Ennek nem lehet címet adni…

Lassan bandukolt lefelé a hegyoldalról. Félretaposott bakancsa klaffogott bokáin. Cipőpertlije már régen nincsen. Fekete kordnadrág – jobb napjaiban még feketébb volt – és egykoron sárga-barna kockás ing lógott róla, a nadrág bal térdén öklömnyi hasadás. Bőrmellénye zsebéből gyanús színű zsebkendő fityegett alá, nyakára piros kis kendő tekeredett. Katonazsákján egy pár saru és egy bádogkulacs lógott, maga a tatyó úgy festett, mint egy kirabolt hátizsák. Hosszú barna fürtjei – nagyrészt kicsúsztak a hajgumiból – a háta közepét verdesték. Avatatlan szemlélő ótvaros csövesnek nézte volna. Leereszkedett a sziklabarlang bejáratához. Óvatosan bekukkantott, végigpásztázta szemével a terepet, és mikor már megbizonyosodott arról, hogy nincs bent ólálkodó veszély, leült a sziklaszáj előtt, egy girbegurba kidőlt fatörzsre. Kezeit arcába temette, s szétmázolt könnyei szenes árkokat húztak pofacsontjaira. Utoljára tegnap reggel evett. Volt még egy kiflije, igaz, csak reccsenve tudta kettétörni, meg két fonnyadt retek lapult még a nadrág zsebében. Tegnap még képes volt elmosolyodni azon, hogy van két retke.

A kamrában gyömöszölte be a zsákba, két alma, egy üveg lekvár és egy ásványvíz társaságában. A sarki közértben vett még öt kiflit és egy üveg Traminit. A cigit utálta, szerencsére arra nem kellett költenie. Húga íróasztaláról még elcsente fél tábla csokiját, meg a kamrában volt még két kis húsvéti csokinyúl. Ennyi volt a felszerelése. Egy széldzsekit még belegyűrt a zsákba, egy József Attila kötetet és – ki tudja milyen okból, hiszen magnója nem volt – egy Korai Öröm kazettát.

A bakancs apa telkén volt munkás surranó. Ebben szoktak kapálni. Apa is, ő is. Ő már nem fog. Kapálás. Mi is az a kapálás? Egész heti gürcölés után – mondván kell a pihenés – apa fogja a családot, begyömöszöli a Skodába és irány a telek. Ott aztán lehet aktívan kikapcsolódni. Anya keze kirepedezik a földtúrástól, apa bokáján több a kapanyom, mint a földön, Hugi finnyáskodik, mert a vizet locsolókannából kell az eperágyásokra hordani. Ő meg csak áll, csak áll, néz maga elé, és nem érti az egészet. A benzin ára, a fáradság bére, nem áll arányban azzal, hogy az eper a piacon sosem fog többe kerülni, mint egy felesleges hétvégi kiruccanás. Az almafák gondozásáról és a többi pepecselésről már nem is beszélve. A ház, amiben pihenni kell nem több néhány összeeszkábált deszkafalnál, egy bádogtetőnél és egy eresznél, amiből lecsorog az összegyűjtendő esővíz. Van egy kerti kút, és két nyugágy. Nem négy, kettő. Ennyire futotta. Ez tanárék nyaralója. A telek pedig nagyapai örökség. Ötszáz négyszögöl almás-epres.

Apa negyvenes megkeseredett mat-fiz tanár, anya ugyanott, ugyanabban az általános iskolában oktatja a kicsiket, az elsős és másodikos besz.ri kis kölyköket, akik csak arra tartják a tanító nénit, hogy legyen kit halálra szekálni. Anya depressziós. Néha napokig beteget jelent, otthon fekszik, sört iszik és Xanax-szal béleli be. Apa ilyenkor pisszegve becsukja az ajtót, anyának pihennie kell, ő maga pedig kiül az étkezőbe hülye dolgozatokat javítani. Sokszor még anya helyett is. Hugi hetedikes. Vihogós, dilis kamasz. Lopja anya kölnijét, és titokban kirúzsozza a száját. Semmi emberi nincs benne. Ordíttatná a hülye tuc-tucait, riszálná a fenekét, mindezt persze a lecke helyett. Meg Pétert sasolja a negyedikről. Néha előre leszalad, ha tudja, hogy nemsokára indul edzésre. Olyankor risza, hajdobálás, somolygós pillantások. Hogy Péter mit érez? Ha van esze, körberöhögi. Apa és anya nem sokat törődnek vele. Terven kívül jött, tudta meg egyszer, amikor kihallgatta egy fürdőszobai veszekedésüket. Ha már itt van, felneveljük. No, szépen! Apa nemrég kezdett újra tanítani. Pár éve még gimnáziumban okította az ifjakat, de leépítés volt, s nem kellett annyi mat-fiz szakos. Ő repült. Negyvenévesen. Két évig nem talált se tanári állást, se más munkát. A nagybátyja kőművestelepén kavarta a maltert és közben az iskoláról ácsingózott. Végre anya sulijában nyugdíjba ment egy öreglány, akinek a helye már apának ketyegett. Jó, ez nem gimi, de van állás. És, ami a fontos – apának legalábbis az – okíthat! Nincs is messze a tanoda, a lakótelep másik végén. Mehet cangával is. Legalább lemozogja a kappanhájat, s a bicajon úgysem illik bagózni. Apa büdös. Apának Symphonia szaga van. Két dobozzal fogyaszt el naponta. Persze, hogy nem telik négy nyugágyra!

