Paramind – az ész trükkje – első fejezet

Néma lett az erdő hirtelen, a szél zúgása sem törte meg a hirtelen beálló mély, búsbarna csendet a lelkemben. A szél vadul tépkedte a tájat, ahogy a fák felé igyekeztem, de nem hallottam hangját, csak a kongó üresség visszhangzott bennem. Lépteimet hiába szaporáztam, a fák nem akartak közeledni, hiába siettem, mintha egyhelyben lépkedtem volna. Nem is érdekelt, merre tartok, csak mentem és mentem, nem koncentrálva semmire, hagytam, hogy magával ragadjon az a sötétség, ami a világból és belőlem áradt.
A sötétség mintha oszlani kezdett volna, az áthatolhatatlan fekete köd is egyre szürkébb és világosabb lett. A táj, ez a dimbes-dombos, sötétkék bokrokkal és okkersárga legelőkkel tarkított tarka vidék is egyre élesebb lett. De a fény nem kívülről jött, nem is a Nap vagy a Hold fénye volt ez… sokkal inkább mintha maguk a tarkalevelű fák és mélysötét füvek, a növények bocsátottak volna ki fényt. És egyre csak világosabb lett.
Én egy pillanatra megfordultam; mostmár jóval élénkebb volt minden, mint pár perce. Mindeközben határozottan lépdeltem tovább, el-elszomorodva, kudarcomra gondolva. Ekkor már határozottan világos volt: a fény már a reggeli órákra volt jellemző, és még mindig rohamtempóban nőtt a világosság. Az erdő határozottan nem lett közelebb, pedig mintha már egy fél kilométert gyalogoltam volna, kerülgetve az üres síkságot, bokrot bokor után hagytam magam mögött. Most zökkentem csak ki az üres semmittevés jótékony ködéből; most eszméltem rá, hogy igazából hol vagyok, mit teszek.
Ígymár céltudatosan indultam meg a fák felé, miközben a fény, amely mostmár delet idéző erősséggel sütött a talpam alól, még tovább ragyogott, és mostmár lassan bántani kezdte a szememet, így hunyorogva kellett tovább mennem. Természetesen nem akartam addig itt időzni, amíg be nem következik a vég; a vég, amely láthatóan közeledett.
Mert, miközben a fény erősödött, a távolban valami megmozdult; nem élőlény volt, nem is tárgy; mégcsak a hangja ért el idáig.
Halkan, szinte lágyan jött ért el hozzám az első széllökés, melyet hamarosan egy erősödő, ámbár még szelíd hullám követett. Bár sokat láttam már, még hajtott a kíváncsiság, így hátra fordultam.
Szememet elhomályosította a fénysugarak erőssége, amely mintha kicsit csökkent volna. A távolban, a messzi villa fekete romjainál a pusztítás erőteljes, és már-már rettegett tabuként tartott hatalmas, kavargó szimbóluma tombolt. Mindent magába szívott, ami körülötte volt; eleven porszívóként kacsázott jobbra és balra; miközben egyre vadabb és erősebb széllökések húztak el mellettem. Határozottan az volt az érzésem, mintha addig hajtaná a vágy, hogy mindent elnyeljen, amíg van mit pusztítania.
A zaj, és a szél sűvítése egyre erősődött, most már csak lassan jutottam előre, és a fák még mindig elérhetetlen távolságban voltak.
Majd, mintegy varázsütésre, olyan hirtelen változott meg minden: a szél egy pillanatra elhalkult, a fény kialudt, és elnémuló sötétség vett körül. Majd, miután a szempillantásnyi idő elmúlt, iszonytatóan erős, hangrobbanással járó fény és energia kitörés történt a tornádó helyén.
Átalakult egy apró, ámde tomboló fekete lyukká. A hang és az energia hullámok a levegőbe taszítottak, és elemi erővel dobáltak a levegőben. Lehunytam a szemem: tudtam, mostmár nem szabad komolytalanul venni a dolgot.
Elcsendesítettem a külvilág zaját az elmém belső, képzelt falain. Mintegy kívánság, úgy fogalmazódott meg bennem a menekülés, a szabadulás utáni vágy. Kinyitva a szemem, tőlem pár méterre kis fényes lyuk keletkezett a semmiből, amely egyre tágult, mígnem egy terepjáró is könnyen ki-be száguldozhatott volna rajta. Ám az erős széllökések messzire sodortak az átjárótól, így ismét lehunyva a szemem, testetlennek képzeltem magam.
Így, hogy már nem hatottak rám a fizikai erők, könnyűszerrel átsuhantam a légörvényeken, és addig közelítettem a megváltást ígérő fény felé, amíg az fényjelenség kíséretében el nem nyelt, majd hirtelen bezárult mögülöttem, ott hagyva magára a tomboló világot, amely már csak önmagát emészthette a világ végéig.

