Nem panaszkodom

Egyszerűen felháborító, hogy micsoda emberek vannak. A minap találkoztam egy régi ismerősömmel, aki két órán keresztül semmi mást nem tett, mint panaszkodott. Szidta a férjét, az anyósát, a munkahelyét, ahol a vadállat főnöke teljesen kiszipolyozza, a kamasz gyermekeit, mivel a fejére nőttek, a politikát benne a politikusokkal, az őszt, amiért nem süt a nap. Tovább is folytathatnám, de úgy hiszem, fölösleges. Bezzeg én soha semmire nem panaszkodom. Szilárdan állok a lábamon, és csendes rezignáltsággal veszem tudomásul embertársaim kirohanásait. Miért zúdítsam mások nyakába a problémáimat, amikor nekik is akad bőven elég. Itt van például a legjobb barátnőm, Olga. Alig várja már, hogy leüljünk kedvenc cukrászdánkban egy krémesre, és már dől is belőle a szó. Elsősorban az anyjára haragszik, amiért nem hagyja érvényesülni harminc felé közeledő gyermekét. Még most is úgy kezeli, mintha kisbaba lenne. Természetesen az élettársával sem elégedett, mert az mindig sáros lábbal lép a szépen felporszívózott szőnyegre. Hogy velem mi van, azt már meg sem hallgatja. Esetleg egy „hogy vagy drágám?” kérdésre futja, de sugárzik róla, hogy a válaszra már nem igazán kíváncsi. Fizetni legtöbbször én szoktam, mert Olga otthon felejti a pénztárcáját. Majd adok neki egy buszjegyet, amivel hazautazhat. Ott tartottunk, hogy én sohasem panaszkodom. Miért tenném? Az életem kerek, méltóságteljesen gurul a kitaposott ösvényen. Pontosabban gurulna, ha időnként nem ütközne akadályokba. Akadály, hajjaj! Az alsó szomszédunk, Jutka néni állandóan lesben áll. Alig teszem ki a lábamat a folyosóra, már ott is terem, és árad felém az elhibázott élete miatt érzett keserűség. Már kívülről fújom a lemezt. Nem a Pali bácsihoz kellett volna férjhez mennie, ahhoz a részeg a disznóhoz, aki már fizetésnapon elissza az egész havi kosztpénzt, és szép sorban eladogatta Jutka néni ékszereit, amiket a nagyszüleitől örökölt. Az a gazfickó a gyerekeivel sosem törődött, minden gond Jutka nénire hárult. És Jutka néni csak sorolja vég nélkül, mit sem törődve a nyitott körfolyosón végigsüvítő északi széllel. Néha látványosan összekoccintom a fogamat, de hiába. Amikor a dér már a szempillámra ül, és zúzmarás hajam alól bágyadtan kipislantok, elhangzik a jól ismert mondat:
– Jaj, ne haragudj, hogy fenntartottalak, biztosan rengeteg a dolgod. De még el kell mondanom, hogy…
És a monológ kezdődik elölről.
Még az a szerencse, hogy én nem panaszkodom. Nem úgy, mint a nagynéném, aki képes órák hosszat a testi tüneteiről mesélni. Tisztában vagyok minden élettani folyamatával, a bélműködésével, napi tüsszentéseinek számával. Tudom, mennyire megkínozza az időjárás változása, milyen időközönként szaggat a dereka, mikor akadnak emésztési gondjai. (Excrementumának minőségét inkább hanyagoljuk!) Ha figyelmem egy percig is lankad, baljós tekintetét rám emeli, majd világvégét sejtető intonációval így szól:
– Majd te is megtudod nemsokára, mi ez, ha megöregszel. Senki sem menekülhet el a betegségek elől.
A betegségek elől talán nem, de az állott levegőjű, komor lakásból igen.
Úgy örülök, hogy belőlem hiányzik a panaszkodás képessége. Bezzeg a főnököm! Ebédidőben általában igyekszem diszkréten kiosonni az irodából, de néha nem sikerül. Ilyenkor a főnököm diadalittasan lecsap rám, és meghív egy szendvicsre a büfébe. Kényszeredetten kullogok utána, persze csak addig, amíg hátra nem néz, mert olyankor felveszem legudvariasabb bájmosolyomat. Százhuszadszor is meghallgatom, milyen nehéz a beszállítókkal, akik sosem teljesítik határidőre a kötelezettségeiket, az állandó harcot az anyavállalattal, a folytonosan változó jogszabályokat, ismételten megtudom, milyen borzasztó egy örökösen elégedetlen feleséggel együtt élni.
– Örülj, hogy neked nincs férjed – jegyzi meg maliciózus hangon. – Így nem tudod, milyen rabigában élni.
Majd azzal folytatódik a litánia, hogy mennyire szeretne változtatni az életén, de képtelen rá. Egyszerűen belepusztul a monotóniába. Férfi létére általában somlói galuskát kér (milyen férfi az, aki nem pörköltet eszik ebédre), de szinte mindig elfelejtkezik a kiskanálról. Ilyenkor kinek másnak kell érte mennie, mint nekem.
Büszke vagyok magamra, amiért nem panaszkodom. A nap végén, miután barátom kibeszélte magából, mennyi szörnyűségen ment keresztül a nap folyamán, és teherautósofőrként mennyi kocavezetővel kellett találkoznia, hogyan vágták át a megrendelői, átölelem a macskámat, és meghitten hallgatunk. Pedig szükségem lenne dialógusra. Legszívesebben felkiáltanék, hadd szálljon az égig: DIALÓGUST akarok!