„… A Földerő bukása nem a hatalmakban nyilvánult meg.
A katonák képzettek voltak, rendíthetetlenek, mindig egy-egy aduásszal a hátuk mögött, mégsem tudták keresztülhúzni a sors számításait…”
Vélekedések a szövetségről
I. sz. 6638
A hazaérkezők valósággal megcsókolták Diána fém padlózatát képzeletben. A jelenben viszont mindenki sietett. Jól tudták, hogy ennyivel nem záródott le a csetepaté.
Miközben közel másfél percig megszűnt a világ világnak lenni, addig Majdnem el tudták foglalni helyüket. Tomphyn, a három muskétás és Konstantin a hídon termett. Ebben nagy segítséget játszott a személyzeti felvonó, amit kis idő óta már a nemrégen érkezett új tag is használhatott akár egyedül is.
– Otthon, édes otthon! – szólt Konstantin, mire Diána jelent meg a felvonó oldalába épített kijelzőn.
– Örülök, hogy segíthettem. Azonban rossz hírt kell közölnöm – ekkor megérkeztek a gócponthoz, ahol kinyílt a kétrészes ajtó. Alig választotta őket el egy folyosó a hídtól.
Kénytelen volt csak hang formájában folytatni Diána a helyzetjelentést.
– Jönnek – jelentette ki határozottan – Sokan! – tette hozzá végül kis drámai szünetet hagyva.
– Nézünk elébe! – szólt Tomphyn, majd Konstantin felé fordult – Merre tartunk?
– Fogalmam sincs – tárta szét a karjait amaz.
Clar vágott közbe hátulról, de alig mondott ki egy szót is, máris az úti céljuk ajtaja nyílt szét a már megszokott módon.
– Elsőnek a lág anyavilágra megyünk, majd az igőphákhoz, aztán az olihákhoz, végül pedig egy lakatlan területre. A számítások már kész vannak.
Egy másodpercre elgondolkodott Tomphyn, majd egy mosoly keretében csapta össze kézfejeit. Pontosan akkor, amikor elfoglalta a kapitány állóhelyét a híd legelején.
– … Hogy ne tudjanak követni! Ravasz!
Oldalán Konstantin viszonozta a gesztust: – Szívesen…
Diána is megjelent időközben a központi képernyőn.
– Azért én is elfogadok köszöneteket, ha valaki megszán – biccentett, majd újra eltűnt.
A képernyőn felváltotta egy világ képe, ahogy elmosódott mozaikokból összeáll maga egy bolygó. Az a megfoghatatlan különös érzés, ami erőteljesebb utazáskor úrrá lett rajtuk, megszűnt.
– Szervusz lág anyavilág! – jegyezte meg Clar, majd ismét elszólta magát – Viszlát lág anyavilág! – ezzel beléptek újra az érzések és érzéstelenségek mezejére.
Konstantin elkezdett csillagokat látni, legalábbis annak hitte azokat, pedig ilyenkor a képernyő teljesen elszürkült azon kivételes eseteken kívül, amikor Diána szeretett volna közölni valamit az utazás közben. Egyébként minden energiáját lefoglalta a pontos matematikai sorozatok betartása.
Két lépés hátra, majd a terem végébe: ez volt Konstantin útja. Kissé zavart vigyorral az arcán – amit a győzelem csalt rá – nekitámaszkodott az egyik üresen álló konzolnak. Remélte, hogy nem nyom le véletlenül semmit sem.
Félperces hánykolódás után újabb planéta következett.
– Szervusz igőpha anyavilág – kommentálta az eseményeket ismét Clar, majd a következő ugrás nyitányában folytatta – Viszlát igőpha anyavilág. Lassan hipervándorok leszünk, nem?
Hátranézett Tomphyn Clarre, de végül Konstantinon akadt meg a szeme. Miközben utaztak, Clar is hátrapillantott, hogy mi is lehet olyan érdekes közben. Konstantin is kiszúrta az őt vizsgáló szemeket.
Hirtelen nem tudta, mitévő legyen, fogalma sem volt, miért bámulják. Ekkor már csak egyvalaki nem őt nézte.
– Mi van!? – csattant fel, miközben megtörölte verejtékező homlokát – Talán szellemet láttok?
Nem látta magát. Teljesen kifehéredett és a gyors izzadása átütött még az overallon is. Egyre sűrűbben törölgette az arcát, néhol a ruhájába, néhol a kezébe. Körülbelül öt másodpercig telt így el a rekedt levegőben a hangulat.
– Mondjátok már! Valami az orromon maradt, vagy mi? – ezzel piszkálni kezdte azt is.
– Jól vagy? – kérdezte Clar.
– Nyugi, nem fogok hányni! – hánytorgatta fel. – Egy nap ennyinél többet már én sem tudok!
– Nem azért, csak olyan furcsán nézel ki.
– Furcsán is érzem magam, de ti nem szoktátok, amikor… – ekkor lehunyta a szemeit és összeesett volna, hacsak nem markolja erősen a konzol alátámasztásait.
A totális elterülés helyett csak ezzel a lendülettel ülve termett a földön. Közben motyogott valamit, de senki sem értette már, hogy mit, pedig körülötte termett a három muskétás.
Próbálták felpaskolni arcánál fogva, de nem sikerült. Félálomból majszolta a levegőt és próbált néhány eszméletlen szót kipréselni száján, de nem ment. Amint teljesen lehunyta a szemeit az oliha világ megjelent a képernyőn. Diána magabiztos tekintete a szenzorok képe mellett most nem volt a megszokott.
– Nem tudom, mi baja lehet – próbált megoldást találni a történtekre.
Tomphyn hátrafordult, majd vészes pillantásokkal visszanézett Konstantinra, aki talán mélyen aludt, talán elvesztette az eszméletét.
– Egyszerűen csak nem bírja az utazást – mondta ki a végszót felette. Ezek után elvitték az orvosiba.
Tomphyn természetesen maradt a hídon. Diána mindvégig vele volt.
– Kapitány, végrehajtsuk az utolsó ugrást?