Lassan állt össze a keszekusza, forgó világ újra éles, egész képpé. Pislognom kellett még egy jó egy percig, és fejemet lábam közé szorítva próbáltam visszatérni a valóságba. Körbetekintettem; szemem elé egy igényesen berendezett huszadik századi kort idéző szoba került. Én egy kényelmes barna bőrfotelben ültem, pontosabban görnyedtem, alattam perzsaszőnyeg feküdt.
A fény már nem adott erős fényt; nyilván esteledett. Előttem egy üvegből készült körasztal volt; rajta két csésze kihűlt tea, egymással szemben, középen a cukortartó, melyből egy ezüstkiskanál lógatta ki egyszerűen fejét.
Mivel a szemem már hozzászokott a fényerőshöz, és a világ se pörgött őrültem, a mellényzsebembe nyúltam, és egy hosszú tárgyat halásztam ki belőle. Miután kinyitottam, az orrmra helyeztem a szemüvegem, és mostmár a távoli tárgyak vonták magukra figyelmem.
A szoba falain festmények lógtak, a világos falak most bíborfénybe öltöztek a Nap vörös színének köszönhetően. Gyönyörű látvány volt, ahogy kinéztem a fémkeretes ablakokon. Dimbes-dombos vidék, a láthatár szélén egy erdő volt, zöld lombjai mozdulatlanul álltak. Úgy éreztem, órákig csak bámulnám a tájat, de tudtam, nem tehetem. Inkább megfordultam, és a fotelem mellé léptem, ahol egy hátitáska hevert. Felkaptam, és mégegyszer megfordultam. Az enyémmel szembeni fotelben magába roskadva egy idős úr ült.
Szeme be volt hunyva, orrán szemüveg ült, minőségi öltönyben és barna nyakkendőben volt, ősz haja igényesen volt félrefésülve homlokáról. Csak egy pillanatig figyeltem, de egy fontos momentumot még el tudtam kapni. A férfi haja égnek állt, majd hirtelen ment át barnába, és megsűrűsödött, arca kisimult, szakálla visszaszívódott, bajusza is eltűnt, majd mintha meg is nőtt volna ültében.
A pár másodperc hirtelen leforgása alatt az idős úr átváltozott. Én nem csodálkoztam, mégis egészen furcsának, mondhatni abszurdnak tűnt, hogy a sötét bőrfotelből egyszerre alvó önmagam tekintett vissza rám.
Tartottam tőle, hogy ez bekövetkezik ez, mégis megpróbáltam elkerülni. Úgy látszik, nem sikerült. Nem voltam elég óvatos. Tudtam mifog következni, és nem örültem neki. A táskámba nyúltam, és rövid keresgélés után néhány tárgyat szedtem elő. Az első egy benzines flaska volt, a második egy öngyújtó, a harmadik pedig egy, az irániak által ismertté vált pisztoly, egy Desert Eagle. A kézifegyvert vettem először kézbe, a többit az asztalra helyeztem. Belehelyztem a tárat, Majd kibiztosítottam, és leraktam. Az üveget is felemeltem, majd lecsavartam a kupakját.
Ebben a pillanatban egy autó, nemis, egy egész sereg autó szirénája hallatszódott a házhoz való úton. Az ablakhoz rohantam, és behúztam a függönyt. Majd sietve locsoltam a benzint az öregúrra, aki, mintha csak aludna, nyugodtan feküdt tovább. A szirénák mintha már elérték volna a házat. Fények villantak be az ablakon. Az öngyújtót is megmarkoltam, miután visszacsarva az üveg tetejét a táskába rejtettem azt. Kattintottam, és óvatosan a kis fellobbanó lángot a férfihez tartottam. Ő az első pillanatban átvette a lángokat, melyek kígyózva rohantak végig a még nem lángoló felületeken és fényárba borították.
Én elsüllysztettem a zsebemben az öngyújtót és felkapva a pisztolyom kirohantam az ajtón. Lent, pár emelettel lejjebb ajtó csapódást lehetett hallani. Bakancsok dobogtak a lépcsőkön, és halk, rövid mondatok hallatszódtak fel. Én előre tartva a fegyverem óvatosan közelítettem a lépcső felé.
Kidugtam a pisztoly csövét és lehasaltam a fordulóban. Egyre közeledő, lassú léptek hallatszódtak. Ahogy számolgattam, hányan lehetnek, olyan ötre tippeltem. Lassan feltérdeltem, majd a falhoz lapultam. Mellettem folyosó nyílt, jobbról közeledtek a hangok. Márcsak pár lépésre lehettek, és négy árnyék bontakozott ki a falon.
