„ … A jellem csupán időleges, felesleges plusz. Az számít, ha kinézünk az ablakon, vagy ha túlesünk egy jó nu…”
Alexander Pholi – Csonkításos gyilkosság
I. sz.3402
Konstantin szokta a magányt – ahogy addigi életében mindig. Semmi sem történt. Kabinja egyszobás volt, mellette aprócska fürdővel. Úgy látszott, a jövőben is szeretnek tisztálkodni az emberek.
Az asztalnál ült, ami a terem közepén foglalt helyet. Egyedül volt a szobában. Halk búgást vélt felfedezni, amit egyre idegesebben fogott fel, nehezére esett megszokni.
Egy kijelző villózott a kabin sarkában. Diána jelent meg rajta.
– A pszichológiai teszt kész. Az azonnali elvégzése esedékes.
Konstantin a semmibe meredő ember tekintetével felpillantott, majd vissza buktatta fejét az asztallapjára.
– Mindjárt!
– Mikor!?
– Pár perc! – ugrott fel, majd ült vissza.
Erősen gondolkodott. Hogy min? Senki sem tudhatja, csupán ő maga.
Pár perc múltán azonban felpattant újra, majd megragadta a széket, amin addig ült és odahúzta a fejmagasságban található monitor elé, hogy ne állva kelljen megcsinálnia, amit kijelöltek számára.
– Mehet… – indította.
Megjelent ismét Diána képe, majd szép lassan taglalni kezdte a pontos feladatot.
– Minden kérdésre pontosan kell válaszolni, egyértelműen. A kérdések egy része feltehetően alkalmatlan, ha így érzi, hibásnak mondhatja. A kérdések felelete mellé néhol szabályos indoklás is szükségeltetik. Készen áll?
– Nem – majd hozzátette kis szünet után – hát persze!
– Első kérdés: El kell mennie egy fogorvoshoz. Mivel menne?
– Természetesen biciklivel.
– Indoklás?
– Nem tudok biciklizni és utálom a fogorvosokat!
– Második kérdés: Szokott unalomból könyveket lapozgatni?
– Természetesen nem, mert a szél úgyis ellapozza azokat közben.
– Harmadik kérdés: Egy új alsóneműt vesz. A boltban azonban csak kiírásos van. Milyet viselne a legszívesebben?
– Szívecskéset.
– A kiírásról van szó.
– Nem is tudom… mondjuk: „Ebből nincs kihazudva egy centi sem…”
– Negyedik kérdés: Egy szociális társasággal összejövetelre megy. Mit visz szívesebben: folyadékot vagy ételt?
– Ételt.
– Indoklás?
– Úgyis hamar kifekszik a többség, így legalább ehessek a pia mellé valamit…
– Ötödik kérdés: Négy szerző: Balzac, Zola, Hemingway, J. K. Rowling. Melyiket választaná?
– Zola.
– Indoklás?
– Balzac félig a földhöz ragadt, félig álmodozik. Egy álomvilágban élő ember nem sokat ér… Hemingway aránylag nagy író, de azt mondanám, inkább elvontabban ír, valójában csak elrettent az írásaiban, mert a tapasztalataiból táplálkozik. Rotring pedig… egy ripacs. Zola nem szépít semmin, leírja a nyomort, amiből mindig van mit mazsolázni.
– Mit szeret jobban? Adni vagy kapni?
– Egyiket sem.
– Hetedik kérdés: ha egy történetet előad, mire figyel jobban: a történtekre, vagy a valóságra?
– Elsősorban a csattanóra. Aztán a realitásra.
– Nyolcadik kérdés: egy barátja bajban van. Mit tesz?
– Életbiztosítást kötök.
– Kilencedik kérdés: választhat az élete és egy másik ember élete között. Feláldozná magát?
– Persze, miután megkötöttem az életbiztosítást. Legalább az ügynökségnek legyen egy kis vesztesége!
– Tizedik kérdés: hogyan jellemezné magát?
– I’m not pretty, I’m not cool, I’m fat and I’m horrible, so fuck you!*1
– Értékelés megkezdése… – vonult csendes magányába Diána egy pillanatra. Konstantin ezalatt meg sem mozdult, hisz tudta, bizonyosan újra kell kezdeni a tesztet. – Értékelés hiábavaló. Értékelhetetlen. Kérem, kezdje újra, de ezúttal körültekintéssel válaszoljon, komolyan, csakis igazat válaszoljon!