Lassan feláll, mert lépteket hall. Turisták közelednek. Nem tudja, mit tegyen. Van még két ötvenese, pár kettese. Abból vehet még valami kaját, de minek. Ő már nem akar többé semmit sem. Esetleg kérjen a kirándulóktól valami szendvicset, vagy pénzt? Jaj, arra nem lenne képes. Pedig csövinek nézik, mert szörnyülködve mutat fel rá egy középkorú férfi, s odaszól a mellette lévő kamasz fiúnak – jó hangosan, hogy ő is meghallja: „Látod, olyanok a büdös, mocskos munkakerülő narkósok! Vigyázz, a közelébe ne menj!” A szétmaszatolt könnyek, a többnapi erdei alvás, a nemevés, a súlyos lelki teher, mind-mind árkokat szántottak fiatal arcára, szenvedéssel töltötték el vonásait, s a rútító külsőségek, mint fonnyadt héj borították be összehúzódott, félszeg és gyámoltalan, rettegő belső világát. Igen. Félt. Halálosan félt. Félt a családjától, félt az iskolától, félt a világtól, de legeslegjobban önmagától félt. Ha csak befelé nézett a fejébe, a szívébe, valami megmarkolta a torkát, elöntötte hátát a jeges veríték s nem tudta, ki és hogyan segíthetne rajta. Nem értette tisztán, mi is történik vele. Hová lett anya, apa, a testvérke, a meleg otthon?

Anya? Más gyerekeit oktatja, sörözik, és gyógyszert szed. Menekül. Talán fél? Apa? Más gyerekeit oktatja, bagófüggő, kerti munkabuzi és örökkön csak menekül. De mitől fél? Hugi? Mutogatja magát, feltűnősködik, vihorászik összevissza, játssza az agyát. Menekül. Fél. Fél a kisebbrendűségi érzéstől. Ő legalább tudja, mitől fél. Legalábbis úgy néz ki, mint aki tudja. És az a nyüves lakás… Azok az elszürkült panelfalak… Azok a félszobák… Egy félszoba neki, egy félszoba Huginak, egy nagyszoba anyának és apának. Egy konyhafülke, sötét, mint az ágyú torka, mindig büdös van benne. Anya folyton kifolyatja az olajat, odaég, néha a tej is, csinos, ragacsos párost alkotva. A fürdőszoba és vécé helyzetéről már nem is beszélve. Az örökké teli, áporodott fregoli, a kattogó vécétartály, a penészgombás küszöbök. És a kamra – ritka kincs egy panelben –, apa bepolcozta, évente cirkusz a berendezése, újabb lekvárok és krumplihalmok, hagyma és almatengerek. Szag és molylepke kavalkád. Vigasztalan az egész. Mindent beleng a taknyos bagószag és esténként anya sörszaga.

Újabb kirándulók sétálnak a barlangszáj felé. Visszahúzódik, bentről kémlel kifelé. Gyomra korog, mezítlábas sarkát töri a bakancs. Zoknit is elfelejtett húzni.

Úgy futott el otthonról, mintha kergetnék. Lement a haverokkal a Duna partra, kicsit el akarta felejteni a mindennapi sz.rságokat, a kettes matekot, amiért apja a lelki fröccsön kívül testi fröccsöt is tartogatott. A tanár úr csak más gyerekével bánik kesztyűs kézzel. Az otthoniak tenyércsattanásokat is kaphatnak. Év végén, jeles gimi növendékeként, reáltagozatos osztályban kettest kapni, nemcsak szégyen, de bűnös dolog is volt – apa szemében. A fiúk vettek két üveg vörösbort, négyen nekiültek, s lassan kortyolgatni kezdték. Andrást otthagyta a barátnője, két vizsga és egy bajnoki mérkőzés előtt. Tamás szülei válnak. Gerzson megint túllőtte magát, s teljesen mákonyosan ücsörgött közöttük, mint akinek teljesen mindegy, hogy a klozetton csücsül vagy a kies Duna parton. Szopogatták az üvegeket, nagyokat hallgattak, hiszen – vélték ők –, gondjaikra nincs semmiféle kézzelfogható megoldás. Rugdosták a kavicsokat, s lassan bíborszínű borfelhők férkőztek be a kobakokba, ólmos, sánta gondolatok lepték el belső képeiket. Gerzson még sodort egyet, körbeadta, aztán szunya a fűben.