Hirtelen döntést hoztam, és mikor már majdnem mellé értek az emberek, én térdmagasságban előre vetődtem, fegyverem a levegőben kétszer elsütve, majd tovagurulva újra meghúztam a ravaszt. Lendületből felpattantam és a negyedik ember felé lendültem. Ő csak most ocsúdott. Felemelte a kezében lévő gépfegyvert, és elsütötte. Szerencsére nagyon meg lehetett illetődve, ugyanis nem talált el, a golyó sűvítve zúgott el a fejem mellet, hogy aztán leszakítva egy lámpát a falba csapódjon. Én nem haboztam, eléugorva gyomron vágtam, majd a pisztoly tusával tarkón vágtam. A férfi némán terült el a földön, fejéből vér szivárgott. Rájuk néztem.
Rendezett, katonai fekete ruhában voltak, egyikük se lehetett több huszonöt évesnél. Fiatal arcuk mostmár üresen bámult a semmibe, szemük üres volt. Karjukon karszalag volt: egy P betű mellett mindegyikük egy számot is viselt. Fegyverük egyforma gépfegyver, katonai gyártmány. Kétség nem fért hozzá, miért jöttek ide, nem is maradtam mellettük sokáig.
Füstszag szorította fintorba az orrom; az emelet, ami felettem volt lángokba borult. Lesiettem hát a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. Elrohantam egy hosszú, falikárpitokkal és sárga tapétával dísztitett folyosón, majd kinéztem az udvarra néző egyik ablakon.
A lemenő nap fényében még jól láthattam mindent, a ligetet, a láthatáron leszálló Napot, a köves udvart a szökőkúttal. Három autó állt lent, és ha jól számoltam, három katona. Amikor idefele jöttem, jól megfigyeltem a házat, és felfedeztem egy hátsó bejáratot, egy olyat, ami nem a katonák kezei közé vezetett. Megpróbáltam hát kitalálni, merre is kellene mennem. Tovább siettem a folyosón, majd egy másik lépcsőn lefele rohantam. A lépcső szűk falak között volt, nem tudhattam hát, hova vezet. Mégis határozottan siettem le, megérzésemet követve. Ám ezúttal tévedhettem, ugyanis a lépcső egy folyosóba torkollt, mely csak egyetlen lehetőséget kínált: egy hatalmas vasajtót, amely nagy lakattal volt lezárva.
Vissza kellett hát fordulnom, és más úton elindulni. A lépcső tetejénél tehát tovább indultam, és egy liftet pillantottam meg. Váratlanul ért egy lift, de ki kellett próbálnom, így megnyomtam a hívó gombot. A lift ajtaja kinyílt, én pedig beugrottam rajta. Halkan indult meg a szerkezet lefelé, majd rövid várakozás után érkezett meg a földszintre. Kinyílt az ajtaja, én meg felemelve fegyverem kioldalaztam belőle.Tőlem nem messze valóban volt egy üvegajtó. Ablak részén keresztül már az este sötétje hatolt be; a Nap már lenyugodott, bár fénye elszórtan még ki-kivilágította a láthóhatár tetejét, vörösre festve azt.
A földszint külsőre teljesen olyan volt, mint ahonnan jöttem, egyetlen különbség az ajtó volt. Nem haboztam hát, meglódultam az ajtó felé, feltéptem a kilincsét és kivetettem magam rajta, és futottam, csak futottam, amíg elnyelt az éjszaka.

Siettem, mivel minél gyorsabban el akartam tűnni. Azt a távoli erdőt akartam célba venni, amit már az öregúr a tudatalattijában is megtaláltam. Keserű érzés volt bennem, tudtam, hogy nem sikerült elérnem azt, amit akartam. A mögöttem álló villa pedig teljesen lángra kapott, miközben egyre zsugorodott a hátam mögötti tájjal együtt, melyet rohamtempóban igyekeztem elhagyni.
Ismét magamba merültem, remélve, így gyorsabban telik az idő, és hamarabb elérem a fákat. Már közel tízperc szaporáztam lépteimet, mikor minden sötétbe borult, és teljesen eltűnt minden fény, amit a Nap sugárzott. Ám e sötétben is siettem, kapkodtam a lábam, dombról le és dombra fel, és így tovább órákig.
Talán két-három órája sétálhattam, amikor kialudt a ház fénye; kialudt a tűz utolsó fénye is; mostmár teljes sötétben sétáltam tovább. Ám az erdő nem jött közelebb, sőt, mintha csak távolodott volna. Lassacskán mintha fény jelent volna meg a talpam alól… egy enyhe szélfuvallat, melyet egy erősebb követett…

Szédültem, mikor kinyitottam a szemem, de ahogy kezemmel görcsösen belekapaszkodtam a székembe, puha bőrülést éreztem. Velem szemben egy zakóban lévő öregúr mosolyogva emelkedett fel foteléből és kezében egy pohár teát kínált nekem, majd felém nyújtotta a cukortartót.