Beavatás

Lám, ha kicsit nem figyelek oda, mindjárt trilógiát írok. /Ha tudtam volna, becsszó előre bejelentem, mint a Rózsi néniről szóló „elapadhatatlan” történeteimnél, de nem tudtam./
Merészen feltételezem, hogy aki az első kettőt elolvasta, az, ezt a harmadikat is el fogja.

Eljött a beavatás napja.
Lelkileg, az izgatottságon kívül nem tudok felkészülni, hát felkészülök testileg.
Ami pluszban annyit jelent, hogy hajat mosok, mert már a saját kezem is hozzáragad /erről később kiderül, hogy jól döntöttem/ és…kis habozás után, egy minimális fújatnyi parfümöt is pöccintek /hová is?hová?/ természetesen abba a pici mélyedésbe, ami közvetlenül a nyakam és a testem találkozásánál mélyed, középen. Egy beavatandó, legyen picit illatos, nem igaz?

Csoportunkból négyen vagyunk beavatandók. Dalma, megérkezése után, azonnal magához hív bennünket és „titkosan” elmondja, hogy főgurunk Károly nem tud idejönni, ezért nekünk kell a város másik végére mennünk hozzá, MOST./ Károly főgurut tökéletesen megértem. Ha főguru lennék, én sem sertepertélnék ebbe a mocskosul esős időben./
Szerencsénkre egyikünk kocsival el tud száguldani velünk a” túlvégre”, hogy ne maradjuk le a saját beavatásunkról, mert különben ki tudja, mikor kerülhet rá sor. Szerencsére odaérünk Károly, „miheztartás az avatás alatt” c. előadására. Pihegve hallgatjuk a többi beavatandóval egy külön teremben. Károly próbálja oldani a feszültséget és némi iróniát is csempész a komoly eligazításba.

Mindnyájunk feladata szobán kívül: sorban áll az ajtó előtt, nem beszél, kezét maga mellett lógatja, szemét becsukja, lelkét felkészíti.
Szobán belül: miután sorra került bemegy, megáll Károly főguru előtt 2 méterrel /Ezt azért így kell, hogy amikor Károly főguru feláll, a székből ne fejeljen le, hisz az Ő szeme is csukva, akár az enyém, amikor elé állok./
A beavatandó nem reagálhat semmire, se szóban sem cselekedetben, a beavatandó csak azt csinálja, amit Károly főguru mond neki.

Ez elég egyszerűnek tűnik így elsőre. Megfogadom, hogy igyekszem erősen figyelni, bár a bejutásig kifejezetten elvonta a figyelmemet, hogy 15 percig egy szál zokniban ácsorogtam a hideg linóleumom és egyre felrémlettem magamnak betegágyamban, hónom alatt lázmérővel.
Sorra kerülök.

Károly főguru, az előtte történő kis várakozás után, azt az utasítást adja, hogy nyissam ki a szemem. Kinyitom. Ő, előttem áll és elmondja, hogy most meg fogom kapni, a saját, külön bejáratú /sokkal szebben fogalmaz, de azt már elfelejtettem/ mantrámat a következőképpen: Ő, betűnként mondja először, nekem betűnként kell utána mondani, majd Ő egyben is elmondja és nekem is el kell mondanom egyben.

Ezt jól csináltuk. Büszke vagyok magunkra!

Ezután ismét be kellett csukni a szemem és Károly főguru az egyik tenyerét a homlokomra, a másikat a tarkómra tette. /Aki eddig nem figyelt, annak jelezném, hogy itt volt jelentősége a hajmosásnak./
A tenyere forró! /Na, ja, én kint álltam eddig a hideg folyosón!/
Elbocsát.
Megkönnyebbülök. Immár be vagyok avatva.
A mantrám mindössze négy betű és kimondva leginkább egy mély cimbalomhangra emlékeztet.
A tibeti kolostorokban több száz szerzetes ad ki egyszerre ilyen hangot, ami olyan, mintha egyszerre több száz cimbalom, ugyanazon hangja szólalna meg. Remélem nem árultam el a titkot, hisz csak a hangulatát próbáltam érzékeltetni.
Egyedül egy tibeti szerzetes lenne képes megfejteni, de nem valószínű, hogy egy is olvasná az ismeretlen európai szerző szatíráját.