Kiskölykök kiabáltak a barlang szája előtt. „Apu! Vigyél fel oda! Apu, bújjunk bele!” Ijedten hátrált a torokba. Bent összekuporodva figyelt, s apránként két gyerkőcfej és egy dagadt férfi bukkant fel a szájban. Kuporgott, mintha az anyaméh oltalmában lenne, szíve hevesen kalapált. Szerette volna, ha a torok elnyeli, a száj rácsukódik és lassan, megemésztve őt – a kő és a föld – oltalmába fogadja.

Mikor a mámoros ébredés után felkászálódtak a fűből, lassan bandukoltak vissza a telepre. Csendben rugdosták a port, mely semmiben sem különbözött belső önvalójuktól, életük pergésétől, a mindennapok taposásától. Létük vált a napi gondok és mások gondatlansága miatt ilyen szürke porrá, kásás, iszamós szemétté. S ez a talaj borította a hazafelé vezető utat…
Hazafelé… Hazafelé… Hazafelé… Mit is takar ez a szó? Azt a kétszer három méteres beton-ólat, amit születése óta szobájának mondhat? Azt az embermasszát, amiben négyen szimbiotikus egységben vegetálnak, míg csak szép lassan egymás idegeire nem mennek? Azt a fürdőszobát, amelyben igénytelenebb csótányok is megtelepszenek olykor? Vagy azt a szeretetet, melyet sör és bagószag övez? Azt a néhány könyvet, melyet féltve őriz az ágya alatt – másutt ugyanis nincs hely a kuckójában? A testvéri szeretetet, mikor Hugi reggel kidugja lábát az ajtón, hogy ő eltaknyoljon a sötét étkezőben a büdös retyó felé, útközben? Mi, az hogy otthon? Kakaó illatát kicsi kora óta nem érezte. Egy szalonnás rántotta? Nagyapa sütött ilyet utoljára Mátyásföldi kis házában. A frissen vasalt ing illata? Az anyai cirógatás? A dögönyözős hátmosás, és a fültisztító csiklandozása? Hol van az már! De van porcica a szekrénysoron, van örökké bömbölő TV, van rekedtes veszekedés, van szappanopera és az ételhordó ragacsos oldalára száradt előző napi babfőzelék. Ez az otthona. Egy anya, aki lompos és iszik, egy apa, aki füstfelhőbe burkolja kudarcos életét, egy testvér, akit senki sem akart, s ennek megfelelően el is fog vadulni – talán rövidesen.
Rúgta a port, poroszkált hazafelé. A suli volt az egyetlen menedéke. Kész röhej. Más igyekszik elkerülni, ő alig várta a reggeleket, hogy bejuthasson a városba, az öreg házfalak, utcák közé. Fel a márványlépcsőkön, be a tágas terembe. Ofő rohadt rendes volt. Megvédte hosszú haját, mely az egyetlen sajátja volt. Identitástudatot adott. Egyéniséget. Nem azért, mert másként nem tudott volna kitűnni, hiszen senki nem ismerte annyira József Attilát, mint ő, senki nem tudott úgy szavalni, ahogy ő, senki nem volt képes az Iliászból oldalakat idézni… Sámsoni erőt adott neki a túléléshez. Otthon bántották érte, de egy szülői értekezleten az ofő kifejezetten szólt apjának, s kérte is rá, hogy hagyják békén a gyereket! Ennél nagyobb baja senkinek ne legyen vele. Jó, okos, intelligens. Rendben van, a matek nem megy. Készségtárgy. Apa nem volt képes felfogni, hogy mondhat ilyet egy tanárkolléga egy mat-fiz szakos másik tanárnak. Ofő persze csak egy földrajzos. Jellemző apára. Mindenkit lenéz, aki nem a számok, egyenletek és függvények embere. Függvény. Függ a saját identitászavarától. A saját szenvedélyétől, a saját bezártságától. Mindannyian függőségek rabjai otthon. Neki a versek jutottak. A szellem függősége. Egy másik világ függősége. Írni akart. Kinevették. Szavalni akart. Kinevették. Rajzolni akart. Kinevették. Most már senki sem fogja megmosolyogni többé.

