Egy megtalált pillanat

Kellemes este volt! Az utcák lassan kiürültek. Csak elvétve lehetett sétálókat látni. Párokat, akik kart karba öltve csak magukkal foglalkoznak; Apukákat és anuyukákat, akik egymást, és gyermekeiket kézen fogva lassan bandukolnak, vagy csak olyan egyedül baktatókat mint amilyen én is voltam. Az-az idő pont volt ez, amikor már senki nem a dolgait intézi, hanem csak pihen, igaz azt aktívan teszi. Egy kis friss levegőre vágytam, sétára, magányra. Jól esett, hogy végre kiszabadulhatok mindennapos teendőim rabságából és egy kicsit rendezhetem a gondolataimat. Szükségem volt rá. Komoly döntés előtt álltam, és ehhez ott, akkor minden adott volt. Fura szokása ez az embereknek, egyedül próbálják megoldani azokat a problémáikat, amiket egy baráttal, egy társsal, vagy egy megfelelő idegennel megtudna beszélni. Sokszor akarunk egyedül meghozni sorsdöntő kérdéseket, életünket megpecsételő dolgokat, pedig azokat soha nem mi döntjük el. Mi csak eszközei vagyunk, játékszerei valami felsőbb rendűségnek, ami uralkodik rajtunk.
Talán az a pillanat sem jött volna akkor még el. Talán lett volna időm, módom arra, hogy ezen a kérdésen rágódjak, ha nem látom meg Ő-t aznap felszállni a buszra. Igen, már régóta érlelődött, tudat alatt, már kezdtem foglalkozni a témával, de csak mostanra tudatosúlt bennem, hogy meg is kellene tennem.
Nem figyeltem merre megyek. Díszes kirakatok mellett mentem el. Ha meg is álltam elettük, figyelmem akkor sem tudták elvonni gondom szürke egéről.
Csak egy pillanat volt, egy villanásnyi idő, hogy megláttam, mégis tudtam, hogy Ő volt az. Ugyan a haját már másképp hordja, a színe sem ugyan olyan, mint akkor régen, mégis tudtam, itt bent érzetem, hogy csakis Ő lehetett az. Évek teltek el. Akkor azt hittem már soha többé nem akarom látni, beszélni vele pedig végkép nem. Persze azóta sok minden megváltozott. Nekem családom, feleségem, akit nagyon szeretek, és gyermekeim vannak. Persze Ő-t is szerettem. Halálosan, izzó szenvedéllyel. Álmokat, terveket szőttünk együtt. Mégis vége lett. Elment, eldobott szívemben csak emlékeket és fájó érzéseket hagyott.
Bal nadrág zsebemben egy telefon, benne egy régi szám. Egy régi szám, ami lehet már nem is él, és amit még mindig fejből tudok. Mégis, olyan nehéz beütni azokat a számokat, aztán hagyni, hogy történjen aminek történnie kell. Nehezen szánom rá magamat. Tudom, hogy ami elmúlt, aminek vége, azt már nem szabad háborgatni. Mégis furdal a kíváncsiság, vajon Ő-t hová sodorta az élet? Vele mit tett? Emlékszem azokra szép időkre amiket együtt töltöttünk, de emlékszem arra a rideg telefonbeszélgetésre is, ami után elhatároztam, többé nem hívom fel. Most mégis erre készülök. Kezemmel a zsebembe nyúlok, abba amelyikben a telefon van. Érzem ahogy az izzadt tenyerem megtapad a zsebemben és csak nagy nehézségek árán tudom előhúzni. Remegő ujjakkal próbálom a billentyűket kezelni. Kiold, telefonkönyv, név… A hívás gomb felett megáll az ujjam. A gyomrom össze szorul, a torkom kiszárad, a pulzusom felszökik. Próbálom a lélegzetem korrigálni, de csak halkítani tudom azt az idegességből fakadó zilálást ami előtör belőlem. Ez így nem megy!
Miért kellett pont ma meglátnom Ő-t? A francba! És ha mégsem Ő volt az? Franc, franc, franc. Tudom, itt belül, tudom, hogy Ő volt. Mint valami diafilm pereg vissza előttem az esemény, ahogy kilépek a munkahelyemről és elindulok haza felé, majd meglátom Ő-t ahogy azokkal régebbről ismert mozdulatokkal, azzal az egyedi stílussal fellép a buszra, az ajtó bezáródik és eltünteti szemem elől, mintha ott sem lett volna.
Mitől félek? Attól, hogy már, nem létezik ez a telefon szám; attól, hogy esetleg más veszi fel; vagy, hogy nem akar majd beszélni velem; vagy csak attól, hogy nem is emlékszik rám; vagy nem akar emlékezni rám?! Igen, ezek közül bármelyik jó indok lenne arra, hogy azt mondjam nem hívom fel. Így együtt pedig képesek arra, hogy szorongással töltsenek el. De tudom azt is, ha nem teszem meg most, akkor sokáig fogom még magam kínozni. Sőt tudom azt is, hogy lesznek majd olyanok akik észreveszik ezt rajtam, és megkérdik:
– Valami baj van?
És én válaszolok:
– Nem, nincs semmi!
Igen, biztosan ezt mondanám. Ha eddig nem mondtam el senkinek, ezután miért tenném? Mért beszélnék erről a semmiségről. Erről a nevetséges dilemmáról. Kit érdekelne rajtam kívül? Jól kinevetnének, hogy ilyen hülyeségeken rágom magam, feleslegesen. Nevetséges, hogy napjában többszőr is felhívok embereket, akiket nem is ismerek, akiket sohasem láttam, és most még sem tudom megtenni. Miért? Miért? Miért? Miért ne?
Leülök egy padra. Fák vesznek körül és csend. Olyan csend amilyen csak egy nagyvárosban lehet. Folyamatos, hol halk, hol hangosabb duruzsolása ez autóknak, tévéknek, különböző házi készülékeknek. Nekem ez a nyugalom. Ez tud inspirálni.
– Szia! Emlékszel még rám?