„…S leszállott az égi angyal, ki nem ismert kegyelmet, nem ismert élőt, holtat, ismeretlennek hitte a könyörületet. Pusztaságot hagyott maga mögött, s míg csak itt volt, perzselte a földet…”
Balzer Henriechtle – Pusztítás a Földön (Dortmundi tekercsek)
I. sz. 2043
Ismerős jelenet zajlódott le Diána mentén mindenhol. Összeesett, majd újjáépült minden, ami csak a hajó fedélzetén volt.
Görbületet szimuláltak, végül a fizikát meghazudtolva, becsapva loholt ide-oda a szerkezet. Mechanikus részei gond nélkül bírták, a legénysége azonban valahogy észlelte ezt az állapotot, talán érezték a halálukat, egy pillanatra köszöntek neki, majd mosolyogva lelkük mélyén fordítottak hátat annak.
Diána mindeközben számolt vissza, ötösével, majd egyesével jelezte, hogy mikor is szűnik meg ez az állapot. Tomphyn az utolsó másodpercekben ért a hídra.
Az Admirális alakja kicsit kellemetlenül érintette, valójában ő maga sem tudta, hogy pontosan miért. Nem tudta, hogy mi történik, talán hasonló tudatlanság nehezült belső szemeire, mint ami az ismeretlent sulykolta le a tudatlanság latrinájába.
– Mi történik? – horkant fel, mire a felettese mellé lépett.
– Az igőpha anyavilágra jöttünk.
– Hogy? – értetlenkedett egy pillanatra, aztán a gondolatai szinte csak úgy áttörték képzeletét.
Tudta, mi is fog történni, mégsem akarta elhinni. Aztán hirtelen kiléptek a normál űrbe. Egy Föld méretű világ tárult a szemük elé, amit Diána mutatott a képernyőn, majd nagyítással figyelmeztetett néhány baljóslatú tényre a legénységet, legfőképpen a kapitányt.
– Körülbelül 350 hajó áll velünk szebben. Pontos vizsgálatra még nem volt időm, de bizonyára vártak már ránk.
– Mi ez? Egy háború?
– Igen, elsőtiszt… ez egy háború – ismételte el az Admirális.
– De… ez szabályellenes. Bármiféle hadi mozdulat esedékességekor köteles a felettesnek a beosztottját megkérdezni kapitány – elsőtiszt kapcsolatnál.
– Ismerem jól a szabályzatot. Nyílt parancsot kaptunk.
– Honnan?
Csípőjére tette a kezét az Admirális, majd cinikusan szólt:
– A Földről. Rövidke üzenet, elektronikus szubvihar formájában
– Távhasználatú gyorsüzenet? – hökkent meg Tomphyn – Még sohasem használták.
– Ahogy Diánát sem harcban, de azonnal álljon értékelhető szolgálatba, mert ha nem teszi, lecsukatom!
A helyzet tovább fokozódott. A levegő megfagyott a hídon. Éles ellentét alakult ki a tisztek között, két álláspont találkozott, miközben összeütközés volt várható egy idegen civilizáció flottájával.
– Több mint 300 hajó! Megőrültek a Földön!
– Nem. Hamarosan jön az erősítés. Addig Diánával is tudjuk tartani a frontot – jelentette ki az Admirális, majd Diána felé fordult. – Azonnal manőverek – cikázás és elterelés a flotta rései felé, majd ék vágása – olyan egyszerűen mormolta ezt a néhány szót, mintha csak évek óta készült volna erre a pillanatra.
– Kapitány! – hangsúlyozta ki az Admirális rangját és kasztját Tomphyn, hogy még erősebben és beleélhetően vázolhassa a helyzetet – Ez egy katonai konfliktus, bizonyára a 107-es protokoll szerint jár el, mégis elleneznem kell az akciót. Diplomáciai kapcsolat és kommunikáció nélkül akarunk egy bolygót megrohamozni.
– Mi ebben a rossz? Megtámadtak minket… – válaszolt, de azonnal a szavába vágott Tomphyn erélyesen.
– Az akcióért felelhet bárki – szélsőséges csoportok, politikai malőr, esetlegesen lehetett egy ártatlan hiba is.
Az Admirális felkapta a fejét és úgy vetett villámokat Tomphyn felé.
– Ártatlan hiba? 10 emberem meghalt, míg 140 fegyveres igőphát megöltünk. Jól felszerelt katonákat – elit katonákat, ha ez mond magának valamit. Tervezett akció a Földerő legerősebb hajójának elfoglalására.
– A Föld történetében nem szerepelt még háború, amit egy idegen világgal folytattunk volna! Béke a Földerő jelszava, nem pedig az elhamarkodottság.
