Álláskeresés kalandosan

Mikor valaki arra adja a fejét, hogy mással megosztja a mindennapjait, kicsit magát is átadja másoknak. Én most erre készülök.
Rendhagyó módon néhány nappal ezelőttről kezdeném, mert így nyer értelmet a többi nap.

Bevezetésként annyit, hogy állást keresek. Biztos mindannyian jártatok már ebben a cipőben. Nem kellemes. Bár nekem még van állásom, tudom, hogy jövőhónaptól ez változni fog. Sajnos ilyen az élet.
Mindig az első két-három nap a legnehezebb, mikor úgy érzed, megbántottak, hogy sérelem ért, hogy jogtalanul rúgtak altájékon, de aztán csak talpra áll az ember lánya, és azt mondja: Azért se engedem, hogy össze csapjanak a fejem fölött a fullámok! Azért is talpra állok, és megmutatom, hogy lesz újra állásom, még jobb, mint amilyen volt, és azért se pusztulok bele! Mert bizony ilyenkor kicsit belehal a lélek is a test is.
Én se voltam másképp, de hamar abba hagytam sebeim nyalogatását.
Felmentem a netre, készítettem egy új Önéletrajzot, és elkezdtem böngészni az állás hírdetéseket. Néhányat – számszerint kettőt – láttam jónak, arra el is küldtem a jelentkezésemet mailben és újabb kettőre meg postán jelentkeztem.
Érdeklődtem minden felé, hátha tud valaki valamit, bőszen néztem a hirdetéseket, hátha…

Aztán két napja jött egy hívás, hogy az egyik pályázatom felkeltette a hirdető figyelmét, és szeretne behívni egy számitógépes teszt megírására, ami röpke másfél órás lenne. Kismajom a farkának nem örült úgy, mint én ennek a hívásnak! Megbeszéltük az időpontot, elbúcsúztunk egymástól, én meg mint a jól lakott kisdobos vigyorogtam.
Nőként persze rögtön az kezdett kattogni az agyamban, hoy mit vegyek fel. Legyek azért elegáns, de ne hivalkodó. Nem könnyű feladat, de hamar megoldottam. Párom is velem örült, így mentem neki a tegnapi napnak.

10-re mentem, és mivel ez a cég a város túlsó felén van, meg kellett néznem, hogy melyik busszal tudok kijutni. Sok választás nincs, két busz megy arra, az egyik 9.30-ra a másik 9.40-re ér ki. Az elsőt választottam, mert inkább legyek ott előbb, mint sem elkéssek! Térképpel a kezemben rohangáltam reggel, hogy merre is kell majd mennem. Első blikkre úgy tünt nem lesz gond. Leszállok a végállomáson, ott megyek-megyek és ott is vagyok. Aham, persze. Addig nem is volt gond, míg a buszról le nem szálltam, csak utána…Voltatok már úgy, hogy azt sem tudjátok, hogy merre az előre? Nah én pont így voltam! Csak egy éve lakom itt, és erre még nem voltam.(miért is mennék ki a város szélére, ahol semmi sincs???) Azért elindultam, mint utóbb kiderült jó felé. Bementem egy épületbe, gondoltam itt meggkérdezem, hogy hol is van az az utca, amit én keresek. Idősebb portás bácsi ült ott, de az a fajta, aki vén kecske léttére megnyalná még a sót. Ennek több jele is van, nőtársaim szerintem tudják miről beszélek. Szóval, bementem, elővettem legszebb mosolyom, és legszebben csilingelő hangom, és megkérdeztem, hogy tudna-e nekem segíteni? Tudott.
Közölte velem- kéjes vigyorát egy percre sem törölve le arcáról – hogy rossz felé járok, az még innen gyalog legalább 3-4 km.
Hát ez remek! Pillantás az órámra: 9.40. Hogy érek én oda 10-re??
De nekem oda KELL érnem, nincs mese! Nem késhetek el az állásinterjúról!
Kiléptem az épületből, és elindultam a portás által megmutatott irányba.
Igazából most kapott el csak a pánik, mert ez mint mondtam a város végén van. Itt meg hát nics járda, csak az aszfalt, rajta meg száguldozó autókkal. Ha az úton megyek, fent áll a veszélye, hogy elütnek, ha meg lemegyek az út szélére, elmerülök a tűsarkammal együtt. Mert hát mondanom se kell, hogy abban mentem….De héró vagyok, megtalálom, és időben oda is érek! Hát mentem is tovább.
Mondom mit láttam. jobbra raktárak, meg susnyák. Balra csak susnyák. Szemben és mögöttem végtelen út, száguldozó autókkal. Még véletlenül sem láttam olyan utcát, ami a térképen volt. Az idő is telt, újabb 5 perccel lettünk öregebbek.
Felhívtam a párom, hátha tud segíteni. Tudott. Keressem meg a benzinkutat, szerinte azzal szemben kell lennie. Ok. -benzinkút megvan. Mázlim van, kis csóka áll kint előtte, mindenre készen. Újra előhúzom a mosolyt, meg a legszemm hangom, és segítséget kértem. Aha, tényleg itt van valamerre…asszem vissza felé 500 méter.
Remek- gondoltam, most trappolhatok vissza. Megköszöntem, és sebességbe kapcsoltam, mert már csak 10 percem volt, hogy oda érjek.
A bevezető út egy kövekkel felszort egyáltalán nem női cipősaroknak való út volt. Beljebb már megtaláltam a cég tábláját is, úgyhogy fellélegeztem. Vissza csörögtem életem párjára, és közöltem vele, hogy nemhiába vagyok vörös, megtaláltam a céget. Gratulált, kiván egy kalap cuccost az állásinterjúhoz.
Amint akkor éreztem magam, szükségem is volt rá.
Közeledtem az épület felé, és ami jó volt, még maradt 8 percem, hogy beérjek!
Megcsináltam! Ide találtam, most már nincs más hátra, mint az előre!

Hogy miként sikerült az állásinterjú, és milyen újabb viszontagságokkal kelett szembenéznem, megtudjátok a holnapi naplóbejegyzésemből! 🙂
Itt olvashatjátok a folytatást:

http://www.felesegek.hu/naplo/321