a nyársat nyelt tanár néni, aki a másodikon lakik, és mindig úgy néz Miklósra, mint aki helyteleníti, hogy itt lakik, itt merészel lakni az Eroilioron, szinte a város közepén, Mátyás farkától három percnyire?

Mátyás a Fadrusz János szobra, és a kétértelmű kifejezésen a ló farkát kell érteni, szégyellje magát, aki másra gondolt.

A tanár nénihez hasonlóan kellemes férj tartozik, meg legalább hat gyerek. Miklós már többször is elvétette a számolást. Nagyon nagy baj lenne, ha leszakadna a födém.

Miklós a földön feküdt, és az újságban lapozgatott. Nem olvasta el a cikkeket, annyit nem ér meg a Libertatea, nem figyelte a képeket, mert az úgyis photoshop vagy kollázs. Céltalanul lapozgatott, abban a hitben, hogy akkor gyorsabban telik az idő. És egyszer csak észrevette…

Már megint Emília.

1503-ban, amikor még Szűz Máriának szentelték a Farkas utcai, azóta reformátussá lett templomot, a háromszögletes oromfal és a támpillérek már akkor is megvoltak, talán egy torony is, bár lehet, azt csak a nagy harcok után emelték, és később le is kellett bontani. 1503-ban, amikor a templomot még két kolostor fogta közre; sovány és pocakos szerzetesek járkáltak fel-alá a kerengőben, a breviáriumot olvasták, vagy csak úgy tettek; egy piszkafa, egy pocak. Biztosra vették, hogy a világ rendje tökéletesen szilárd, és soha nem fog megingani. Egyetlen papot sem ölnek meg a templom ajtajában, Boldizsár atyát sem, aki éppen akkor fogadta meg ünnepélyesen, hogy ameddig él, nem hagyja el ezt az épületet. Aztán a jezsuiták és a reformátusok váltogatták egymást a csillagboltozat alatt. De ez már sokkal később történt, most még csak 1503-ban vagyunk, amikor a nagyon fiatal apáca, Emília…

Emíliát egy Bánffy gróf felejtette ott, a kacér özvegyasszony köténye alatt. A dáma nem tudott mit kezdeni az égből odatévedt áldással, aki több szomszédasszony kezén is megfordult, mire leadták a kolostorban, koszos macskát az út széléről. A jó nővérek megszánták, vagy a fogadalmuk kötelezte őket szánalomra, és a koszos macskából ígéretes novícia lett, aztán Emília nővér, fekete kendők és leplek alól elővilágító, hófehér arc, nagy szemeiben örök kérdés: Mit tervez velem a sors? Mi lesz velem?

Miklós égő szemű, sovány, tüdőbeteg szerzetes volt akkoriban; azt gondolta, ismeri a választ. Nu ráde de mine! Visszatértek, mert az út sosem halad egyenesen. Elfordul, megtorpan, nagy köröket rajzol; Miklós meg még mindig nem szabadult ki az átok markából. Malefica asszony ügyelt arra, hogy akármennyit küszködik, sose érje el azt, amit szeretne. Emíliából nem maradt több, mint az arca. A hófehér arc világít ezerrel, és a szemei most ezt kérdezik: Valóban ezt akartad?

1503-ban a kertben, a jázminbokrok között, amikor először megfogtad a kezem, egy ujjaddal megérintetted az ajkamat, mintha meg akartad volna vizsgálni, hogy valódi-e… már akkor is ezt akartad?

Nagyon sokszor megjelent a hófehér arc, egy sarokban, két ablaktábla között, a Lomb-tetőn és a Csiga-dombon. Nem szólt egy szót sem, de Miklós néha azt képzelte, hogy sóhajtásokat hall. Emília sóhajtozik.

¤

A hosszas betegségben nem a fájdalom a legrosszabb – Istenem, fáj egy kicsit, de meg lehet szokni, egy idő múlva már hiányozna is az a kis lüktetés a halánték mögött, szédülés, nyilallás, fülzúgás, kit érdekel, majd elmúlik. A hosszas betegség átrendezi az életünket. Egyszerre lényegtelenné válnak a fontos dolgok. Jelentéktelen apróságok foglalják el a helyüket, például egy lázmérő, meleg takaró a térdre terítve, korai lefekvés, reggel egy nagy bögre zsályatea. Az órákat nem számokban mérjük, hanem tablettákban. Reggel egy rózsaszín és két kis fehér, délben két kis fehér és egy csokoládé bevonatos, este ugyanez, még további három fehérrel. És minden harmadik napon Ileana. Ileanának reng a hája, amikor feláll, igazgatja a fehér köpenyét, amely a csípőjén pattanásig feszül, aztán beadja az injekciót. Ileana a doktor néni asszisztense, Dr. Weingruber nem foglalkozik olyan bagatell ügyekkel, mint egy injekció.

