Szobor

Eldugott, szürkefényű kis sarokban állt, mellette mindkét oldalon szenteltvíztartó. Az egyiknek csorba volt a felső széle, bennük mohavonta csík jelezte, meddig szokták tölteni az áldott matériából. Hogy mitől szentelt? Hát, ezt senki sem tudta megmondani. Persze tudvalévő, hogy rituálék során lesz a csapvízből szentelt víz, melyet szenteltvíznek neveznek. Lenorát ez nem gondolkodtatta el. Apró, reszkető ujjait belemártotta, kenetteljes arccal keresztet vetett és botja segítségével térdre ereszkedett a Mária-szobor előtt. Minden kedden reggel eljött a templomba. Gondosan zsebébe tette az ötforintost, tépett egy szál virágot a kertben, lehetőleg mindig másfélét, s eltipegett Mária elé. Benedek kórházban feküdt, mikor megfogadta, ha Szűzmária meggyógyítja őt, minden héten lerója háláját.

Öt éve ennek. Benedek apó még két évet élt. Lenora azóta is minden kedden megérkezik. Telente – otthon nevelt – kis ciklámenszálakat hozott az ablakból, tavasztól őszig azonban a kert virágaiból. Parányi testén fekete kabátkát viselt, ritkás haját szürkemintás kendő fedte. Remegő kezével olykor visszasimított egy-egy elszabadult tincsecskét, s lehajtott fővel, imára kulcsolt kézzel hálaadó könyörgésbe fogott. Ajka feletti pihéin gyöngyözni kezdtek az áldott izgalom apró izzadságcseppjei. Teljes átéléssel duruzsolta imáját. Sosem csendben, hangtalanul, mindig susogó hangon szólt a Szűzhöz. Három éve ugyanazt a rövidke imát mormolta: „Áldott Szűzanyám, ki megsegítetted uramat, most segíts meg engem is! Hiányzik. Sok már nélküle a lét. Vigyél el hozzá! Tudom, vár engem. Kérlek, asszonyok védőszentje, nyújtsd ki kezedet, segíts a mennyei oltár elé, hogy ott újra egyesüljünk, s együtt maradhassunk az idők végeztéig. Ámen.” Elővette a virágszálat, és úgy helyezte a szobor lábához, mintha csak egy parányi, törékeny leheletet szeretett volna ott megállítani. Apró, mindig könnyes szemei felkúsztak a hideg kőszobor üreges tekintetéig, s mélyen belenézett. Ma is hidegen pillantott vissza rá. Hajlott háttal tipegett a perselyig, beleejtette a gondosan kikészített ötforintost, visszalépkedett a mohos csíkhoz, beleérintette ujjait s keresztet vetett. Lassan elhagyta a templomot. Közeledett a húsvét. Talán most lesz látogatója. Már nagyon nehezen viselte az egyedüllétet. Egyetlen fia disszidensként bolyongott át az Újvilágba, nem sokat hallott felőle. Ha nem jött volna negyedévente egy postai csekk, némi támogatással, már talán nem is tudná, él-e avagy hal. Három levélke és a csekkek évente. Ennyi volt fiával a kapcsolat. Benedekre vágyott. Zsörtölődő hangjára, szúrós bajuszára, hajlott járására, a büdös csibuk szagára, a reggel mindig gyűrött párnájára. Nehezen morzsolódtak a napok. Néhány tyúk, a szomszéd kisfiú, akire naponta két órát vigyázott, a kis virágoskert és az öreg rádió. Ez töltötte ki életét.

Lacikára sem a pénzért vigyázott, hanem, hogy legyen kihez szólni, legyen kiért buktát sütni, almát reszelni. És a keddekért. A kedd reggeli miséért, a Mária szoborért. Az imáért. Az ő imájáért. Egy napos nyári kedd reggelen megint útjára indult. Kis kenyerkevirágot rejtve zsebébe, mellé az ötöst, tipegve és furcsa fáradsággal szívében felkaptatott a kis templomhoz. A szürke fénybe apró ezüstös vonalakat rajzoltak az ablaktáblán beszűrődő portáncos napsugarak. Az ajtó mellett kőműves javítgatta a csorba küszöböt. Bólintott az öregasszonynak, majd tovább folytatta dolgát. A mise kezdésére el kell készülnie. Lenora keresztet vetett, térdre ereszkedett s belefogott imájába. De ma félbeszakította… s felnézett a szoborra. Egy kósza napsugár kéredzkedett le a falon, egészen a Szent köré. A fényben remegő porszemek sűrű tánca inkább pajkossá varázsolta a kőalakot, szinte meg-megremegtetve fátyolát, ruháját. A fénynyaláb a fej mögé kúszott, s lassan áttetszővé varázsolta a márványt, a faragott arcban futó márványerezet lüktetni látszott. Szemürege megtelt laposan kúszó fénysugárral, s a fehér márvány minden apró üledéke ott csillogott, villódzott, s reszkető sugárral fonódott bele a feltekintő fáradt szempárba. Lenora szívében megdobbant valami. Kiemelte zsebéből a kis virágot, tenyerébe fogta, s csendesen hozzáérintette ajkát. De nem tette le a napszínű kis csodát, hanem ujjai közé fonta szorosan, összekulcsolta erezett kezeit, melyek szinte oly áttetszőek voltak, mint a márványarc. Fejét lehajtotta, s egy könnycseppel szentelte meg a kenyerkevirágot. Fájt a térdelés, fájt az ittlét, fájt a magányosan látott fényes kis csoda. A szobor lépcsőjén térdelésből ülésbe gördült. Görnyedt háttal hajolt kezére, a virágra.

A kőműves befejezte a munkáját, s felzengett a mise orgonaszava. Lenora csendesen kuporgott tovább a szobor lépcsőjén.
Szemeit a virágba temetve, lelkében már egy másik dimenzióval ismerkedve ült tovább a Szent előtt. Apró alakja csak a sekrestyésnek tűnt fel, aki az alkonyi órában, az esti mise után készült bezárni a templomajtót. Megérintette vállát, s a kendős fej rábukott a gondosan érte nyúló, óvatos kézre.
Az utolsó ötforintos pedig immár mindörökre ott lapult a zsebében…

2004. március 1.