– A Földerő jelszava a 107-es protokoll, amit most követünk is… – Diána hangja vágott közbe.
– Bejövő lövedékek, szemből és 5°-os szöget bezáróan. Egyszerű támadólövedékek, sugárzó töltetek nélkül.
– Látja! – csattant fel újra az Admirális.
– Nem hibáztathatóak – idegesen csapkodott egy kicsit kezével Tomphyn -, nem is tudom, miért lőhetnek, talán mert csőre töltött fegyverekkel indultunk a bolygójuk ellen.
– Kapitány, bejövő komadás… – szóltak hátulról, de mintha meg sem hallotta volna az Admirális.
– Becsapódás… 2 – 1 – ezzel megrázkódott a hajó, majd megnyugtató hangon csendült fel Diána hangja újra – A kültakarónk alig remegett meg – egy kicsit csípett.
– Kapitány! Nem látja, hogy csak figyelmeztetnek!?
– Újabb komadás… – ismét süket fülekre talált.
– Középső ék kialakítása – tajtékzott az izgalomtól az Admirális. Úgy nézett ki, mint a kisgyerek, aki szeretné látni, hogy aduásza mekkora kárt képes tenni az ellenfélben.
– Elsőtiszt, elég legyen ebből! Leléphet! – utasította rendre néhány másodperccel később.
– Nem hagyhatom itt a hidat! – harsogta, majd toporzékolva kapkodta a fejét ide-oda. Végül a kijelzőn ragadt a tekintete, ahol szimulációk és grafikák segítségével voltak megjelenítve a kint folyó harcok.
Öt lövedék formájú alakzat hagyta el a képernyő alját, majd egy kisebb teret vágva maguknak tűntetek el öt hajót a képernyőről.
– Két támadó, egy cirkáló, és két flottahajó megsemmisült… – újságolta Diána.
– Öt hajó elpusztult!? – csodálkozott Tomphyn, szinte már remegett az idegességtől – Csak úgy! – majd lenézett a padlózatra, mintha ott keresne válaszokat a halálokra – Két támadó… olyan 40-50, egy cirkáló… 10, két flottahajó 200-200… Az közel 500 ember! – motyogta, ám az Admirális kijavította:
– 500 igőpha! Diána, szabad az utunk?
– Igen, kapitány! 3 perc és az igőpha anyavilághoz lőtávolba érünk.
– Helyes. Kihangosítani! – mondta, majd széles tekintettel falta a diadalittas pillanatokat közben – Itt a kapitány beszél. Nukleáris és troplövedékeket aktiválni és élesíteni!
– Azok egy egész bolygót szétszedhetnek – jó esetben csak pusztaság marad utánuk, de a strukturális károk végzetesek így is, úgy is! – révedt fel Tomphyn – Ezt nem teheti Admirális – visszatért a jelenbe, s így a nevekkel is tisztába lett hirtelen.
– „Egy pillanat és a semmibe veszünk, ahogy az ellenfelünk…”
– Ez nem történelem, nem filozófia, ez esztelenség!
– Diána… – kezdte a parancsot, mire megszólalt a kért „személy”.
– Még egy perc a célzónáig.
– Amint odaértünk, ne várj a parancsomra! Tüzelj! – figyelmeztette, de a hangfalak mást mondtak.
– Nem tehetem. Ilyen mértékű taktikai csapáshoz kapitányi, elsőtiszti, navigátori, fegyverszaki, továbbá két független tiszt jóváhagyására is szükség van.
– 999-es protokoll, végső protokoll – dübörgött a parancs.
– Negatív, tisztek a fedélzeten, hibás parancs!
– Jóváhagyások azonnali megkezdését parancsolom!
Először hátulról szólt egy-egy bizonytalan hang, de végül csak a kapitány és az elsőtiszt kódja hiányzott.
– Elsőtiszt! Mi lesz?
– Ezt nem engedhetem, kapitány!
– Engednie kell! – mérgesen visszhangzott a híd mögötti folyosó is – Különben leváltatom alkalmatlanság miatt! Ismétlem, elég dolog van már a rovásán!
– Ezt akkor sem hagyhatom… – nyugodott le, miközben újabb lövedékek csapódtak be. Ezeket már kommentálta Diána.
– Burkolati sérülések, taktikai és magmalövedékekkel tüzelnek. Áthatoltak a burkon, 12-es szint B szektora lezárva, légmentesítés. További károk a szellőztető rendszerben – tűz elfojtása körülbelül 2 perc… Belső tűzoltórendszer aktív… – folyt a helyzetjelentés, de mintha semmit sem mondott volna, csupán az emberi csend pusztított az ellentmondások helyzetében.
– Ennyi, elég volt! Tomphyn elsőtiszt… – kezdte a hivatalos leminősítési folyamatot elindítani az Admirális, mire Tomphyn lendült támadásba.