– Nem, Isten ments! Ennyi is elég lesz – jegyezte meg, majd önön megnyugtatására tett egy kísérletet – A Földerő ha követett is, már régen lemaradt, sőt elvesztették a nyomunkat.
– Kapitány, az olihák hívnak minket.
– Hogy!? – kapta fel a fejét. – Mit akarnak?
– Lehet, hogy csak egy operációs rendszer vagyok, de szerintem a világuk közelében vagyunk, így joggal kérdezősködhetnek a szándékaink iránt. Mellesleg a szerelők részlege is hívja a hidat.
– Először a szerelőket!
Meglett az utasítás eredménye. Berk képe jelent meg a központi képernyőn.
– Főnök – valamiért így hívta Tomphynt -, nincs túl jó állapotban Diána.
„Újabb gondok és csak újabb gondok, miért nem telhetne el egyszerűen egy nap, szimpla parancsosztogatással?” – töprengett magában, majd visszakérdezett.
– Ezt hogy érted?
– Átnéztem a kárlistát… – ezzel elhúzta a száját Berk – Ha teljes létszámmal lennénk is, közel száz-százötvenen is legalább három hétig itt kellene lennünk, vagy egy másik lakatlan részen kellene vesztegelnünk, hogy Diánát előbbi állapotába állítsuk vissza.
– Pontosan mik hibásodtak meg? – próbált informálódni Tomphyn.
– Inkább azt mondanám, hogy mi nem. A jó hír az, hogy van meghajtás, bár nem tökéletes. Pont-görbemeghajtónk szuperál, de a meghajtókban több helyen is szivárgás van, szóval ha nagyon túráztatjuk, itt hagyhatjuk a fogunkat. A fegyverrendszerek egyike sem működik. Darazsakból az alaplétszámból csak öt maradt, viszont van tizenegy csapatszállítónk. A burkolatot magában csak két hétig kell majd javítgatni – persze tovább kell, mert amíg nem szerzünk alkatrészeket, burkolati elemeket jóval kisebb helyen kell meglennünk, ami jelen esetben nem jelenthet túl nagy gondot.
A klíma is szenvedett egy kicsit. A kertnek hál’ Istennek nem lett baja, de a szellőzőből néhol egyenesen az űrbe szivárog a levegő. Az elektronikáról és a hidraulikáról nem is beszélve.
Mindent egybevetve: szereznünk kell egy kis anyagi forrást, vagy alkatrészeket, nekem mindegy, mert ha mindenünk lenne, sem szabadulnánk egy hónapon belül innen, és akkor sem leszünk még szuperált állapotban.
– Köszönöm a helyzetjelentést, azért foltozzák ki, ahol szökik a levegőnk, és javítsák azt, amihez nem kell alkatrész. Próbálok valamit tenni – ezzel kikapcsoltatta a sávadást, majd Diánához fordult – Most jöhet a diplomácia.
– Azonnal kapcsolom őket, csak visszajelzek nekik – pár másodperc telt el, majd figyelmeztette a mellékhatásokra – Élő adás, és ilyen távolságból lehetnek problémák a képpel és hanggal…
– Értem, nem baj – nyugtázta a hírt, majd mély sóhajtással próbált erőt venni magán.
Még sohasem találkozott egyetlen olihával sem, nem is beszélgetett velük, eddig csupán annyi tapasztalata volt velük kapcsolatban, hogy megsemmisített egy hajót, amin több száz éve volt néhány élő ilyen „példány”.
Megjelentek az első képkockák. Zavaros volt a kép ugyan, de kristálytisztán ki lehetett venni egy kisebb világosabb helységet, előtérben egy átlag embernél körülbelül egy fejjel magasabb lényt, aminek tüdőszerű része majdnem az egész felsőtestére kiterjedt, mégis soványabbnak is lehetett látni, ha az ember olyan szögből nézte volna.
Jellegtelen és nyugodt arc volt felül, láthatatlan lábak (a kép tájolása miatt) alul… Mielőtt még megszólalhatott volna Tomphyn, megelőzte az idegen.
– Üdvözlünk Diána és a legénységed! Korlák vagyok.
– Üdvözlet… – egy másodpercre megállt, hogy szünetet tarthasson – Korlák! – majd folytatta – Az én nevem Tomphyn…
– Ó, már hallottunk rólad és a legénységről.
Tomphyn nem tudta mire vélni ezt. Apró örömmel elmosolyodott.
– Ennek nagyon örülök. Azért is, mert így tudják, hogy nem hátsó szándékkal jöttünk, csupán pihennénk egy kicsit – amikor ezeket a szavakat kimondta, rájött, hogy valójában mennyire nagy hülyeséget is mondott.
– Nyugodtan, szívesen látunk titeket – szólt barátságosan Korlák.
Meglepődés következett. Bár semmi oka nem lehetett volna erre Tomphynnak, mégis valahogy megszokta, hogy akikkel az utóbbi egy hónapban találkoztak vagy lőtt rájuk, vagy át akarták venni a hajó feletti uralmat, vagy éppenséggel a legénységet őrjítgették.
– Köszönjük. Nagyon köszönjük – csak ennyit tudott kinyögni, mire Korlák újra meglepte.
– Szeretnék találkozni az egyikükkel – amikor ezt kijelentette, vegyes érzelmek kezdtek dolgozni Tomphynban.
Leblokkolt. Egyszerűen tanácstalan lett, annyira meglepte ez a mondat.
– Hogy? A legénységgel?
– Természetesen.
– Azt sajnos nem engedhetem – gondolt vissza az emberek eddigi tapasztalataira.
– Megértjük, de azt is elmondhatom, hogy felkészültünk egy ilyen találkozásra. Amióta megtudtuk, hogy egyes élőlényekre milyen hatással vagyunk, külön szakosodott néhányunk csökkentett spirerőink használatára.
– Elnézést, mire? – fogalma sem volt róla, hogy miről beszélnek a túloldalon.
– Tudunk az 52-es rabszállítóról és a sorsáról.
– Igen? – aztán észbe kapott és határozott kíváncsisággal megismételte a kérdést – Igen!?
– Nem szóltak senkinek sem – tudjuk.
