Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodakert. A kert közepén magasodott egy héttornyú kastély, és abban lakott a szomorú szemű Királyasszony, az urával. A király minden nap kikocsizott, végigjárta a birodalmát. Kastélyokat és házakat építetett a munkásaival, és a kincstárban egyre csak gyűlt, gyűlt a sok aranytallér. A környékbeliek házsártosnak tartották, de tisztelet övezte az egész országban. Király és Királyasszony gyermekei, a három királykisasszony rég kirepült a családi fészekből. Mindhárman úgynevezett legkisebb szegény legényekhez mentek feleségül és tisztességes nyomorúságban tengették hétköznapjaikat. A Királyasszony pedig csak sétált a kastélyban, egyik üres szobájából ki, a másikba be. Egyetlen öröme unokája volt, Csillagszem királykisasszony.
A birodalomban mindig tavasz volt vagy nyár, ritkán Karácsony. Ilyenkor békésen összebújtak a feldíszített fa alatt, az egész család és a királyasszony szomorú szeme elmosolyodott.
De, amikor történetünk játszódott, nyár volt. A gyümölcsfák ontották magukból édes illatukat, amitől a darazsak részeg, mámoros táncot jártak. A füvek zöldelltek, a zöldségek elégedetten pöffeszkedtek az ágyásokban. A szépen szóló szőlő még aludt, nem szólt semmit, a csengő barack pedig csak akkor csengetett, ha megérett rajta egy szem gyümölcs. A homokszemeken csillogott a napfény és a bárányfelhők elégedetten dőltek hátra az égbolton.
Csillagszem legszívesebben a gyümölcsös kertben játszott, a kökénybokor tövében. Kisebb nagyobb kavicsokat vett elő a virágoskert díszágyásából. Ezeket pedig sündisznóknak nevezte el. A legnagyobbat Apácska sündisznónak, a közepest Anyácska sündisznónak, az apró kövek gyermekneveket kaptak. Sokan voltak és boldogan kergetőztek kökénybokor lakhelyük mellett. A büszke szülők, pedig összebújva figyelték az apróságokat. A sünök akkor kaptak igazi értelmet, amikor Csillagszem elmormolta a titkos varázsigét. Ekkor a pinduri állatkák külön életet kezdtek élni. Hétköznapjaikból fel-feltekintettek, és soha nem felejtettek el egy-két jó szót váltani Csillagszemmel.
Szomorú szemű Királyasszony az ablakból figyelte unokáját, vagy ha nem akadt a kastélyban dolga, akkor egy nagy fonott fotel kényelmes párnái közül. Egy szép napon azonban hatalmas vihar rázta meg a birodalmi gyümölcsöst. Hajlongtak a fák, nyögtek a bokrok. A kökény is jajveszékelt, egészen addig, amíg egy erős széllökés hatására ketté nem törött. Volt nagy sírás-rívás a kastélyban! Csillagszemű szemének fénye halványodni kezdett.
– Ki kelti fel csillogásával a Napot? – kérdezték ijedten az itatón pletykálkodó sárgarigók.
– Ki hívja elő a Holdat, és ki küldi el aludni reggel? – sápadozott a tücsök.
– Ki gyújtja meg éjjel a csillagokat, hogy világítsanak? – sóhajtott a Királyasszony, és tanácstalanul nézte egyre csak síró unokáját.
A kicsi királylány vigasztalannak tűnt. Mígnem aztán a szomorú szemű Királyasszony rápillantott a gyümölcsös szélén álló terebélyes almafára. A szóban forgó növény vastag gyökereivel kapaszkodott a puha talajba, elegáns törzsén széles világos és sötétzöldben együtt pompázó lomborona díszelgett. Vékony ágai roskadozásig voltak gyümölccsel.
– Nézd, Csillagszem azt az almafát! Nem akármilyen fa az. – mondta a Királyasszony – még nagyapád ültette, ő gondozza, oltogatja. Ez egy varázsfa.
A kicsi királykisasszony abbahagyta a hüppögést, és úgy nézett ki, hogy szemének fakulása is megtorpant egy pillanatra. Nagyanyjára nézve várta a folytatást.