Éppen öt hónapja annak, hogy Miklós nem dolgozik, és az öt hónap alatt csak egyszer nézett be a városházára. Egy sápadt kislány ült a helyén, az íróasztalánál, frissen az iskolapadból. Ja, valakinek el kell végezni a munkát, bevezetni, kivezetni, aláíratni, lepecsételni; az egyik lépés fontosabb, mint a másik, mert valahol, valakik már nagyon várják ezeket a lepecsételt papírokat. Miklósnak ebben a pillanatban teljesen mindegy volt, hogy mi lesz a munkahelyével, az íróasztalával, amelyen még ott ragyogtak a számítógépes világ előtti tintafoltok. Valaki majd aláíratja és lepecsételteti, talán ez a sápadt kislány, talán mást küld ebbe a poshadt lyukba az átokasszony, Madame Malefica.

Odakinn hűvös volt, Miklós óvatosan kerülgette a pocsolyákat, Apolló, Mars, Herkules, Diana, Perseus és Minerva pedig a homlokzatról nézték, a griffmadaras Bánffy címer körül álldogáltak; mi mást tehettek volna, hiszen szobrok voltak az istenadták. Volt idejük, a 18. század óta, ahhoz, hogy összeszokjanak. Apolló csak legyintett, amikor meghallotta Mars lázongását, és Herkules lemondott arról, hogy Dianát valaha is a magáévá tegye.

És akkor ott, a középrizalitban elhelyezett kapu fölött, a fedett loggián jelent meg Emília. Miért ne mutatkozhatnék ezen a loggián? Ez a ház a családomé. Az én örököseim építették. A gótikát jobban megszoktam, de nekik ez a barokk palota kellett. Mit mondjak? Nekem még mindig furcsa. Annak idején nem így építkeztek a gazdag emberek. Nem volt divatban ez a sok cifraság, felesleges hivalkodás. Nem raktak a homlokzatra pogány bálványokat. Igen, tudom, már sokszor hallottam, hogy ezek csak díszek, nem hittek bennük, vagy nem úgy hittek; még a hitük se volt igazi, csak üres esztétika.

Hagyd el, dörmögte Herkules, te is hibáztál, még hozzá sokkal nagyobb bűnt követtél el, mint ezek a balkézről való örököseid.

Diana és Minerva hevesen bólogattak, amint az örök szüzességet fogadott istennőkhöz illik. Ti legalább magatok választhattátok meg, hogyan akartok élni! Nem zártak be a szent falak mögé. Egyszer sem kellett végigmennetek hajnalban, a jéghideg folyosón, és mindig mezítláb… Mit tudjátok ti, mi az, alázatosnak lenni, leborulni? És én sohasem voltam alázatos. Nem is tudom, hogy az milyen.

Persze, mit is szedhettél volna össze az anyádtól, attól a mindenki menyasszonyától.

Ugyanolyan grófkisasszony vagyok, mint azok, akik palotákban születnek.

Dehogy vagy olyan, dehogy. Az apád nem vállalta fel az anyádat a világ előtt. Nem is tehette, hogyan állt volna oda az apja elé, azzal a csepkével a karján?

Az ágyban elég jó volt neki.

Persze hogy jó volt, arra való minden csepke, mindegyik rima. A Viorica nem arra született, hogy grófnő legyen, így aztán te sem lettél az. Lettél volna hálás, hogy nem a kocsmába rendeltek, a részeg, bicskás legények szolgálatára. Megszegted a fogadalmadat.

Nem vagyok hálás! – kiáltotta oda Emília dacosan a pogány istennőknek. Nem vagyok alázatos! Csak azt nem tudom, hogy engem ki átkozott meg.

Az Erünniszek… az Erünniszek.

Miért? Miért?

A loggiának mind a hét oszlopa megrendült, és a kövek riadtan kapaszkodtak egymásba. Ne csináld ezt, Emília! Miért nem nyugszol, a számodra kijelölt helyen?

A temetőárkon kívül, a gaz közt, ahol az öngyilkosok és az akasztott emberek. Ahol a katáng és a lándzsás útifű terem.

¤

Ne ülj már mindig itthon, mondták Miklósnak a barátai, mert még ilyenek is voltak, nem igazán kebelbeliek vagy szívbeliek, csak amolyan hétköznapi jóbarátok. Kevés dolog okoz annyi szenvedést, mint az erőltetett jóindulat. Kötelezettséget teremt, és nagyon bölcs nyelv a mienk, nem véletlenül nevezte el a kötelezettséget a kötélről. Mi más lenne a kötél, mint a hurok, amelyet összerántanak a nyakunk körül? Ne bucsálódj, ne vekengj már mindig itthon, mondták ezek a levakarhatatlan barátok, hiszen nem vagy te halálos beteg. Az a bajod, hogy sosem jársz szórakozni.