– 232-es protokoll, vésztúlterhelés… Reaktor hűtésének lezárása. Idegen erők foglalták el a hajót, esetleges tudatmódosítás következtében megbízhatatlan a személyzet! 2 perces túlterhelési ciklust – „Ezt még megbánja” – figyelmeztette közben az Admirális – elindítani azonosítás után…
Ekkor ádáz ámokfutás következett – sietett az Admirális, hogy elsőként az ő kódját fogadja el Diána, hogy aztán le is állíthassa a folyamatot gond nélkül minden további jogától megfosztva Tomphynt. Pörgött a nyelv, senki sem értett semmit, csupán Diána vehette ki a szokásos kódsorozatokat.
Közben újra meg újra megrázkódott a hajó az egyre záporozó lövedékektől.
– Célzónában vagyunk – szólt Diána, de ekkor már semmi sem számított a versenyfutáson kívül.
– Itt Tomphyn elsőtiszt a Diána Földerő Támadó- & Mentőhajóról! Azonosítási kód: 12trz53kl. Vészazonosító: 87uhzéta358 – alig egy tized másodpercen múlt, hogy el ne bukjon. Számára azonban megszűnt létezni minden. Eltűntek az akadályok, lelke egyre nehezebbé vált, miközben Diána visszaigazolását várta.
– Tomphyn elsőtiszt azonosítása… 999-es protokoll érvényben. Visszaszámlálás…
Tomphyn győzött. Már ha ezt győzelemnek lehetett mondani.
– Diána, visszafordulás további parancsig! – vette át az irányítást.
– Mit tett!? – meredt maga elé az Admirális.
– Milliárdokat mentettem meg… Diána, irány a rendszer napja!
– További utasításig mit tegyünk?
Ördögi párbeszéd tárult a külső szemlélő elé, ahogy pusztán Diána és Tomphyn kommunikált egymással.
– Hangosíts és tízmásodperces periódusonként jelezz!
– Értettem… 1 perc 50 másodperc…
– Legénység! Itt az elsőtiszt beszél. Mint tudják, bombázni akartunk – valamit. Ez a valami az igőpha anyavilág volt. Most azonban visszafordulunk, mert katonák vagyunk, nem gyilkosok. Aki akar, elmehet. Az igőphák nem lőnek, biztonságban, diplomáciailag függetlenül mehet, aki akar a kapitánnyal együtt, – aki akar – ismételte meg.
… 1:40 – szólt a háttérből a figyelmeztetés.
– Aki marad, dezertál. Aki megy, követi a kapitányunkat, az Admirálist!
Diána, komadást az igőpha hajók felé!
– Kész
– Itt a Diána. Diplomáciai és politikai menedéket kér mindenki, aki elhagyja a hajót! Mit mondanak?
– 1:30… Még nem fogadták az adást… fogadták, kivetítem:
– Megrettenve állunk a történtek előtt! Felelősségre vonjuk önöket…
– Készek politikai menekültek fogadására?
– Igen. Micsoda!?
– Készen állnak, kezeskednek a sértetlenségükért!?
… 1:20…
– Kezeskednek!?
– Igen, kezeskedünk – az igőpha világ diplomáciára hajlandó a Földdel a múlt incidens után…
– Akkor fogadják a menekülteket! Adás vége! – ezzel lezárult a komadás, és újra csak a legénység felé szólt Tomphyn – Emberek, itt az idő, hogy döntsenek. Körülbelül 15 másodpercük van, hogy döntsenek. Mennek, vagy maradnak?
… 1:10
… 1:00 – kevesebb, mint egy perc.
– Azonnal induljon, aki akar! – ekkor körbenézett a hídon. Értetlenség nyilatkozott a helyzetről. Egy-egy tiszt már elindult, kicsit zavartan a hídról lelépve.
Az egész hajón értetlenség fogadta a hírt, hogy aki marad az Admirálissal van, menjen, aki nem, maradjon. Azonban az egyperces határidő egyre durvább vészjelzést adott, így nem volt nehéz az elemi ösztönt előtérbe helyezni. Száz és száz mentőkabin hagyta el a hajót egyszerre, aztán tízesével, ötösével szállingóztak ki az állásokból. Már csak az Admirális maradt a hídon, és mereven tekintett Tomphynra, aki Diánához szegezte a tekintetét.
Nem akart szembetalálkozni azzal a gyilkos tekintettel, amivel szinte mindenki tekintett most rá képzeletben.
„Eljött hát az az idő, amire senki sem várt. Vége mindennek. Örök életemre börtönbe kerülök csakis azért, mert megmentettem pár milliárd életet. Mi az én életem egyáltalán öt másikéhoz képest? Mi az én életem ahhoz a másik ötszáz élethez képest? Mi az én életem Noméhoz képest?”