– Az jó. Azonban akkor sem engedhetem, hogy átjöjjön, akár egy is – már megbocsásson – a fajtájából. Mint tudja, aránylag tartjuk a tiszteket, így mint ügyeletes kapitány, nem tehetem ki a legénységet ekkora veszélynek. Csupán annyit kérünk önöktől, hogy körülbelül egy hónapig itt maradhassunk. Ígérjük, nem hozunk bajt a fejükre!
– Az biztos. Viszont egy hónap nagy idő. Még gondolják át a dolgokat!
– Úgy lesz és köszönjük… – hebegte Tomphyn, majd vége lett az adásnak.
A képernyő elsötétedett, mire Diána jelent meg. Tomphyn éppen hátrafordult, hogy körbepillanthasson az üres hídon, aminek pangását kezdte megszokni.
– Konstantin stabil, semmi baja sincs. Miután sikerült mélyebb vizsgálatokat végeznem az orvosiban, kiderült, hogy a szervezete teljesen kifáradt. Pihenésre van szüksége.
– Értem – helyeselt Tomphyn, valójában nem is tudott túl sokat kezdeni ezzel a hírrel, legfeljebb sajnálná, ha rossz lenne és örülne, ha jó – hiszen nem tartózkodott orvos a hajón, de még csak egy nővér sem.
Mielőtt Diána kikapcsolódhatott volna magába temetkezve a képernyőről, Tomphyn szólította vissza félútról. Már éppen „menni” készült.
– Diána, várj csak egy pillanatra!
A női alak a kijelzőn türelmesen visszatért, és idegesítő nyugalommal és semmit mondással fűszerezte a híd eddig is furcsa klímáját.
– Tudod, csak kíváncsi vagyok… – nem tudta pontosan hogyan is kezdjen bele. – hogy is volt? Amikor elkezdődött, te… gép voltál. Aztán meg jön Konstantin megmenteni minket Clarrel, aminek puszta tényét kiröhögtem volna fél évvel ezelőtt. Aztán visszatérünk és mintha mi se történt volna, te sokkal elevenebb vagy, mint valaha.
– Igen – ennyi volt a válasz. Tomphyn kérdezni szeretett volna még.
– Hogy lehet ez?
– Elköteleztem erre az oldalra magam – jelentette ki, de komolyabban, mint bármelyik más ember mondhatta volna.
– Ha tényleg így van, és hibás vagy, tudnom kell róla!
– Nem vagyok hibás.
– Honnan tudod?
– Konstantin említett három törvényt, aminek alapjait belém is programozták, legalábbis kisebb csonkításokkal, pongyolábban.
Amikor Diána kimondta a „pongyolábban” szót, egyszerűen megdermedt Tomphyn. Sohasem halott még operációs rendszert ilyen szavakat használni. Legalább tíz másik, protokollbeli szót mondhatott volna, de ez a hivatali szabályi nyelvezetbe nem tartozik bele. Mégis kimondta.
– Ezzel garantálod?
– Nem elég?
– Nem! – csattant fel Tomphyn. – Mi itt az életünkkel játszadozunk, mert néha kikapcsolsz, meggondolod magad. Aztán pedig elkapnak minket és a halál torkában termünk… – nem tudta befejezni. Diána egy másodpercnyi bosszús arcot vágva vágott közbe. Ez már teljességgel kívül esett a normális működésén.
– Én talán nem!? – ezzel eltűnt.
A híd teljesen elnémult. Olyan gondolatok támadták meg Tomphynt, ami egyszerre ejtette kétségbe és nyugtatta meg. Nem tudta hova tenni Diána viselkedését, de rájött, hogy valahogy más lett, mint a flotta hajóin működő rendszerek.
Félt bevallani, de azt, aki megmentette – a bizonytalanság megalapozott előjelei miatt szívesen lecserélte volna egy készségesebb rendszerre, ellátó egységre. Azonban erre nem volt lehetőség. Pusztán annyit tudott tenni, hogy elviseli, meglátja, mit is hozhat a jövő, ami az előző akció sikere ellenére is még mindig borúsnak látszott, egyenesen koromfeketének.
Elhagyta gyors léptekkel a hidat, hogy végre szunyókálhasson egyet. Közel két napja volt talpon, és a nap eseményei valahogy kiszívták az erejét – talán pontosan úgy, ahogy Konstantinnak is…
„Lassan újra felkelt a nap”. Konstantin már tisztán látott, ahogy kinyitotta szemét, nem csupán a homályos foltokból kellett összetennie a valóság egy képét.
Ott ült mellette Alannis. Amint meglátta, azonnal felszisszent.
– Jaj, ne!… – majd folytatta – Tudom, tudom… nem mentem. Jó okom volt rá! Tudja, Diánát kellett észhez térítenünk, aztán pedig valahogy meg kellett támadnunk az egyik legerősebb hatalmat, csak úgy… szóval most itt vagyunk. De tudja mit? Majd estefelé benézek – természetesen…
Alannis mindeközben bólogatva fogadta ezeket a szavakat.
– Abban biztos vagyok. Most azonban ráérek, ahogy te is!
Konstantin felnézett. Egyáltalán nem szeretett volna senkivel sem beszélgetni jelen pillanatban.
– Diána, az állapotom megengedi, hogy zaklass… – kijavította magát – Hmm… huzamosabb ideig beszélgessek valakivel?
– Az állapotod kifogásolhatatlan. Két napja csak húzod a lóbőrt!
– Köszi, majd meglátod, mit teszek én, ha neked kell majd a segítségem! – vágott vissza Konstantin.
– Olyanra még nem volt precedens… – ezzel kivonta magát Diána a beszélgetésből.
– Úgy tűnik, ketten maradtunk! – sóhajtott fel Alannis felé.
– A legtöbb pornófilm így kezdődik… – döbbent arc volt a válasz – Megnéztem a videofelvételeket.
– Azt hittem, Diána kikapcsolt.
– A felvételek először máshol kerülnek rögzítésre.
– Értem – zárta le a mellébeszélést Konstantin. Elméletben most következett volna az érdemi rész.
Rövid szünet után Alannis rátért erre a témára.