Van is nekem ahhoz kedvem.

Semmihez nincs kedved, ez nem természetes. Egy-kettő, vedd föl a kabátod, és menjünk le a Káposztásba.

Na bizony, pontosan engem vár a Varzárie.

Meglátod, egészen másként érzed magad egy jó vacsora után. Arról nem is beszélve, hogy milyen olcsó a sör. Csak 2,4 lej az Ursus.

Zöld címkés?

Az hát.

Olyan is az, ítélkezett Miklós, 6 lej alatt nincs rendes sör. – De azért hagyta magát rábeszélni, fölvette az ütött-kopott kabátját, és már mentek is. Nem volt messze, a Deák Ferenc utca elején. Csak azért is magyarul beszéltek, pedig ment volna a román is. Cu toate insistentele lui… Nem magyarkodunk mi, hanem magyarok vagyunk, ez ilyen egyszerű. És egymás szavába vágva beszéltek Magyarországról, ahol nemrég voltak a választások, senki nem lepődött meg az eredményen, ebben az országban már csak az lenne meglepetés, ha végre valami jó is történne: elfelejtik fölemelni az árakat, rájönnek, hogy a fényevés mégis egészséges, az összes munkanélküli Franciaországba költözik, fehérek, sárgák és barnák, kivétel nélkül, Sarko pedig tárt karokkal fogadja őket. De ez csak afféle játékos beszélgetés volt, sörközi beszélgetés a legendás étteremben, ahol a tányérok, kenyeres kosarak és hamutartók frontján még mindig a kommunizmus dübörgött. Kommuna-tányérok, némelyik kissé csorba, de autentikus. Kommuna-sótartók, a vendég belenyúl a két ujjával, kicsippent annyi sót, amennyit jónak gondol, és a többit gondosan visszaszórja. Kommuna-fogvájók, tíz közül kilenc törött, de így is jó annak, aki megszokta, hogy a körmével piszkálja a fogát. Az étlapot is a 70-es években fogalmazhatták, mert tele van hibákkal. Pedig csak a külföldinek kell az étlap, aki most jár itt először, olvasta a bédekkerjében, hogy a Káposztást ki ne hagyja, mert az olyan, mint egy vendéglátóipari múzeum. A kolozsváriak fejből tudják, mit kell rendelni a Káposztásban, pacallevest, babot vagy káposztát, meg persze rakott krumplit miccsel. 7,5 lejért adnak egy tányérral, három miccs jár hozzá, és egy szelet kenyér.

Miklósék már jóllaktak, leküldték az ételt a pokol fenekére. Rendeltek egy újabb rundot a zöld címkésből, és hallgatták, miről locsognak a külföldiek – angolul, na persze, az angolok játszva elérték azt, ami sose sikerült Zamenhofnak: mindenki egy nyelven beszélt. Törve, bénán, de angolul. Amerikaiul, az még trendibb. Egyébként mindegy, mert a kiejtés itt is, ott is szamosvölgyi.

Emília belibbent az étterembe, a falon keresztül jött, a sétányra nyíló kapualj felől, és egészen magasról tekintett le a vendégekre, onnan, ahol a nagybetűs felirat díszlik: Pastaioase.

¤

Miklós átvágott a főtéren, ahol egykor a nagypiac volt, hegyekben állt a hagyma és a murok. A kofák hangosan dicsérték a portékájukat. Mindenki a piacon lógott, ha akart vásárolni, ha nem, de inkább nem, mert a vásárlást elintézték a szolgafélék. Egy-két garast mindig megtartottak, de az nem baj, legyen nekik is jó napjuk. A piacon mindig történt valami, meg lehetett tudni a legújabb híreket, találkozni lehetett ezzel-azzal, aki szintén nagyon ráért, mert akkoriban a szolgafélék dolga volt az élet, az uraságok peckesen sétálgattak, a dámák puccba vágták magukat, és a kislányaikat kézen vezetgették a Szent Mihály templom árnyékában. Árnyék pedig volt, mert elég nagy a templom, nincs is más vetélytársa Erdélyben, mint a brassói. A templom nem középen van, mert annak idején nem az építőmester tájolt, hanem a pap. Megállapították, az égnek melyik pontján kel föl a nap a védőszent neve napján, aztán már meg is volt a tájolás. Ne már, hogy minden eldőljön a rajzasztalon! Misztikus események rendelkeztek arról is, hol legyen a kapu, két szárnnyal tervezzék meg, vagy hárommal, és a kapubélletben milyen szentek vagy hírességek foglaljanak helyet. Néha bizony elég vegyes társaság volt, ördögökkel és vadászathoz való kopókkal. Fölül a Zsigmond király címere, vagyis inkább a címerei, mert volt neki több is: magyar királyi címer, német-római császári címer, kocsmatöltelékek, szűz lányok megrontói, híres nagy pogányság, pénzek tékozlói, örök adósok, zálogosítók címerei; és a magasban a Szent Mihály szobor. Meglehetett a véleménye a vircsaftról, ami a piacon folyt; de manapság már nincs piac, kénytelen-kelletlen átengedte a helyét a hipermarketeknek, és a vircsaft a városházán folyik. Nem a Miklós szintjén. Miklós csak asszisztál és pecsétel, illetve most már azt sem. Dr. Weingruber tudja, ha nem is mondja meg, hogy ennek nem lesz jó vége – pontosabban, a lehető legjobb vége lesz. Ki akar sok száz éven át kincses Kolozsváron élni, a Hója és a Kálvária dombok között?

