A Nagyasszony 2.

Meg is született, és a felismerés, hogy fia van, varázsütésre megváltoztatta Isaacet. Abbahagyta az ivást, másodállást vállalt, mosolyogva pelenkázott, órákig bírt ücsörögni a kiságy mellett, arról gügyögve a csecsemőnek, hogy majd ő mekkora bajnokot, micsoda focistát nevel belőle. A kis Noah egyéves korára Isaac már második gyereket akart… de ő nem tudott több magzatot kihordani, pedig még néhányszor megfogant.

Ennek ellenére tényleg úgy tűnt, hogy minden rendben van, olyannyira, hogy még ő, Valerie is letehette az érettségit, sőt egy számviteli főiskolát is elkezdett később, amikor a gyerek már nem kötötte le minden percét. Persze levelezőn, de akkor is.

Boldog család voltak, egészen addig, amíg Noah három-négy éves nem lett, és még mindig semmi affinitást nem mutatott a focihoz… viszont egyfolytában énekelt.

Valerie erővel egyenesítette ki egymásba font ujjait. Isaac még talán bele is törődött volna, ha van egy másik fia. De hát nem volt, úgyhogy nem adta fel. Edzőtől edzőig cipelte a gyereket, a sokadik ugyanolyan vélemény után azonban kénytelen volt belátni, hogy Noah sosem lesz akkora focista, mint ő, Isaac lehetett volna, ha Valerie derékba nem töri a karrierjét. De arról változatlanul hallani sem akart, hogy a kölyök zenét tanuljon. Egyrészt, mert azok az úgynevezett művészek mind töketlen, drogos buzik, másrészt abból még megélni sem lehet.

Isaac elkeseredésében mindenért feleségét és fiát okolta, és újrakezdte az ivást. De ekkor már Valerie sok olyasmire is kész volt a fiáért, amire saját magáért nem lett volna. Titokban elvitte két-három zenetanárhoz: mindegyik megállapította, hogy a gyereknek százszázalékos hallása van, és ő, Valerie ettől kezdve biztos volt benne, hogy konzervatóriumot fog végezni. Még azt a hibát is elkövette, hogy elmondta Isaacnak, hátha sikerül a szakadt rocker helyett az elegáns és úri karmester képét a fejébe ültetni, de a férje egyértelműen tudtára adta, mit tart az effélékről.

Valerie akkor kezdett hazudni és csalni: konyhapénzzel, tűpénzzel. Külön bankszámlája természetesen nem volt, de a fillérkéket a legkülönbözőbb rejtekekbe dugdosta – ha Isaac egyet-egyet megtalált közülük, arra keresztet vetett, eltűrte a verést, meg azt is, amit azért kapott, mert közéjük állni próbáló fiát meg akarta védeni – és kezdte újra.

Eltakarta az arcát – remélte, a nézőtér sötétjében úgy látszik, mintha fáradt szemeit pihentetné. Sírás és üvöltözés majdnem minden áldott nap – ő megpróbált visszaütni, de hát vékonycsontú lány volt, Isaac meg élsportoló, erős és nehéz testű még ekkor is. Soha nem volt esélye, mégse hagyhatta soha, hogy férje kedvére verje a fiát.

Aztán egyszerre váratlan ajándékot kaptak a sorstól, mérgezett volt ugyan, de ezt akkor még nem tudták. Egy nyugdíjas zenetanárnő, Angelique Spencer egyszer el akarta ütni az idejét a városban, és beült régi iskolájába egy órára – utána csak annyit kérdezett, hogy ez a gyerek miért nem jár speciális képzésre.

Mrs Spencer elvállalta Noah tanítását, méghozzá ingyen, a gyerek jóformán szerelmes volt belé, hetek alatt vették át hónapok tananyagát – az egyetlen baj csak az volt, hogy a srác nem tudott elszámolni az idejével, és hát Isaac sem volt teljesen hülye. Gyanakodni kezdett, hogy miért jár mostanában ennyit könyvtárba a kölyök, egy nap felforgatta a lakást és meg is találta Mrs Spencer könyveit.

Valerie megmarkolta a páholy mellvédjének szélét, mintha az életéért kapaszkodna. Ha száz évig élne is, azt a napot nem felejti el – de Noah sem. Angelique, sajnos, rendszerető asszony volt, a könyvekben egytől egyig benne volt a teljes ex libris. Isaac röpke negyedóra alatt leszámolt az ő mindenféle ellenállásával, és elindult a zeneórára.
Mrs Spencer talán sejtett valamit, de az nem volt elég, hogy hallgasson. Vagy azt hitte, segít vele – és az egekig magasztalta Isaac előtt a fia tehetségét. Isaac pedig otthon elmondta a véleményét a dologról.

Azzal kezdte, hogy cafatokra tépte a könyveket, aztán nekiállt, hogy deviáns hétéves gyerekével is megtegye ugyanezt. Ő, Valerie pedig ezalatt félájultan feküdt a sarokban, ahová férje akkor rúgta, amikor törött bordái, kulcscsontja és bokája ellenére odamászott: a koponyája attól repedt meg, hogy a fal adta a másikat.

Isaac alapos munkát végzett: később, sokkal később kiderült, hogy Noah meg is halhatott vagy süketülhetett volna akkor. Már az is csoda volt, hogy mindössze zenei hallásának egy jó részét vesztette el – főleg, mert orvosról ekkor már szó sem lehetett. A családfő a természetre bízta a dolgot.

