Szoborrá avatott hideg szemed,
hitehagyottak múzsájává,
görbe árnyékom izeg csak,
szerelmesek ölelésére vetül,
szakítva csókot, tekintetet
ádázul és kegyetlenül.
Bal fülek hallgatják
egymás némaságát,
az állak nem állnak,
leültek a vállakon,
nem tágulnak már a szemek,
könnyek nélkül, szárazon.
Kapocskarok ellazulnak,
leheletük porba fullad
Szent Karácsony este.
2 hozzászólás
Szia Csaba! 🙂
Három okból választottam e versed. Az első, hogy imádom Andersen meséit, a címed éppen felé asszociált. A másik, hogy ez a terület érintetlen, ezért itt az ideje, hogy valaki megmutassa "lábnyomát". A harmadik, hogy elég sok túlzó pozitívum elkövetésével ott jártál nálam. 🙂
Több versed elolvastam, de most e helyen erről írok. 🙂
Látom, nem most született. Úgy vélem, nem volt túl jó kedved. A vers tükrözi azt, hogy a karácsony nem olyan, mint ahogy azt valaha megírták, ahogy tömjénezik. Osztozom a véleményben.
Igazi modern vers az ellentmondásokról. 🙂
Örülök, hogy olvastam! Kisebb lett a lelkifurdalásom. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm, Kankalin, valóban nem volt jó kedvem, enyhén szólva, első karácsonyom volt édesanyám nélkül. Köszönöm dicsérő szavaidat!