– Elmeséled akkor, hogy mi történt az 52-es rabszállítón?
A rövid szünet hosszúvá lett. Konstantin csak színlelt görcsös mozdulatokkal zárta össze a száját és nemlegesen mozgatta fejét.
– Értem – fogadta el a döntést.
– Hát… akkor ezzel is megvolnánk – nyugodott le Konstantin, majd kíváncsian kérdezgetni kezdett. – Hol vagyunk?
– Az oliha anyavilág közelében – tájékoztatták.
Mintha szöget nyelt volna és most jött volna ki Konstantinból, úgy ugrott fel, majd egy szédületes fonákkal az ágy szélében megkapaszkodva tartotta fenn magát. Próbálta lenyugtatni Alannis, de nem sikerült: – Nyugalom, még megszédülsz!
Időközben enyhén elsötétedett a világ Konstantin előtt, majd lassan csillagokat kezdett látni.
– Kösz, na ne mondja… Azt hittem, rosszul hallok. Bocsi, hol vagyunk? Valami olikáknál?
– Nem, olihák…
– Olyan ismerős ez a név – gondolkodott el, miközben odalépett az egyik asztalhoz, ahová étel volt kikészítve – feltehetően – neki.
– Az 52-es rabszállító…
– Tudtam, hogy semmi sem olyan egyszerű – de remélem, nem ellenségesek.
– Nem, egyáltalán. Sőt…
Bizalmatlan pillantást vetett Konstantin Alannis felé.
– Mi az, hogy „sőt…”?
– Egy kéréssel ostromolnak minket, de nem lényeges.
– Azt hiszem, azért egy picikét számít…
– Át akarnak jönni.
– Hová? – ezt szinte böfögte Alannis arcába Konstantin.
– Ide.
– Jó vicc… nem tudtam, hogy néha humorbombákat vet be – ez tetszik.
– Ez nem vicc. Volt egy kérésük; had beszélhessenek valakivel a hajóról.
– Uh, hát ez érdekes.
– Én is ezt mondtam.
– Tudja mit? Nem nyaggat soha semmiről sem, ha vállalom a találkozást velük, feltéve, ha átjönnek. Rendben?
– Ahogy gondolod – ezzel kezet ráztak. Kicsit bizonytalan volt Alannis, hiszen ő is ellenezte a találkozást, mégis látszott a partnerén, hogy annyira elszánta magát az utóbbi néhány másodpercben, hogy rendíthetetlenül és hajthatatlanul szeretett volna egy fogadásfélét megkötni.
– Egyébként hogy állunk? – elindultak kifelé az orvosiból.
Elég furcsán nézett ki, ahogy Konstantin csak úgy felébredt két nap után és egész egyszerűen elindult sétálni Alannisszal.
Szüntelenül és monoton rótták a folyosókat. Konstantin valójába csak a kabinjáig szeretett volna eljutni, s addig sem unatkozni.
– Amikor kiértünk az oliha világra, elvesztetted az eszméleted. Tomphyn úgy döntött, hogy semmi esetre sem ugrunk még egyszer. Nem akarta megkockáztatni, hogy bármi súlyosabb történjen.
– Így ezért léptünk kapcsolatba az olihákkal – rövid szünetet tartott, majd végignézve magán szólalt meg újra – Nem veszélyes ez?
– Eddig semmi sem történt. Csupán beszélni akarnak valakivel a hajóról.
– Fognak is.
– Tomphyn nem fog beleegyezni.
– Al, nem bízol a diplomatikus képességeimben?
…
– Egyszerűen nem!
– Ugyan már, engedd meg! Két-három szintet lezárunk és kész!
– Nem! Akik találkoztak velük eddig, mind megőrültek, vagy meghaltak – vetette fel Tomphyn Konstantinnak.
Egyedül voltak Tomphyn kabinjában. A felszerelés, a berendezés tükrözte az összes többi kabin stílusát. Azon kivétellel, hogy valamennyivel több személyes tárgy volt elhelyezve itt-ott.
– Találkoztam velük. Élek.
– Azért azt nem mondanám, hogy komplett is vagy…
– Tudod mit?
– Nem, mert nem engedem meg!
– Alkatrészek – húzta fel a hangsúlyát.
– Az oliha alkatrészek nem kompatibilisek a földiekkel!
– Akkor viszont pénz. Azt elfogadják mindenhol, nem?
– Pénz nélkül is…
– Pénz nélkül védtelenek vagyunk! Nincsenek fegyvereink, nincs meghajtásunk, darazsakból is alig öt van, amikből fogalmunk sincs, hogy melyik vethető be.
– A burkolatot és más rendszereket kihagytad.
– Azokról nem is beszélve. Annyit mondok, hogy ha összeakadnánk valakivel, aki nem csak seggrepacsizni szeretne velünk, nem jönnének rosszul rakéták, vagy hasonlók. Persze egy szimpla kárelhárítás is jót tenne előtte.
– így van, de milyen áron? Hogy megőrüljünk néhányan? Vagy mindannyian? Ez egy hadihajó! Nem egy szimpla rabszállító. Még mindig vannak fegyvereink, amikkel egy-két hajót szétlőhetünk, ha éppen arra kerülne a sor, hogy megtámadnak. Ha viszont őrületbe sodor minket egy vakmerő kísérlet… – Konstantin közbevágott.
– Laikus vagyok és köbüki, de az utóbbi időben nem volt túl sok szövetségesünk. Jól jönne néhány baráti fedezettűz – ha érted, mire gondolok.
– Más szövetségest kell keresnünk!
– Az igőphák hogy hangzanak? Egyszer már megpróbálták elfoglalni Diánát, utána pedig megtámadtuk őket. Valahogy nem hiszem, hogy túlságosan a szívükbe loptuk volna magunkat…
– Lehet, hogy nem a legjobbak, de biztonságosabbak, mint az olihák.
– Csak egy próbálkozás – próbálta tovább győzködni Tomphynt. – Ha nem jön be, kérhetsz tőlem bármit… leszek a szolgád egy teljes napon át!
– A mim!? – lepődött meg Tomphyn.
– Jól hallottad. A szolgád.