– Persze, meglesz – mosolyodott el Konstantin, majd újrakezdődött a kérdések sorozata.
– Első kérdés: el kell mennie egy fogorvoshoz. Mivel menne?
– Hibás kérdés.
– Második kérdés: szokott unalomból könyveket lapozgatni?
– Hibás kérdés.
– Harmadik kérdés: egy új alsóneműt vesz. A boltban azonban csak kiírásos van. Milyet viselne a legszívesebben?
– Hibás kérdés.
– Negyedik kérdés: Egy szociális társasággal összejövetelre megy. Mit visz szívesebben: folyadékot vagy ételt?
– Hibás kérdés.
– Ötödik kérdés: Négy szerző: Balzac, Zola, Hemingway, J. K. Rowling. Melyiket választaná?
– Hibás kérdés.
– Hatodik kérdés: mit szeret jobban? Adni vagy kapni?
– Hibás kérdés.
– Hetedik kérdés: ha egy történetet előad, mire figyel jobban: a történtekre, vagy a valóságra?
– Hibás kérdés.
– Nyolcadik kérdés: egy barátja bajban van. Mit tesz?
– Hibás kérdés.
– Kilencedik kérdés: választhat az élete és egy másik ember élete között. Feláldozná magát?
– Hibás kérdés.
– Tizedik kérdés: hogyan jellemezné magát?
– Hibás kérdés.
– Értékelés… Értékelhetetlen.
– Micsoda meglepetés! – horkant fel Konstantin.
Felállt, majd óvatosan tett egy kört a kicsiny helységben, végül visszaült.
– Újrakezdjük? – kérdezte bizonytalanul semmit sem gondolva.
– Ez most kérdés volt?
– Furcsa ez a hajó. Még az operációs rendszere is visszabeszél.
– Talán azért, mert túl emberi vagyok…
Ez a mondat szöget ütött Konstantin fejébe. Romantikus ábrándja, miszerint egy gép, egy program nem érezhet semmit, azonnal kiszúrta, hogy valami nem stimmel.
– Hogy? Mit mondtál?
– Nem mondtam semmit. Csupán kifejeztem magam.
Egy pillanatra meghökkent. Valóban igaza volt. Akármilyen furcsának is tűnt, ez a „robot” valósággal élt.
– Néha felmerül bennem az a kérdés; ha az ember megalkotna egy önállóan gondolkodni képes programot, gépet, akkor vajon mennyire lenne emberi? Beleírnák-e a magjába az asimovi három törvényt, vagy sem…
– Asimov?
– Isaac Asimov. Körülbelül korombeli – nagy túlzással. Író.
– A korabeli fikciók nem elfogadhatóak.
Továbbra sem volt meggyőzve Konstantin, sőt – egyre nagyobb bizonyítást nyert teóriája, hiszen a GÉP most leplezni próbálta magát, elterelte a témát.
– Nem arról van szó, hogy elfogadható-e vagy sem. Volt három törvény, amit minden robotnak teljesítenie kellett. Nem bánt, nem hagy bántani/bántatni embert és magát próbálja védeni, ha az nem emberi sérülés árán következik be.
– Nem pontosan így szól – ezzel egy másodpercre elillant a képernyőről Diána, majd újra előtérbe került. – 1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznék. 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba…*2
– Na látod! Tudsz te, ha akarsz!
– Köszönöm – mosolyodott el és biccentett, majd visszatért az alaptárgyhoz – A teszt azonban még mindig nincs kész.
– El kellene végezni? – fanyalodott a mosolya Konstantinnak – Mindegy… majd elvégeznek valami „hiper-szuper-csúcs” vizsgálatot és kész.
– Bizonyára elmeszondázásra gondol.
– Hogy? Létezik?
– Nem, csupán Asimov műveiből próbáltam rájönni a jellemének nyitjára. A pszichológiai vizsgálatok eredményei használhatatlanok jelen esetben.
Egyik szemöldökét felhúzta, majd elmosolyodott újra.
– Egy gondolkodó nő… hmm… azt hiszem, a pokolban járok.