– Admirális… – fogott hozzá védőbeszédéhez, miközben már csak 40 másodperc volt hátra a hajó felrobbanásáig – A Földerő akarata nem ér meg ekkora áldozatot. A történelem nem érdemel meg ekkora áldozatot. A harcokat a csatatereken kell megvívnunk, nem pedig a hátországban.
– Találkozunk még, ezt megígérhetem…
…0:30 – hangzott fel újra Diána hangja, de ekkor már kommentárt is fűzött hozzá: – Kritikus hőmérséklet a magban. Reakció 25 másodpercen belül.
Amint az utóbbi mondat elhangzott, a kapitány is elhagyta a hidat, majd 15 másodperc múlva egy mentőkabin hagyta el, ekkor már utoljára a Diána burkolatát.
– Túlterhelés leállítását kezd meg! – szólott, majd az egyik tiszti konzol alá leült és próbálta átgondolni, mi is történt az utóbbi néhány percben.
A vészfények visszaváltottak csendes, természetes morajlásukba, majd teljesen megszűntek. A hajó még sohasem volt ilyen kihalt. A szervizalagutakban otthagyták a szerelők a szerszámokat, a rakétaraktárak ajtajai nyitva lengtek, a mentőkabinok reteszei üresen kongtak.
– Megérkeztünk a rendszer széléhez, a naphoz – tudósított Diána, majd eltűnt a képernyőről.
Nagy erőlködések közepette sikerült Tomphynnak felállnia, majd kihúzta magát és rántott egyet testtartásán. Újult erővel akart a jelen helyzetbe beleugrani, de végül csak a navigátor paneljeire támaszkodva tudott elbotorkálni a félméteres távolságban levő túloldalra.
– Rakétákat gépileg hatástalanítani, majd kidobni őket!
– Megsemmisíteni?
– Kidobni – majd hozzátette – a napba.
– Értettem – gyors logikai kapcsolások kerültek használat alá, majd Diána magában dünnyögve mondta tovább – Elsőtiszti felhatalmazás… Elsődleges és másodlagos támadófegyverek kidobva – ezzel mutatta is a közelített képeket, ahogy a nap közelében szénné égnek mindenféle reakció nélkül. – Jelenlegi fegyverzet: védelmi lézerek, továbbá nem elhanyagolható védelmi rakéták sértetlenek.
– Védekezni jó… – jegyezte meg összefüggéstelenül Tomphyn, mert jóval nagyobb feladat várt rá.
Rendet kellett tennie magában. A helyzet menthetetlen volt, mégis teljes embert kívánt. A valóság azonban sokkal könyörtelenebb volt, mintsem hagyta volna csendes magányában.
– Komadás jön az igőpha flottától – jelentkezett be ismét Diána.
– Nem baj, jöjjön csak, mi nem fogadjuk – aztán felnézett a mennyezetre, melyen centiméterről centiméterre szemügyre vette lassan a fém tartóelemeket, végül így szól: – Diána, véletlen pont-görbe számítást kérek, bárhová mehetünk, csak legyen az a hely lakatlan!
– Értettem. Kész – ugorhatunk?
– Igen, máris!
Egy pillanat törtrésze sem volt, máris eltűntek a nap mellől, az anyabolygótól, s mindenhonnan, ahonnan még tudták volna követni őket.
Egyedül maradt Diánával, a számára üresnek hitt hajóval. Egymagában egyetlen számítógéppel, ami egyetlen célra volt tervezve valójában – pusztításra, hogy romboljon, eltiporja a gyengébbet, kisebbet, most pedig üresen állt, fegyvertelenül, megcsömörlötten a harc után, amiben tökéletes gépezetként működött – kisebb sérüléseket elszenvedve.
Egy elsőtiszt és kész. Ennyi volt a legénység – legalábbis ezt hitte Tomphyn.
– Adást fogtam az ellátó szintről – jelentette ki Diána.
– Hogy? – hökkent meg és ámuldozott Tomphyn, mert hite szerint senki sem maradt a hajón. – Kapcsold!
– Hát… Itt vagyunk a 12-esen, elhárítottuk a bajt, már csak foltozni kell.
– Uraim, mit keresnek itt? – kérdezte az elsőtiszt.
– Kapitány?
– Nem, nem az Admirális vagyok. Nem hallották, mi történt az utóbbi öt percben?
– Nem – csak a hangjukat lehetett hallani, ahogy Tomphynnak is a túloldalon – Megszakadt néhány vészkioldó, így rövidzárlatos lett néhol a rendszer.
– Ez esetben tájékoztatom önöket, hogy a Diána dezertált…