– Ez nem egy idióta fogadás! Ez egy komoly helyzet, ahol komoly megoldásokkal kell előállni.
– Ha hallottad volna magadat, most, meg amikor mi itt azon agyaltunk, hogyan szabadítsunk ki titeket – és tekintve, hogy később sikerült is – szerintem, nem lettél volna válogatós… – jegyezte meg kicsit komolytalanul Konstantin.
– Nem számít. Szerencsétek volt akkor. Ilyenre viszont volt példa, világok közti próbálkozás… és elbukott. Nem azért, mert túl agresszívak voltunk, hanem azért, mert nem illik össze a két faj! Egyszerűen nem. Túl nagyok a különbségek.
– Nem számít. Szerencsétlenek voltak akkor. Ilyenre viszont volt példa, két hajó közötti próbálkozás… és még élünk, meg persze nem is hülyültünk meg. Nem azért, mert szerencsénk volt, hanem azért, mert… na jó, fogalmam sincs, hogy pontosan miért, de számít ez!?
– Ha tudnád, számítana!
Konstantin elgondolkodott, aztán kiötlött egy újabb ötletet.
– Mi lenne, ha nem itt találkoznánk velük.
– Még ki? Még hol!?
– Egyedül én mennék, bár Clar is velem tarthatna… tudod, csak ő tudja vezetni a gépet…
– Szó sem lehet róla! Egy gépet elveszítsek, továbbá két jó katonát?
A mondat utolsó része szöget ütött Konstantin fejébe. Most először hangsúlyozták ki; jó, hogy a hajón van.
– És ha csak egy gépet és katonát vesztenél?
– Túl nagy rizikófaktor még úgy is. Egyszerűen: nem!
– Mi lenne, ha még izgalmasabbá tennénk a dolgokat?
– Nem. Nem, nem és nem!
– Ha megtanulom vezetni az egyik gépet, akkor elvihetem?
– Két heted van rá! Úgysem fog sikerülni… – engedélyezte látszólag a kapcsolatfelvételt Tomphyn.
– Helyes! Két hét? Hmm… azt hiszem, el kell kezdenem tanulni! – ezzel elviharzott a kabinból Konstantin.
Diána jelent meg ezzel egy időben az egyik kisebb monitoron, azonban hangja jóval hangosabb (nagyobb) volt, mint érdemi megjelenése.
– Kapitány, miért engedte meg neki? – kérdezte kicsit értetlenkedve.
– Két hét alatt senki sem tanulhat meg repülni! Bármi is legyen a repülő, vagy a hajó! Nincs ember… Meg persze, alig fél percig sem bírja magát a repülést. Ezzel pedig egy pilóta sem válhat pilótává…
Konstantin sietve megkereste Clart, akiről tudta, hogy biztosan fog neki segíteni – és természetesen őt ismerte jobban az egész hajón.
Diána elirányítgatta, egyszer a hangárakhoz vezette, egyszer pedig Clar kabinjához.
– Nyugtass meg, hogy csak valamit elnéztél! – szólt Diánához.
– Nem, csak vicc volt…
– Tudod Diána, van mit csiszolni a humorérzékeden…
– A kabinjában van – fejezte be végül.
Mondhatni becsöngetett hozzá – valójában csak kopogással jelezte, hogy az ajtónál áll. Pár perc elmúlt, mire kinyitotta.
Meglepetten nézett végig a látogatón Clar.
– Szevasz! Tudom, hogy csak úgy, váratlanul betoppanok – ezzel beengedte magát, a következő pillanatban azonban visszakozni látszott. Claret pillantotta meg beljebb. – … Ja, hogy úgy!
– Igen, úgy – szólt enyhén bosszúsan Clar – Mit akarsz már megint?
– A helyzet az, hogy fogadtam Tomphynnal, meg minden… – de nem is ez a lényeg. A dolog úgy áll, hogy van két hetem megtanulni repülni az egyik madárkával.
Clar meghökkent. Ahogy újra meg újra vizsgálgatta Konstantin arcát, nem hitte le neki, hogy valóban ezért kereste meg.
– Te? – tette fel a költői kérdést gúnyosan – Nem hervasztalak le, de fizikai képtelenség!
– Csak néhány mozdulatot kellene megmutatnod.
– Nem én takarítok!
– Azt vállalom.
– Jól van, legyen… Ha biztos vagy benne. Bár van egy rossz hírem. A két szimulátor-szoba megsérült, az egyik fele eltűnt. A másik is használhatatlan. Úgyhogy…
Konstantin közbevágott.
– Marad a valódi!
– Hogy mi? Úgy gondoltam, elméletet tanulsz majd először.
– Az mindegy. Majd egyszer kiviszel, aztán majd kint gyakorolunk. Az űrben rengeteg hely van!
Arcához emelte kezét Clar, majd olyan hangot hallatott, amiről nem lehetett eldönteni, hogy pontosan mi is – sírás, vagy nevetés zöreje.
– Te nem vagy komplett!
– Te sem! – vágott vissza. – Szóval, mikor végzel? Mondjuk olyan tíz perc?
Közelebb hajolt Clar Konstantinhoz.
– Viccelsz? Félóra!
– Legyen inkább harminc perc.
– Igen, a harminc perc tényleg jobban hangzik – tettette a hülyét Clar, majd kitessékelte…
<két héttel később>
Tomphyn szokásos őrjáratát rótta, hogy személyesen is ellenőrizhesse a munkálatokat, amik néhol az anyaghiány miatt kezdtek elmaradozni. Diána szólította meg az egyik folyosón.
– Kapitány!
– Mondjad!
– Konstantin a hangárban készül a felszálláshoz – tájékoztatta.
– Micsoda!? Azt hittem, még tanul! Párszor kimentek Clarrel, meg vissza – ennyi. Most meg már menni készül?
– Úgy értesültem a szavaiból… inkább lejátszom: „készülődhetsz a legyezővel, mert bizony te leszel az én szolgám egy napig” – üzenet vége.
– Nehogy kiengedd! – utasította Tomphyn.
– Úgy lesz – ezzel vége szakadt az hangfolyamnak.