Emília. Emília nem tud elmenni innen, ameddig itt van Miklós, és Miklós hogyan mehetne el, amikor itt van Emília? Ezt fogadták meg 1503-ban a kertben, a jázminbokrok között. Szerették egymást, a szegény jobbágyfiú és a városi céda lánya, akiket a nyomorúság terelt a szent falak védelmébe, de nem tudta őket megtartani.

Emília visszajött, mint hófehér arc, odabent világított a templomban, az oldalhajókban röpködött, felvillant az oltár mellett, a méltóságteljesen bámészkodó apostolokat súrolta, a csillagboltozatról integetett Miklósnak: Gyere ki a templom elé! Mi dolgunk van itt kettőnknek? Nem ez a mi helyünk. Nem itt szerettük egymást, és nem itt haltunk kegyetlen halált.

Általvertek vas szegekkel,
Égettek parázs szenekkel,
Hálós pincékben gyötörtek,
Máskor meg kerékbe törtek,
Szamos alatt marasztottak,
Végül is felakasztottak.
Csókoltunk két forró szájjal,
Megszenvedtük kínhalállal.

¤

De már kint vannak a templom előtt, egy kiskert van itten, vagy talán nagyobb park, és a fák között a püspök, Márton Áron szobra. Derék székely neve van. Emília már nemcsak egy arc, fehér jelkép, galambszárnyak suhogása, hattyú a tavon. 1503-at írunk, és Emília szétnyitja a ruháját, kibukik a két formás, kerek melle, aztán a többi, amilyennek az Isten megteremtette Emíliát. Gyere, nem igazságos dolog az, ami velünk történt! Ami eddig volt, az nem számít. Egymásnak tegyünk fogadalmat. Miért beszélsz az ördögökről? Ördögök azok, akik bekényszerítettek minket a szent falak mögé. Rabokat csináltak belőlünk. Ebben a siralomvölgyben legyen egy kis vigasztalásunk. Nem bűn megvigasztalni azt, akinek a szíve megszomorodott.

¤

Miklós egy idegen helyen van, és egy idegen ember hajol fölé. Látszik rajta, hogy aggódik. Románul beszél. Se mira cum nu inteleg. Miklós máskor tud románul, de most nem. Magyarul kérdezi: Az Úrnak hányadik évét írjuk? Még mindig a lengyel uralkodik? Megvannak még a Farkas utcában a kolostorok? Égbekiáltó igazságtalanság történt: megöltek egy fiatal lányt. A férfit nyirkos pincébe zárták. Ő se marad életben sokáig, mert göthös, tüdőbeteg. A nyirkos pince gyorsan a halála lesz.

Kertbe mentem, rózsakertbe,
Ahol megbűvöltek,
Csak egy szálat szakítottam,
Azért is megöltek.

Nem lesz semmi baj, mondja az orvos még mindig románul, mindjárt hat a gyógyszer.

De azért odahív egy ápolónőt, aki ért magyarul. Mirela fordít. Az Úrnak hányadik évét… A román orvos tájékozatlan. Rámnicuban született, Bukarestben tanult, és semmit sem tud arról, hogy mi történt 1503-ban a mai református templom körül. Megismétli: Mindjárt hat a gyógyszer. Mirela fordít, és Miklós engedelmesen becsukja a szemét. Így még jobb, még jobban látja Emíliát. Rámái aici! Fehér arc, fehér test, egyetlen hatalmas fehérség. Milyen tiszta itt minden. Se falak, se korlátok, csodálatos! Az egész túlvilág egyetlen szerelmes asszony, Emília.