– Ez a fa háromfajta almát terem: pirosat, zöldet és sárgát. Ha valaki mind a három fajtából egyszerre eszik, teljesül egy kívánsága.
Másnap reggel nagy izgalomban égett az udvartartás, de leginkább Csillagszem nem bírt magával. Szemei úgy csillogtak, hogy az öreg Hold visszabújt ijedtében az ágyába, magára húzta a dunyháját és beparancsolta nyoszolyájukba a csillaggyerekeket is. A Nap pedig nagyot nyújtózott, és aranysárga sugaraival integetett a világnak. A kastély népe, kicsik és nagyok mind odasereglettek az almafa alá. A Király kivételesen nem indult el aznap építeni. Kezében egy széles élű kést szorongatott. Megállt a terebélyes varázsalmafa előtt és ünnepélyesen meghajolt.
– Üdvözöllek, Varázsfa! – mondta, és mivel egy csöppet zavarban volt, köhintett egyet. – Kérlek szépen, hadd szedjek rólad almát a kis unokámnak! Nagyon bánatos szegény, elvitte a vihar a kökénybokrot az egész, alatta élő süncsaládjával együtt. Segíts rajta, almafa!
A varázslatos növény mosolyogni látszott. Szépen, egymás után odanyújtotta egy-egy ágát a Királynak. Ő pedig, a széles élű késsel lenyisszantott az almák közül egy pirosat, egy zöldet és egy sárgát. A gyümölcsöket a Királyasszony egy tányérra rakta, majd azt a fonott kerti asztalra és sorjában gerezdekre szelte. Mindhárman ettek a varázsalmafa terméséből azon a nyári reggelen.
Évekkel később Csillagszem meglátogatta a Királyt a kastélyában. Az öreg hívatta magához, hogy elbúcsúzzanak. Az immár felnőtt királylány odaült a Király ágya szélére és megkérdezte:
– Emlékszel arra a reggelre, amikor mindhárman ettünk a varázsalmafa gyümölcséből?
– Igen – lehelte az öreg király és remegő kezét rátette a fiatal királyasszonyéra. Amaz könnyes szemmel kérdezte meg:
– Te mit kívántál, nagyapa?
A Király nem szólt, csak mosolygott. Leírt az ujjával egy bűbájkört. Aranysárga fénybe borult a levegő körülötte. Kicsapódott a hálószoba ajtaja, és ott állt az akkor már rég Tündérországban élő, szomorú szemű Királyasszony. Apró csigás, őszes hajkoronája, vajszín ruhája lengett a különös ezüstös szélben, amelyet magával hozott. Odalépett melléjük.
– Gyere, Király! – súgta szeretettel a hangjában, és könyökénél fogva kisegítette az ágyból az öreget. Amaz pedig szó nélkül követte. Hálóinge újra palásttá, bojtos sipkája koronává változott. Hajlott háta kiegyenesedett, ahogyan követte a Királyasszonyt. Lehajoltak mindketten Csillagszemhez és megölelték, megcsókolták egymást.
– Csillagszem! Most már tudod, hogy akkor mi mit kívántunk! Azt, hogy örökre együtt maradhassunk. Így mindhármunk kívánsága teljesült. Látod, jó szolgálatot tett a varázsalmafa. – mondta a Királyasszony és elindult férjével Tündérország felé.
Csillagszem egy kicsit még pityergett az üres királyi ágy mellett, de aztán megtörölte az arcát, hívatta az udvari kocsist, beparancsolta mind a tíz gyermekét a hintóba és hazahajtatott Szomszéd Ország királyához, vagyis fenséges férjéhez. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Ha meg meghaltak, ott vannak mind, valahol Tündérországban.
4 hozzászólás
Gyönyörű mese! Jajj, olyan jó volt olvasni! Köszönöm!
Jaj, ez nagyon tetszett, iagzi tündérmese volt! Köszönöm! 🙂
Köszönöm! Közben a Király elment Tündérországba, a Királynéhoz. Sajnos…
Nagyon szép mese lett. Az ember szívesen olvassa fel a gyerekekenek.