Takarót vittem ma néked, anyám,
puha földet, mert szúrnak a kavicsok,
nehéz takaród míg felvittem,
a fáradtságtól rosszul lettem,
sápadt a nap, de most az is sok.
Melléd feküdtem, nem nyúlt át karod,
nem adtak kimenőt az égi angyalok,
ölelj át, anyám, beteg vagyok.
11 hozzászólás
Csaba, ez gyönyörű, nagyon tetszik!
Amilyen egyszerű, olyan tiszta, érzelemgazdag.
Köszönöm, Irén! Sajnos valós eseményeknek kellett megtörténniük, így, szó szerint, hogy ez a vers megszülethessen.
Kicsit sírok.
Köszönöm, Laura, az értékelést, a komment pedig… ne haragudj, erre nem tudok mit írni, talán csak annyit, hogy én meg azóta "nagyon". 🙁
Szép tiszta fájdalom-sorok!
Sajnálom… 🙁
Köszönöm szépen!
Kedves Csaba!
Én hiszem, hogy nem kell kimenőt kérnie az "égi angyaloktól". Mindig Veled van, jelen az életed minden pillanatában. Nagyon szép, őszinte érzelmek.
Szeretettel Rita
Nagyon mély érzelmekről tanúskodik a vers, megható, igaz, tiszta. Nagyon sajnálom…
Kösz szépen az együttérzést és a szép szavakat!
Szia Csaba!
Gyönyörű ez a vers! Lelkem mélyéig hatolt, mert rövidsége igazi mély érzéseket takar, ráadásul formailag is megállja helyét. Fájdalmas egyedi képeket használsz, markolássza az embert.
A gondolatokból tükröződik, hogy még nem engedted el édesanyád. Mindennek megvan az ideje, kinek hosszabbra, kinek rövidebbre van szüksége, hogy megnyugodjon.
Szép! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm, Kankalin, a szép szavakat, én a hosszabb kategóriába tartozom.