– Tipikus férfi – jegyezte meg Diána, majd eltűnt a képernyőről látva, hogy nem mehet túl sokra a tesztalannyal.
– Miután a pszichológia vizsgálat haszontalan volt…
Konstantin még mindig ugyanott üldögélt, néha felállt, elvonult az egyik üres polc előtt, majd újra letelepedett oda, ahonnan indult.
– „Haszontalan”? Nem inkább értékelhetetlen?
– Egyenlő.
– Hát, nem annyira!
Diána hirtelen elváltoztatta arcát és hunyorogni kezdett.
– Mit számít? Nem tudtunk meg belőle semmit.
– Nyugi, csak mondtam… Szóval, mi lesz most?
– Terepszimuláció.
– Videjójáték? Aztat szeretem…
– Hogy?
– Mindegy.
– Feladata beolvadni az ismeretlen környezetbe és úgy tenni, cselekedni, ahogy az a legjobban elfogadott. Fontos, hogy komolyan vegye ezt a részt, mert stimulánsokkal lesz a szimulációban tartva, amik akár fájdalmat is okozhatnak. Nem fizikai ugyan, mégis a sokktól…
– Bla-bla-bla… Értem, komolyan, meg minden.
– Figyelmeztetnem kell, hogy ez nem játék. Ez szimuláció. Terepgyakorlat.
– Hogy lesz? Nem látok billentyűzetet a képernyő alatt.
– Hol? A szimuláció teljes test áltat fog bekövetkezni a központi orvosiban.
– Értem. El kellene találnom oda?
– Nem, segítek.
Folyosók tömkelege következett, néhány éles kanyar, majd két szintet lejjebb ért Konstantin és ott is volt az orvosiban – a legnagyobban.
Itt már több ágy foglalt helyet. Legalább annyit látott, amennyibe az egész legénység befeküdhetett volna.
– Ott jobbra – mutatkozott Diána a legnagyobb képernyőn.
Konstantin odament, majd értetlenkedve nézett körbe.
– Mit kellene tennem?
– A fecskendők ott vannak a legkisebb szekrény alsó fiókjában. Idegstimulánsok. Segítenek ellazulni, s hogy a külső stressz ne befolyásolhassa a szimuláció alatti döntéseit
– Fecskendő? Ez most valami vicc – kezdett nevetni Konstantin.
– Hogy érti?
– Életemben nem volt a kezemben fecskendő – mármint orvosi. Nem szúrtam még meg magam.
– Pedig nem nagy művészet!
– Tudod Diána, egyre pimaszabb vagy!
– Nem tehetsz ellene semmit.
– És az is feltűnik, hogy egyszer tegezel, egyszer magázol. Nem kellene egy vírusirtót frissítened?
– Nem. A rendszereim tökéletesen működnek.
– Mindegy. De az is fix, hogy nem adom be magamnak! A katonák tanulnak elsősegélyt, nem?
– Idehívjam valamelyiküket?
– Az nem lenne rossz.
Pillanatnyi szünet, majd újra megszólalt Diána.
– Jön. Egy-két perc és ideér.
– Látod, nem is volt olyan nehéz!
Várakozás következett. Nem túl hosszú, ám mégiscsak várakozás, aminek végét az ajtónyitódás jelentette. Percről percre egyre nyugtalanabb lett az alany, ám amikor megpillantotta a bejáratnál tornyosuló nem gyengén*3 kigyúrt alakot, szinte megkettőződött nyugtalansága. Hirtelen elhatározása alapján elindult a fecskendő felé ő maga, félúton megállította az ismeretlen.
– Hello! – szóltak a háta mögül barátságosan.
Konstantin megtorpant. Egyáltalán nem olyan volt a hang, mint amilyet elképzelt a tulajdonosát tekintve. Megfordult, majd kimért pillantással felmérte.
– Hello! – reagált kicsit kényszeredetten.
– Hallottam, hogy nem boldogul a tűkkel…
– Hogy? – lepődött meg szórakozottan Konstantin, majd észbekapott – Ja… nem, csak úgy… – ezzel nekitámaszkodott az egyik ágynak és semmittevést színlelve fütyörészni próbált, de sohasem tudott jól, így most sem sikerült.
Tanácstalanul vártak egymásra, hogy mi is történjen.