Záruljon rá a száj. Nyelje el a torok. A gyerekek berontottak a barlangba. Szerencsére nem fedezték fel rejtekében, futottak egy-két kört és visszairamodtak a kint várakozó apai óriás felé. Apa. Ez is egy apa. Vajon ő is megteszi azt a szörnyűséget? Megtenné? Képes lenne rá? Kióvakodott, utánuk lopódzott. Nézte, amint lemásznak a sétaútra. Gyomra hevesen korgott. Az éjjel megivott bor is marta.

Nem akart emlékezni. Pedig látta, egyre inkább látta maga előtt a nőt, aki állt a Non-stop bejáratában, s még éjjel is a vevőket várta. Vevőt látott mindenkiben. Aki zsemléért vagy cigiért tért be azért, aki egy kis testiségért, hát azért. Mert olyan volt. A környék kölykei csak Cukrospinának hívták. Minden kamasznak nyalókát kínált. Közben pedig magát kínálta. Pedig tej és kenyér is volt a kis bodegájában. Talán az volt az alibi. Minden körme repedezett volt, kopott lakkal, a lábai szőrösek és mindig miniben kajtatott. Böhöm nagy felső testét lenge és kétes tisztaságú ingecskék fedték. Haja a lenőttség ezer színében pompázott. Tipikus antinő. Szigetnő. Ha egy lakatlan szigeten élne, akkor sem kellene neki.

Még itt a barlangban is rázta a hideg, mikor eszébe villant. Vele együtt a mardosó éhség is. Figyelt a gyerekek után, s azt vette észre, hogy az egyik eldobja almáját. Megvárta, míg eltűntek a kanyarban, leosont, s felkapta az alig körbeharapott hatalmas gyümölcsöt. Nekiesett, csutkástól, magostól befalta. Ettől még éhesebb lett. Gondolatai visszakalandoztak a Non-stophoz.

A porrugdosós hazafelé vezető úton, úgy éjjel tizenegy felé, már egyedül bandukolt. A többiek leszakadoztak, mindenkit elnyelt egy gigantikus betontégla. Befordult a ki tudja, melyik sarkon, a kis bodega mellett. Hangok ütötték meg a fülét. Apró sikítások, mély dörmögések, nyögések. Majd apa jól hallható hangja csattant fel: „Tedd már széjjelebb a lábad, te büdös dög!” Földbe gyökerezett a lába. Nem bírt megmozdulni. Mintha ólomzsinór kötöződött volna a lábára, belefűzve őt a betonba. Nem hitt a szemének. Nem hitt a fülének. Apa a hájas hasával nekiszorította Cukrost a falnak és tiszta erejéből döngölte. Gatyája bokáig lecsúszott. Fehér feneke világított az éjszakában. Torkából irtózatos hangok törtek fel. Semmihez sem hasonlítható hörgés és üvöltés. Igen! Üvöltés. Pár eszeveszett rángás után még felkiáltott: „Győztem!” Még támaszkodott a vinnyogó boszorkányra, még lihegett egy kicsit, majd letépve – és a földre hajítva – lógó farkáról a gumit, hátranézett. A szemek lyukat égettek a hátába. Elképedten felordított: „Takarodj haza te kis rohadék!”
Hazatakarodott.

Felkapta, amit talált, s irány a Szurdokvölgy. Rázta a zokogás, megint feltolult benne nyomorult kis életének minden nyomasztó mozzanata. Kereste a szépet, de sehol, még csak nyomát sem találta. Talán nagyapa szalonnás rántottája volt az utolsó arany szín az életében. Tíz éve. Száz éve. Ezer éve. Öröktől fogva és sohasem. Gyomra görcsbe fonódott, az alma kilökődött. Hányt, hányt, mintha egész tizenhat évének minden szennyét és rettenetét el akarná nyelni a barlang földje. A barlang. A jótékony száj, a jótékony torok. Jónás akart lenni a cethal gyomrában. Egy békés Jónás, aki bent is akar maradni, hogy megemésztessék, és örök zuhanásban eltűnjön az örökkévalóság mélyében. Ahogy ott hevert görnyedten, erőtlenül a torokban, egyre beljebb és beljebb húzódott. Már a legbelső kis sziklafalnál kucorgott, mikor a görcs alábbhagyott, s el tudott feküdni. Elővette a verseskönyvet. Találomra – hisz már látni nem lehetett a sötétben – kinyitotta, s arcára helyezte. Szemét lecsukta, s a szemfödél engedelmesen simult könnyáztatta, gyűrött kölyökarcára. Lassan elaludt… Elaludt… Elaludt… Aludt… Aludt… Aludt… Ott volt.
Volt.

2002.