Eszmefuttatás

Félresikerült nap volt a mai. Nem elég, hogy ki kellett takarítani ezt a hatalmas porfészek lakást, még szembe is kellett néznem néhány olyan emberrel, akik az orruknál tovább egy cseppet sem látnak. Ami még nem is lenne olyan nagy probléma, ha nem próbálnának meg állandó jelleggel kioktatni minden témában. Egyébként is nehezen viselem, ha fejsimogatás közben a következőket hallom:
– Nem baj, még pár év és már te is tudni fogod. – mondja ezt az, aki semmivel sem jár előrébb azon a fránya ranglétrán.
Ilyenkor olyan szívesen visszaszólnék valami hasonló kedveset, de tudom, ha kinyitom a szám, csak rosszabb lesz. Akkor biztosan sosem fogad el a társaság, hiszen egy örökös tag pozícióját kérdőjelezném meg.
Szóval szép csendben tűröm a megalázást, és ahelyett, hogy nyíltan kiordítanám magamból a bajt, inkább belülről kezdem szétrágni magam. Ami persze azt eredményezi, hogy lobbanékony, ideges és roppant feszült leszek, és ok nélkül is üvölteni kezdek, ha sokadszor is megkérdezik, hol van például a boros pohár.
Persze vannak, akik szerint egyszerűen paranoia, de látnának csak bele néha a lelkembe, rájönnének, mekkorát tévednek. Nehéz ugyanis úgy „életben maradni”, hogy bárhova mész és bármit csinálsz, megkérdőjelezik a hozzáértésed, vagy egyszerűen csak a szemedbe mondják, hogy ismét rosszul csináltál valamit. Hiába utána a kedves szó, a dicséret, a törődés, mert az ember lelkét már elkezdték rágni a megvetés fogai.
Persze vannak kivételek, amikor néhány őszinte, együttérző pillantással egyszerűen kipöckölhetőek ezek a zabáló élősködők, és minden szépen halad tovább, de sajnos ez elég ritka.
Szóval, amikor nem segít a kedvesség, leülök írni, és ennek köszönhetően születik meg néhány félig, vagy teljesen depressziós szösszenet. Ennek egyértelműen azok látják kárát, akik el is olvassák.
Nem egyszer fordult viszont elő az, hogy amikor véleményt kellett mondani néhány ilyen veszett alkotásról, akkor mindenki előkapta a legbájosabb műmosolyát, és a fejét hevesen bólogató állapotba helyezte, miközben gondolatai valahol megint csak a „ ne csináld, ha nem értesz hozzá” körül forogtak. Fel sem tűnt senkinek, hogy miközben áradoztak a „csodálatos gondolatvilágomról”, apró, non-verbális úton szinte kitört belőlük a fölény, a megalázni vágyás. Ugyanazok a mérgek, ami miatt írni kezdtem, tehát beültem egy mókuskerékbe.
Csak tudnám, arra miért nem jöttek még rá, hogy ha az elején őszinték lettek volna, megkímélték volna magukat a többi, szerintük szemétbe való „irományomtól”.
Visszakanyarodva az elejére, arra a következtetésre jutottam, hogy mivel a számat nem nyithatom nagyra, és nem üvölthetem ki bánatomat a világ felé, továbbra is másokat szomorítok ehhez hasonló, talán nem is depressziós szövegelésemmel.
Ami pedig azokat az embereket illeti, akik előkelőbbnek érzik magukat nálam, amellett, hogy köszönetet mondok nekik az ihletért, kapnak tőlem egy ajándékot.
Meghagyom nekik azt a dicsőséget, hogy néhány beképzelt év után, a saját egyensúlytalanságuk miatt huppanhassanak a földre.