Szívem szaladt eléd, mikor felültél vonatra,
Elindulsz hát, újra jössz a pesti vadnyugatra.
Kupolák a felhők, amik város fölött szállnak,
Templom lesz az egész tér, oltárnál téged várlak.
Alig bírok magammal, vérem illan eremből,
Vaskeréken jössz felém a messzi Debrecenből.
Elgondolom magamban, hogy mily csoda vagy, égi.
Szörnyű távollét után még mosolyod a régi.
Tenger idők pora betakarja ősi Rómát,
Nem felejti mégse nép a latin idiómát.
Öröktüzes szerelmünk, száz életen át kísér,
Úgy járok rá megtelni, mint korsó jár a vízér’.
Vitatkoznak emberek a sorsválasztott párról,
Földre hull ez irigység, mint nyílvessző a várról.
Csengőhangú énekedet máig újraélem,
Valahol még csak visszhangzik e kis dal, remélem.
Felültél a vonatra, hát mindjárt újra látlak!
Úton vagy már Pest felé, hozzám. De régen várlak…
Látom, ahogy szerelvényed elsuhog a pusztán,
Szellemünk rég egybe kelt, csak testünk marad lustán.
Édes ízű méz csöpög tollamra, hogyha írok,
Ez van, mikor rád gondolok, szavammal sem bírok.
Nem szégyellem ám e rózsaillatú beszédet,
Lilla, édes angyalom, szívem szaladt elébed.