Amikor futva odaért a hangárhoz, Konstantin integetett az egyik darázs pilótafülkéjéből neki. A háttérben a fémrámpán ott állt vigyorral az arcán Clar is.
– Valaki magyarázza el nekem, de nagyon gyorsan, hogy mit keres a hajómon egy másik hajóban egy olyan pilóta, aki még csak alapszintű vizsgát sem tett.
Clar kimért mozdulatot téve mutatott akaratlanul Konstantin felé, s közben így szólt:
– Meglepetés! – csattant ki belőle – Hát, nem jó?
– Nem június végén van a születésnapom.
– Előrehoztuk! A helyzet az, hogy meglepetés.
– Na jó, most azonnal vége az egésznek! Mivel én vagyok a kapitány… – Diána közbeszólt.
– Kapitány, tanácsosabb lenne megnézni, mit tud.
– Hogy mit tud!? – lepődött meg újra, ezzel párhuzamosan egyre idegesebb lett – Semmit sem tud. A legkisebb rázkódástól is rosszul szokott lenni.
– Akkor nem, ha ő vezet – jelentette ki Clar.
– Hogy?
– Eleinte tényleg rosszul volt, de amikor átvette az irányítást, nem volt semmi baja sem.
Ekkor bekapcsolódott Konstantin is a beszélgetésbe. Miközben beszélt, egy 360°-os fordulatot tett egy helyben a géppel, így pontosan szembe került a vitatkozókkal.
– Nem is olyan vészes a dolog. Persze azért ne várjatok egy dugóhúzót, vagy egy őrült Ivánt*, mégis el tudok vele döcögni szép lassan valahová… mondjuk egy találkozóra.
– Szó sem lehet róla – ellenkezett még mindig Tomphyn, azonban látva Clar dühös arcát kiegészítette mondanivalóját -, hogy a szolgája leszek.
– Ezt engedélynek vettem! Diána, kérlek szépen, nyisd ki a kaput!
– Csak a kapitány engedélyével tehetem meg ezek után – szólt vissza még mindig láthatatlanban.
– Tomphyn… – várakoztak rá immáron hárman.
– Egy nap, nem több! – harsogta cékla árnyalatokkal tarkítva a fején, enyhe mosollyal az arcán, ahogy Konstantin elhagyta a hangárat.
A zsilip visszakapcsolt és újra átfordult a hangár belsőfelébe a légnyomás normális részébe.
Miközben elindultak, Tomphyn súlyos szívvel kezdte felhánytorgatni a legénység tetteit.
– Tisztára mint egy állatkertben! Néhányan muskétásoknak nevezik magukat egy Dumas regény után, egyesek gondolnak egyet, és kikapcsolják Diánát, aztán meg miután rosszul lett az utazástól, megtanul repülni és elmegy egy olyan világra, ahol az emberek megőrülési aránya egyenlő a 100%-kal… Hihetetlen!
– Ahogy mondja, kapitány… Mivé fajulta a világ! – helyeselt Clar útközben.
– Diána, folyamatos kapcsolatot kérek Konstantinnal legalább ötpercenként! Ha valami történik, azonnal jelentsd!
– Értettem.
Tomphyn Clar felé fordult.
– Máskor pedig, ha ilyesféle kamikaze akciókra készültök ketten, szólj! Te még mindig a beosztottam vagy.
– Múltkor nem tudtunk szólni…
– Nem is egyeztem volna bele körülbelül harminc darázs felrobbantásába.
– Azért jobb, hogy itt a legénység, nem?
– Dehogynem.
Diána szólt ismét hangfalakon keresztül.
– Kapitány, hívatják az egyik zárkába.
– Diána, kérlek, most ne zavarj ilyenekkel, most nem vagyok vevő a humorodra!
Clar megbökte oldalról a könyökével Tomphynt.
– Attól tartok, ez nem tréfa. Van egy újabb vendégünk.
– Erről csak most szólsz!?
– Nyugalom, nincs semmi baja, vittünk neki kaját, meg ilyenek…
– Ki az? – de meg is állította Clart, mielőtt még mondhatott volna bármi is – Várj, kitalálom! Egy alteregóm egy párhuzamos univerzumból.
– Majdnem. Valójában egy őrszem, akit itt hagyott a Földerő felügyelni a… – látta Tomphyn szemein Clar, hogy már majdnem felrobban -… nem öltük meg, pusztán humanitárius okokból kifolyólag.
– Istenem, két hét! Ennyi ideig hogy tudtátok eltusolni?
– Konstantin ötlete volt, hogy most mondjam, nehogy le tudd szedni a fejét!
– Szép próbálkozás, hogy rákend, de tudom, te is éppannyira benne vagy, mint ő! Zsák a foltját… – ezzel a megjegyzéssel indult el egy másik folyosó irányába, hogy eleget tehessen a hívásnak.
Amint a zárkához ért, az addig ismeretlen felpattant fémágyáról és az ajtónak rontott Tomphyn láttán.
– Hogy képzeli ezt!?
– Nyugalom – csitítgatta.
– Két hétig bezártak. Már majdnem az összes könyvet kiolvastam a számítógépen! Nyolc könyvet, érti!? És nem tiniregényeket! Még a Háború és békét is!
– Biztosan nem lesz kárára – jegyezte meg mosolyogva Tomphyn. – Maga szerint is meg kellett volna halni Andrej hercegnek, amikor először utaltak rá? Hmm… szerintem, furcsa volt Tolsztojtól, hogy továbbfűzte – akkoriban ritka volt az ilyen.
– Nem érdekel, hogy maga szerint mi volt jó és mi nem! Az azonnali elbocsátásomért folyamodok. Maga Földerő tiszt volt valamikor, így köteles ennek eleget tennie, feltéve, ha megérti!
– Szívesen elengedném, de tudnia kell, hogy éppen az oliha világnál vagyunk, így nem tanácsos elhagynia a hajót – próbálta még jobban megnyugtatni, bár ez teljességgel lehetetlen küldetésnek tűnt Tomphyn számára.
A fogoly elsőre mintha megrökönyödött volna. Nem hitt a fülének, ahogy Konstantin sem, aki viszont félúton járt már valahol a világ közelében és Diána között.
