Lepedő

Egy réges-régi november…
Párás homály ereszkedett a dombok fölé, a ház ablakai lassacskán átlátszatlanná váltak. Napot már régen nem láttak, csak a felhők, a szél, a pára és az ónos szemerkélés lengte be a vidéket. A kert végében még fel-felneszeztek a nyulak, óljuk felől nehéz szagot hozott az alkonyi lég. A rozsdás lemezek és szerszámok összehányt kupaca mögött húzódott meg ketrecük, mellette a bádogszemét alatt fészkelt Töpi, a vizsla. Ilyenkor fázósan, reszketve szaglászta még körül az udvart, majd a kapu mellé kucorodva várta meg a teljes sötétedést. Az udvaron annyi használhatatlan szemét halmozódott fel, hogy sokszor már kerülgetni kellett annak, aki a kapuig akart menni. Az öreg István fütyült arra, hogy rendet teremtsen a portáján. Az asszonyt és a gyerekeket sem érdekelte. Valahogy nőtt, nőtt az évek során, mint a guanó. Egyedül a műhelyben volt rend. A szerszámok, a bőrök, a díszműeszközök glédában álltak. Bár itt is szürke por fedte a ritkán használt dolgokat, polcokat. Hol egy nyereg, hol egy ostor lógott az omladozó vakolatú falról. A konyhában sercegő zsír és hagyma szaga keringett, párás fátyolt vonva a parányi konyhaablakra. Két vödör víz állt a tűzhely és az ajtó között. Ma már nem kell kimenni a kúthoz. Ilyenkor már csak a budi ajtaja csikordul meg este; és olykor éjszaka. Hátul, a nyúlketrecek mellett, a szederfa alatt állt, ócska tákolmány. Az öreg nem vezettette be a vizet a házba. „Pénzbe kerül az!” – mondogatta, s apró fiaitól is elvárta, hogy éjjelente, a legnagyobb télben is, kijárjanak. Pistának nem okozott gondot. Fakardját magához vette és büszkén indult a vízágyús rohamra. A szederfa haptákba állt és őrködött felette. Zolika – sokkal kisebb bátyjánál – félős volt. A nyulak neszezése és a fa lombjának susogása rettegésben tartotta. A sötét homályban az ágak, mint megannyi vészmadárkarom nyúlogattak feléje, ráborultak, befonták, megtépték, kicsi szívébe ólmot öntöttek. Szinte megbénult a félelemtől és mire odaért, lábacskáin folyt végig a melengető félelem. Néha megpróbált valami közelebbi helyre osonni, a málnabokrok tövéhez, vagy a bádograkás mellé, de apja valahogy mindig észrevette. A tenyér irdatlan csattanása legalább annyira félelmetes volt, mint a fojtogató szederfa. Nagyon keveset aludt. Anyja mellé nem mert bújni, mert az apja elkergette onnan. Bátyja kinevette. Egyedül feszengett kinőtt és foltos kis pizsamájában, magához ölelve a rég elkopott barna mackót. „Anya nem szeret engem” – pityeregte magában, s szinte rituálévá vált, hogy éjszakánként csak önmagát hintáztatva tudott elaludni. Minden elalvás egy rémálom volt. Lassú, sötét gomolyfelhők telepedtek rá, a dunyha nyirkos felleggé változott, és súlyával szinte agyonnyomta a kisfiút. Ilyenkor mindig pisilni kellett. Még épphogy pelenkás volt, amikor elkezdődtek a felhőjátékok. Fázott, félt és anya nélkül olyan hosszú volt az éjszaka…