– Akkor mi lesz? – nézett fel Konstantin.
– Nem tudom, magának kellene tudnia…
Diána lépett közbe a tétlenségbe.
– Elkezdhetnénk?
– Hát persze. Csak a tűt kell jól megfognom – ezzel odalépett a kihúzott fiókhoz Konstantin és kivett egy becsomagolt készletet. Szétszedte, majd közelíteni kezdte a bőre felé. Amikor már majdnem elérte, felpillantott, miközben száját visszafelé húzva várta az ismeretlentől a reakciót. Biccentést kapott válaszul, de nem a helyeslő fajtából inkább a jóváhagyóból.
Még egy próbálkozást tett, majd elhúzta kezétől a tűt, és így szólt:
– Na jó, most leteszteltem, hogy mennyire éber a legénység és kipróbáltam, milyen ha az ember be akarja adni magának ezt a… valamit – ezzel újra elkezdte azt, amit elkezdett.
A teremben levő másik egyén már kicsit türelmetlen volt. Látszott rajta, hogy az idegszálain zongoráznak, de ő mégsem borult ki, csupán egy csöppnyit kimutatta. Kicsit viccesnek mondható is lehetett volna a helyzet, ha végül nem hagyta volna abba a próbát Konstantin, és kezdte volna újra az egészet. Ekkor már inkább unalmasként jellemezhettünk a szituációt.
– Csak hogy még egyszer átvegyük… – fordult a számítógépes arc felé – beadom magamnak, aztán pedig a fejemre teszem ezt a sisakot – igaz? – mutatott az egyik vitrinben levő homlokmaszk felé.
– Nem, az egy retinavizsgáló – a magáé a másik oldalon van!
– Köszi, nem kellene elővenni?
– A stimulánsok egy része mikroszkopikus robotokból áll, amik az agyhoz eljutva várnak a jelzésemre. Miután beadod, annyi időd lesz, amennyi csak szükséges.
– De jó! – újabb próbálkozást indított, immáron a negyediket, közben kommentálta – Befecskendezem az anyagot, ami mindjárt teheti azt, amit kell. Már csak be kell… – ekkor mellé lépett az ismeretlen, aki csak megfigyelőként vett részt addig és kikapta a kezéből az éles tárgyat, majd egy határozott mozdulattal a nyakába döfte. Erős mozdulattal kinyomta az összes tartalmát, végül kihúzta.
Konstantin mindeközben csupán egy gyöngébb felkiáltással tudott csak védekezni, majd kicsit ijedt tekintettel nézett vissza arra, aki megszánta szerencsétlenkedéseit.
– Ez gyors volt és hatásos…
– Clar vagyok – mutatkozott be. Ez a gesztus tökéletes zavart keltett Konstantinban.
Gömbölyded arca tüsi hajával szegélyezve vált világossá a helység világítása által. Arcáról a gondok nyoma hiányzott, meg sem lehetett volna látni róla, hogy hol is van, mi is valójában. Kezet nyújtott Konstantinnak, majd sugárzó szemmel vizsgálgatta viszont az arcát.
Viszonozta a gesztust, majd az átellenben található reteszhez lépett és kivette a megfelelő maszkot. Furcsán körbeforgatta, de aztán fel akarta húzni, mire Diána közbeszólt:
– Ajánlatos lefeküdni, ott rögzítve a vertikális testhelyzetben már nyugodtan elvégezhetjük a kísérletet.
– Kísérletet!?
– Ilyenre még nem volt példa… – folytatta Diána.
– Örülök, hogy segíthettem… kezdenénk végre?
Diána bólintott, mire az egyik mozgatható ágyhoz odaszíjazta Clar Konstantint. Az ágy megdőlt, majd függőleges pozícióba állt. Már csak a maszkot kellett a helyére tenni. Mindvégig az alany kezében volt. (Most) átvette tőle Clarance és az arcára helyezte. Immár teljesen megszűnt a kapcsolata a külvilággal…
*1 Részlet egy SlipKnoT interjúból (és az „I Am Hated” című számukból).
*2 Isaac Asimov – Teljes Alapítvány – Birodalom – Robot univerzuma (A robotika három törvénye)
*3 Egyik osztálytársam szóhasználata (V. Szabina)…