– Maguk tényleg megőrültek!
– Nem, csak volt egy kis balesetünk. Aztán jöttek önök, most pedig újra pihengetünk. Nyugalom, pár hét és elengedjük.
– Mi lesz, ha eljönnek az olihák?
– Nem kell tőlük félni, ők sem keresik a bajt. Távol vagyunk tőlük, de elég közel, hogy nyugodtak lehessünk.
– Ezt meg hogy érti!? Nem hallott még az 52-es rabszállítóról és arról a legendáról, hogy megőrülnek körülöttük az emberek?
– Akár hiszi, akár nem, van két emberem, akik jártak azon a hajón. Jelenleg is a hajón van az egyikük, és nincs semmi baja. A társa ugyan lehet, hogy megőrült, de ez nem számít – tudja, amúgy is őrült volt egy kicsit…
– Az 52-es rabszállító? És hol van?
– Megsemmisítettük. Ha kíváncsi a jelentésre, amit az egyik muskétásom írt, elolvashatja a gépen – Diána majd elérhetővé teszi.
– Micsoda? Muskétás? Ez a hajó tébolyult! Őrültek háza!
– Nem hinném. Nem elég sárga.
– Kapitány, nagyon viccesre veszi a figurát, de ha…
– Ha itt marad még két, legfeljebb három hétig, mi visszük haza a Földre.
– Ezt ígéretnek veszem!
– Veheti is! További jó szórakozást! – ezzel lelépett a zárkák közül Tomphyn.
Egyenes a hídra tartott, hátha történt valami Konstantinnal. Valójában nagyon féltette, hogy baja esik, mégis valahogy azon töprengett, hogy átértékelheti-e magában azt a szólást, miszerint „rossz pénz nem vész el”… Nem tudta a választ. Helyette Diánához fordult.
– Mi hír a madárkánkról? – lépett fel az egyik konzol mögé.
– Semmi. Irányítgatom. Az olihák egy űrkikötőhöz akarják elvezettetni, amit csak a találka miatt ürítettek ki.
– Furcsa, ezalatt a néhány perc alatt ki tudták üríteni?
– Nem, számítottak a látogatóra.
– Nagyon nem tetszik itt nekem valami…
Nagy erőkkel koncentrált Konstantin, nehogy kicsússzon a kezéből az irányítóegység. Leginkább kormányra hasonlított, mégis olyan más volt, hogy nem szívesen hívta volna szimplán „kormánynak”.
Szép lassan kibontakozott előtte a bolygó előtt az úrkikötő is, ahonnan egy hajó éppen távozóban volt, míg egy másik pontosan előtte pozícióba állt a dokkoláshoz.
– Kanyarodj rá a görbére! – utasította Diána.
– Dehogy kanyarodom! Előbb megközelítem, aztán majd ráfordulgatok oldalról. Ne viccelj, még nem vagyok egy Luke Skywalker…
– Az meg kicsoda?
– Mindegy. Szép lassan… – ekkor rázkódni kezdett a gép. Konstantin kicsivel gyorsabban nekilódult, aminek hatására abbamaradt a rendellenes hatás.
– Mielőtt lassítanál a meghajtó fokozatait kellene lekapcsolnod alacsonyabbra.
– De furcsa ez a váltás!
– Ha visszatérsz, soha többet nem engedlek repülni! – jelentette ki Diána.
– Ez esetben a mostanit kell kiélveznem…
– Semmit se próbálj ki! Most repülsz először élesben. Ha valamit csinálsz…
Konstantin megváltoztatta a pályáját és egy kört leírt, miközben a hajtómű egyre előrébb tolta. Végül ugyanabba az irányba visszaállt.
– Most számolhatom ki újra a pályagörbéd!
– Nem kell semmit kiszámolni! Odamegyek, aztán ráállok, szép finoman. Nem hajt a tatár.
– Ezt nem bírom!
– Tudod Diána, egyáltalán nem könnyíted meg a dolgomat. Olyan ez, mint amikor a férfi vezet, közben meg a mellette ülő nő folyamatosan csacsog, meg pampog a semmiről. Neked ez semmi, de valakit nagyon tud idegesíteni.
– Mint például téged?
– Mint például engem, igen. Bár nem bánom, hogy lekötsz… Kicsit szórakoztató azon bíbelődni, hogy egy számítógéppel vitázok, hogyan is kellene repülnöm.
Semmit sem kapott válasznak.
– Ez most valamiféle büntetés?
Hosszas csend következett ismét.
– Értem én, számítógépnek neveztelek… Ha személyiség lennék, én ezen akadnék ki.
– Ki is akadtam!
– Olyan vagy, mint egy kisgyerek!
– Várj, nem értelek tisztán!
– Mi az, hogy nem értesz tisztán? Valami az adásban van?
– Nem, furcsán beszélsz… Mikor cserélted az elemeket utoljára?
Konstantin a fejéhez kapott.
– Tudtam, hogy valamit elfelejtettem…
– Mikor?
– Öt napja!
– Remek…
– Ez az én szólásom! – vágott közbe Konstantin.
– Nem lesz a te szólásod amíg vissza nem érsz, ha az elkövetkező öt-tíz percben nem találsz valahol egy megfelelő elemet.
– Kell a fenének elem! – ezzel hátranyúlt Konstantin és kikapcsolta egy mozdulattal az alig egy ujjnyi vastag szerkezetet a fején.
– Te tudsz magyarul, nem?
– Igen, de az olihák nem!
– Bízz csak bennem! Tudni fognak…
– Ezt meg hogy érted?
– Hosszú történet – próbálta lezárni a beszélgetést, jobban mondva sürgetni annak lezárását, mert elért a dokkokhoz.
Szép lassan pozicionálta a gépet, centiről centire, hogy nehogy fennakadjon valamin. Szerencsétlenségére nem hangárral várták, hanem szimpla zsilippel. Ez még ügyesebb mozdulatokat és kimértebb pilótát kívánt volna. Helyette ott volt Diána a túloldalon.
– Átküldök egy számsort azt üsd be!