Egy másik régi november…
Aztán egy nyári éjjel nem tettek rá többé pelenkát. Ameddig nyár volt, még nem volt baj. De jöttek a hűvös őszi, a novemberi napok, amikor megjelentek a hideg fellegek. Nyomták a kisfiú gyenge testét, lehűtötték veséjét, és mire felriadt álmából már a langyos-meleg riadalomban feküdt. Eleinte még felsírt ilyenkor, vagy félénken szólt, de a konyha és a szoba közötti átjáróból, ahol a két kisebb ágy állt, nem mindig jutott el hangja a szülőkhöz. Minél többször fordult elő, annál több félelem gyökeredzett meg benne. Anya sápítozott, fejét fogta, jajistenkedett, apja egyszerűen elfenekelte, bátyja pedig röhögőgörcsöt kapott ilyenkor. Csúfolta és néha le is köpte. Ez így ment sokáig. Volt olyan éjjel, mikor apja – megelégelve a hisztériát és a félelmeket – egészen egyszerűen nem engedte Zolit lefeküdni. A konyhaajtóba állította, hogy ott ácsorogja végig az éjszakát. Néha megengedte, hogy leüljön a hokedlira, vagy egy küszöbre tett sámlira. Zoli ilyen büntetések mellett sem mert kimenni az udvari budiba. Inkább tartogatta, hólyagszakadtáig. Pedig a meleg paplan nélkül és a szülői fenyítés hatására, még inkább pisilnie kellett. Ekkor támadt az az ötlete, hogy egy kisebb bőrszíjat – melyet apja műhelyéből lopott el – kötözött pisilőjére, jó szorosan, hátha akkor majd nem kell kimennie. Ettől viszont begyulladt, beteg lett. Az óvoda orvosa nézte meg, s ő hallott először Zoli bepisiléses gondjairól. Ekkor derült fény arra is, hogy otthon megfenyítik ezért, s fitymaszűkületét sem kezeltették ki időben. Az oviban sosem történt baleset. Aztán egy napon, Pista felajánlotta segítségét öccsének, hogy éjjel kikíséri. Zoli nem is értette, hiszen eddig csak nevetett rajta és megalázta. Nem hiába lepődött meg. Pista – mikor Zoli bement a tákolmányba – eltorlaszolta az ajtaját. Zolika bent rekedt és kétségbeesetten kiabálni kezdett. Megint jött a haddelhadd. Apa verése, anya jajgatása, Zoli félelme. Aztán május jött, s az apa elutazott. Egy hónapig volt távol. Valahogy otthon elcsendesedett minden. Élték megszokott mindennapjaikat, s Zolival nem történt semmi rettenetes. Csendesen készült az új életre. „Ősztől iskolás leszek, sosem fogok már bepisilni” – gondolta, s egyre többször vett erőt félelmén, s kiment éjjel az udvarra. Bátyja elkerült otthonról, szakmunkás kollégiumba, egyedül maradt a kis átjáróban. De úgy tűnt, anya eztán sem szerette jobban. Egy este szörnyű ordítás jött a műhely felől. Apja és anyja álltak egymással szemben, apja kezében hatalmas bőrvágó ollóval. „Nem fogsz több pénzt kiszipolyozni belőlem! Nem fogom orvoshoz vinni!” – egészen közel állt már anyához, arca már szederjessé vált és szemüvege csálén lógott le orráról. Kezében a gyilkos szerszámmal tornyosult az anya fölé, hörgött és ordibált. Anya halkan, szinte összekucorogva kérlelte: „Legalább ne bántsd… kérlek…” „Így nem lehet nevelni, nyámnyila szar lesz csak belőle!”. Zoli rémülten lesett befelé, s földbe gyökerezett lábbal állt az ajtóban. „Te akartad megszülni, a kurva istenit, akkor most nevelj is embert belőle. Ez a béka semmire se fogja vinni!” Ekkor vették észre. Apa nekirontott: „Hordd el az irhádat! Nem kellesz te senkinek sem. Jobb, ha nem rontod itt a levegőt!” S borgőzös felhőt okádott szájából, ollótlan kezével egy nyaklevest zúdított Zoli fejére, aki hanyatt homlok futott a nyulak ketrecéhez…