Valerie kényszerítette magát, hogy eleressze a mellvédet és kényelmesen hátradőljön, még mielőtt Michael megkérdezné, miért ilyen feszült. Soká tartott akkor a gyógyulás, de elkövetkezett, és egyikük sem adta fel. Paradox módon a dolgukat megkönnyítette, hogy Isaac ettől a naptól kezdve igazán keményen inni kezdett: mivel a legtöbbször félig öntudatlan volt, néhány pofon árán könnyen el lehetett menni mellette, akár zeneórára is.
Azután nagyon hosszú ideig, vagy tíz évig nem is változott semmi. Noah gimnáziumba ment, természetesen nem zenei tagozatra, de a különórákat nem hagyta el; mellettük esténként egy boltban pakolt és takarított. A fizetését rendre hazaadta az apjának, aki ezért cserébe eltűrte a zeneórákat – és persze fogalma sem volt róla, mennyi is az a fizetés valójában. A pofonok ekkor már a konzervatóriumi felvételi miatt repültek – Isaac azt tartotta, hogy a kölyök csak érje be azzal, amit kierőszakolt magának – de eddigre már sem Valerie-t, sem Noah-t nem érdekelte néhány szimpla pofon.

Aztán az érettségi után, két nappal a felvételi előtt Isaacnak mégis sikerült úgy belekötnie a vizsgadrukkal küszködő Noah-ba, hogy az, talán azért, hogy vissza ne üssön, de elrohant valahová – és haza sem ment a felvételi reggeléig, akkor is csak azért, hogy megmosakodjon, egyen valamit és átöltözzön.

Valerie sóhajtott. Ebbe a két napba ő óránként belehalt, nem is csak azért, mert a városba kiszabadult fiát féltette, hanem mert Isaac minden harmadik lépésénél megígérte, hogy ha egyszer hazajön a kölyök, úgy elveri a kimaradozásért, hogy nem lesz gond a felvételivel sem többé.

Ezen a meccsen Valerie már nem tette volna minden tétjét Isaacre – de végül nem is játszották le. Noah hazament, az apja eléállt a konyhában – aztán semmi nem történt, Isaac kitért a fia útjából. Akkor először, és onnantól mindig.

Az asszony megint lenézett a két fejre. Mi történt veled, mit csináltál? kérdezte némán. A felvételi sikerült, de ő, Valerie ezt csak egy újabb hét múlva tudta meg, – amikor a fia legközelebb méltóztatott hazamenni.

Az összevarrogatott pénzt elvitte az első félév, két szakpár mellett akkor se lehetett dolgozni, ha ezekben egy csomó tárgy történetesen ugyanaz volt. Viszont aztán négyfelől jött az ösztöndíj, és hiába nem akarta volna Valerie, a fia beíratta a félbehagyott számviteli főiskola következő évfolyamára.

Isaac soha többé nem ütötte meg egyikőjüket sem: akkoriban már nem zavart sok vizet sem. A munkáját elvégezte, aztán minden nap dermedtre itta magát, hol otthon, hol egy kocsmában, és így megint eltelt néhány év. Aztán a mája feladta, delíriumból kómába zuhant, és bár hagyhatták volna, onnan még kihozták. Onnantól Valerie ápolta otthon, és gondos volt, de legalábbis nem kínozta feleslegesen, még akkor sem, amikor a hosszas betegség miatt felmondták Isaac munkaviszonyát, és megint szorult a kassza – előfordult, hogy nem jutott mindig a legjobb, legtáplálóbb betegkosztra, legdrágább gyógyszerekre, de az iskolát nem hagyta ott emiatt.

Elvégre gondolnia kellett özvegy sorára is.

És az utolsó konzervatóriumi félévben aztán, ahogy illik, meg is halt Isaac. Titkos életbiztosítási kötvény nem maradt utána, igaz, adósságok sem, de a gondnoki lakást legkésőbb tanév végével vissza kellett adniuk, úgyhogy Valerie csomagolt és elindult a semmibe, mindegy, hova, csak innen el.

Hívta ő Noah-t, hívta sírva-nevetve, de amaz valamiért megmakacsolta magát, és csak azt ismételgette, hogy nem hagyja itt a várost. Valerie gyanította, hogy nő van a dologban, és engedett, ment egyedül.

Összerázkódott, mintha a hideg futott volna végig a hátán. Odaát állást ugyan hamar kapott, az első év mégis egy újfajta rémálom volt. Éjszakánként újra és újra arra riadt, hogy a férje kiabál és a gyereke sír, és végtelen másodpercekbe telt, mire rájött, hogy egyedül van – és hogy mikor és hol.

Alkalomról alkalomra megküzdött magával, hogy ne hívja fel Noah-t – az időeltolódás miatt épp kényelmesen megtehette volna – azzal, hogy csak szerette volna hallani a hangját, hogy bízzon benne, hogy felnőtt fia biztonságban van, akárhol is; és aztán lassan elfogytak az álmok, ő pedig óvatosan elkezdett élni.

És azután jött Michael.

Az asszony hátradőlt, és a karfán átnyúlva megfogta a mellette ülő kezét. Jött Michael és jött Emma. Az emlékeiktől megszabadulni nem fognak soha, de azok akkor is csak emlékek. Az élet pedig itt és most történik.