– Hová?
– A kijelzőre!
– Vettem – ezzel elkezdte a megjelenő számokat lenyomkodni az érintőképernyőn. Alig néhány perc alatt kész is volt, a kétszemélyes kis darázs pedig magától beállt a számára kijelölt dokk alá. Pár centit még haladt, a következő jelenet pedig már a zsilip záródása, a pilótafülke felső burkolatrésze nyitódása és emelkedése volt.
Ahogy kimászott a gépből Konstantin, csupa furcsa jelzést pillantott meg. Az egész folyosó, amire kijutott, hiányolta a fémet – amit már megszokott Diánán. Olyan volt, mintha valamilyen sziklán mászkálna. A lépései sem hangzottak fel kopogásként, pedig a katonai bakancs eléggé kopoghatott volna.
Fény alig volt, ezt annak vélte, hogy nem szólt be valamilyen adással, hogy jön. A hatás azonban nem maradt el. Másodperceken belül kapott fényt. Szinte azonnal megpillantott maga előtt egy bizonyos olihát – jelen esetben élőt. El is csodálkozott rajta, hogy milyen eleven, annak ellenére, hogy enyhe déjà vu érzése támadt a láttán. Jobban hasonlított a rémképre, mint ahogy azt hitte volna előtte.
Mindenesetre nem ijedt meg, pusztán az első néhány pillanatban, amikor felkapcsolódtak a fények. Felállt a szőr a hátán, ahogy az idegen az egyik kezét nyújtotta üdvözlésképpen. Ezen meglepődött, ami egy szekundumnyi vacillálás során észrevehetővé is vált, azonban nem késlekedett már viszonozni a gesztust.
– Üdvözlet az űrkikötőnkön! – szólt felé, de Konstantin bizony egy szót sem értett.
Helyette kézjelekkel próbálta elmutogatni, hogy valamilyen más módot kell találniuk a kommunikációra. Miután az oliha értetlenkedve próbált valamit kifundálni, addig Konstantin egy megtévesztő mozdulatot téve a fejéhez kapott. Oda mutogatott.
Miután az oliha látta, hogy nem tágít attól a bizonyos gondolattól, mégiscsak a leplezni vágyott képességét kezdte használni.
„Honnan tudta, hogy így is tudunk beszélgetni?”
„Volt már tapasztalatom. Egy kevés.”
„Maga volt az egyikük?”
„Talált, süllyedt! Maga viszont honnan nem tudta, hogy én voltam az egyikük?”
„Jó ideje már iskolákban oktatjuk a képességeink visszafogását. Csakhogy kapcsolatba léphessünk más fajokkal is, ne csak kis töredékükkel.”
„Értem. Miről akartak beszélni, amikor át akartak hívni egy embert Diánáról?”
„Nem szeretne előbb másról…”
„A gondolataimban beszélünk. Minek kellene ilyennel időt vesztegetni?”
„Engem Korláknak hívnak.”
„Az én nevem Konstantin… tudja, négyezer évvel ezelőttről.”
„Hallottam magáról.”
„Igen!?”
„A nagyapámtól – hogy az önök kifejezéseivel élhessek.”
„A nagyapjától… hmm… ilyen fiatal, vagy ilyen öreg?”
„Hogy érti?”
„Ilyen fiatal, hogy nemrég született, vagy olyan öreg, hogy négyezer évnél is idősebb?
„Nem, meghalt. Nemrég. Egy földi csereakcióban vett részt, de rossz lett a vége.”
„Ne is mondja… ezek a rabszállítók!”
„Meg sem lepődik?”
„Egy kicsit. Viszont annyi minden történt mostanában, hogy ez volt a legkevésbé extravagánsabb hír, amit az utóbbi egy hónapban hallottam. Ha már az időutazás létezik, ez már semmi.”
„Mint tudja, megsemmisítették a hajót, amin ott tanyázott a nagyapám lelke…”
„Hát, muszáj volt. Nem volt túl boldog.”
„Kicsit kínos, a hajó burkolata nem engedte ki a spirituális erőit, így mondhatni ott maradt.”
„Szellem volt, igen, lényegében mondhatjuk úgy is, hogy szellem.”
„Köszönetet szeretnénk mondani ezért.”
„Semmiség. Én köszönöm, hogy nem öltek meg.”
„A másik három spirituális erő is köszönetet mondott volna, de az ön biztonsága miatt nem vártuk többen.”
„Megértem.”
„Nos, ennyi volt?”
„Nem.”
„Hogyhogy?”
„Van egy ötlete, ami talán érdekelne minket is.”
„Micsoda? A vodka tömeggyártása? Nem értem.”
„Amire már a legelején gondolt, amikor még pihentek. Legelőször.”
„Pontosabban?”
„Egy helyre gondolt, ahol nem kellene ilyenektől tartani.”
„Szó, mi szó… amikor Tomp… a kapitány mondott egy beszédet, nem igazán hittem benne, mégis mellé álltam. Mert akár lesz egy ilyen hely, akár nem, akkor is szükséges a belé fektetett hit.”
„Pont ez az, amiről szó van most.”
„A szövetségekről viszont tudnia kell az élőlényeknek, hogy instabilak. Az élet rendje, hogy olykor alakul egy, olykor felbomlik.”
„Mégis miért hiszi azt, hogy nem lenne érdemes megpróbálni?”
„Azért, mert az élőlények nem a békére születtek. Az élet rendje a halál és a születés. Akármennyire is igyekszünk, nem szülhetünk, ha nem halunk meg.”
„Egy szövetség viszont biztosíthatná a rendet.”
„…ná! – feltételes mód.”
„Bárhogy is dönt, az oliha világ szívesen csatlakozna egy ilyesféle megmozduláshoz…”
„Észben tartom. Csak ennyit akart?”
„Igen, indulhat is vissza.”
„A viszontlátásra!”
„Biztos vagyok benne, hogy találkozunk még…”
* Tetszőleges és véletlenszerű alakzatok és mozgási formák vegyítése repülés során – sajátossága a kiszámíthatatlanság (pl. Gene Roddenberry’s Andromeda című sorozatban tűnik fel).