Egy újabb november…
Az iskolai újdonságok meglágyították az otthoni légkört. Apa is szelídebb lett, s Zoli most már csak egy szem gyerekként élte otthon szerény kis mindennapjait. Igyekezett az iskolában, bár szorongott ott is, mint mindenütt, hiszen önbizalmat soha, senkitől sem kapott. Szolgaian ellátták és semmi egyéb. Aztán jöttek az első számonkérések. Rajzok, feleletek, szép írás. És egy novemberi éjjel megjelentek a súlyos fellegek. Rátelepedtek az ágyra, s mire Zoli feleszmélt már a meleg ölelte magába. Halálosan megijedt. Kicsi szíve majd kiütötte mellkasát, szorította a kopott mackót és vinnyogva felsírt. Rettenetes éjszaka következett. Apa nagyon elverte. A macit is elhajította. Egyik füle le is szakadt. Zoli sírógörcsöt kapott és módszeresen elkezdte verni a fejét az ajtófélfába. Azt hitte, betörheti és meghalhat. Meg akart halni. Apja gúnyos hangjára eszmélt fel csak: „Csináld, legalább még hülyébb leszel és elvisznek a diliházba!”
Az elkövetkezendő év valahogy ilyen félelmekkel és rettenetekkel telt el. Minden izgalom egy meleg fürdő volt, s ami a legeslegszörnyűbbé tette, már nem csak éjjel és otthon. Az osztályteremben. Mikor kihívták és a tanárnő megkérte, hogy írja fel a táblára a házi feladat rajzának címét: „Az én szép otthonom.” Zoli állt a vonalas tábla előtt, kezében a kréta. Az „az” szócska még sikerült, de keze remegni kezdett és megállt. Lába szárán melegség futott végig, szeme könnybe lábadt, remegő léptekkel próbált meg kimenni az osztályból. A tanítónő állította meg: „Mi a baj, kisfiam?” Zolika összecsuklott. Kivitték a teremből, igyekeztek segíteni neki. Könyörgőre fogta, hogy nehogy megmondják a szüleinek, mert talán még agyon is verik érte. Később azért a Vegyesboltban találkozott az anya és a tanítónő. Ekkor tudta meg anya a történteket, amiről otthon bölcsen hallgatott. Egyik este Zoli az apjának segített a műhelyben, mindig érdekelték a bőrmunkák, a szép lószerszámok, a különleges könyvborítók és övek. Szegecseket válogatott, mikor az öreg megszólalt: „A bátyád viszi valamire. Autószerelő lesz nemsokára. Neked is tisztességes szakma kell. Villanyszerelő leszel.” Zoli szerette volna apja szakmáját folytatni, ügyesen rajzolt, szívesen olvasott, nézegette azokat a képeskönyveket, amihez hozzájuthatott. De hát egy ilyen kis fiú még igazán nem tudhatja, mi is lesz belőle. Ezen az estén – legalább szólt hozzá az öreg István – valami nagyon rossz előérzete támadt. Az esti lefekvéskor vacogva bújt ágyába, s hallgatta a novemberi szél zörömölős füttyögését, az ónos eső kopogását. Nehezen szállt rá az álom, s egy nagy súlyos felleg ereszkedett alá az égből. Melegségre ébredt. Riadt… Rettegett… Nyüszített… Kihúzogatta lepedőjét az ágy oldalréséből és settenkedve próbált kiosonni a kis szobácskából. Apja felriadt. Mit riadt, ordított, káromkodott, ütött és rúgott. Majd nagy dérrel-dúrral, amúgy hálóingben kirontott az udvarra. Megnyiszorgatta a kutat és a mellette lévő bádogteknőbe lódított egy vödör vizet. Mindezt olyan gyorsan, hogy mire Zoli észbe kapott, apja már ki is tépte kezéből a lepedőt, és az arcába nyomta. „Nyald le róla a keservit! Ha nem bírod lenyalni ott a teknő, mosd ki!” És kilódította a fiút – amúgy meztéláb, pizsamástól az esőbe, szélbe. „Moss!” – üvöltötte. „Moss a kurva hétszentségit neki! Nem rongyot tartok a házamban! Széthasítalak te idióta!”
Zoli engedelmesen a teknőhöz vonszolta minden bánatát. Belenyúlt a jéghideg vízbe, reszketett, gyömöszkölt és mosott, mosott, mosott… Anya az ajtóban állt, értetlenül bámult, s nem mert szembeszállni. Mint aki odakövült. Szemből a szederfa nyújtogatta karmait, Töpi laposkúszásban a fiú lábaihoz osont, de az apa ráripakodott, s fülét lelapítva elsompolygott a bádograkások mögé. „Addig nem jössz be, amíg nem tiszta! Terítsd is ki a szederfa alá!” – így az apai dörgedelem. Aznap éjjel a konyhaküszöbön kuporogva rettegte át a végeérhetetlen órákat.

Egy nagyon késői november…
A pesti szakmunkásképző srácai az utolsó műhelyórán rendezgették a szerszámaikat, amikor bejött a terembe a matektanár. „Zoli! Telefonod van a tanáriban!” Zoli nem értette, ki a csoda keresi őt, a kis senkit. Ő eddig még soha nem számított sehol sem. Tette a dolgát, tanult, dolgozott, olykor edzésekre járt, esetleg magányosan moziba, de még nem kereste eddig senki sem. Kivéve a bátyját, aki tavaly Pesten járt és elébe jött az órák után. Felvette a kagylót, anyja volt a vonalban: „Fiam, haza kell most jönnöd. Kikértelek már az iskolából. Apád kórházban van. Siess!”
Lassan zötykölődött a vonat, s az úton sok minden lepergett Zoli szemei előtt. Régen járt otthon. Van már vagy három hónapja. Jó Pesten. Anya hiányzik néha, de itt senki nem bántja, senki nem szól hozzá, az öreg néni, ahol rokoni szálak kapcsán lakhat, néha még be is takargatja éjszakánként. Nincs benne harag. Nincs benne gyűlölet. Nincs már benne semmi sem. Lassan kővé vált a szíve, hernyógubót szőtt a lelke. Leszállt az állomáson, anya és Pista már várták. A kórház büdös és sötét volt. Apa a hosszú kórterem utolsó ágyán lihegett, fújtatott. Alatta begyűrődött a nyirkos lepedő. Nagyon szürke volt az arca. Többnapi sötét borosta, homlokára tapadt izzadt haj, két beesett fénytelen szem maradt a nemrég még délceg, harcias, agresszív, szinte szép férfiból. „Négy napja hoztuk be. Még csak a mellkasa szorított. Azt mondja az orvos, el kell köszönnünk tőle. A szíve…” – zokogott anya.
„A szíve… A szíve?” – suhant át Zolin a gondolat. A temetésen mégis bedobott egy szál szegfűt a sírgödörbe…

2002.