A hetedik nyár 1.

-Istenem, de gyönyörű ez a regény Coordélia! Úgy szeretném, ha ilyen életem lehetne és valaki rólam is írna, ha nem is regényt, de legalább egy novellát.
– Melánia magához szorította a könyvet melynek olvasásával épp most végzett. Áhítattal nézett a levegőbe.
– Úgy érzem gyönyörlázban ég az arcom – mondta, nem is törődve azzal, hogy földhözragadt barátnője épp mit csinál. Coordéliának nem tetszett, hogy pajtása mindjárt elszáll boldogságában; ő jobban szerette, ha az emberek józanul gondolkoznak, és a földön járnak. Látta, hogy csak úgy hozhatja vissza az álomvilágból, ha olyat kérdez, ami érdekli.
– Mit olvastál, ami ennyire csodálatos volt?
– A váratlan utazás 4. részét.
– Coordéliának nem volt ismerős. Megpróbálkozott még egy kérdéssel, mivel látta, hogy barátnője az eget kémleli és karjaival könnyed, légies mozdulatokat tesz, pont úgy mintha repülne.
– Ki írta?
– Természetesen Montgomery. A név hallatán érdekelni kezdte a dolog ezért folytatta
– Anyukám kedvenc írónője. Azt mondta az egyik regényének a főszereplője Coordélia akart lenni és ezért adta nekem ezt a nevet.
– Anyukád, rokonlélek.
– Mi az, hogy, rokonlélek?
– Látszik, hogy nem olvastál még egyetlen Montgomery regényt sem. Én, amihez eddig hozzájutottam mind elolvastam.
– Tudod, az én anyukám nagyon szeret téged, néha már úgy érzem nálam is jobban. Tudod mit szokott rád mondani?
– Nem. – Melánia leült.
– Azt, hogy olyan vagy, mint Sara. Ki az a Sara?
-A váratlan utazás főszereplője. Szívesen kölcsön adom. Olvasd el!
– Hát, jó, de ez a 4. része.
– Nem baj, ha tetszik, megszerzem neked olvasásra a többit is.
– Túlságosan nem szeretek ám olvasni. Miről szól?
– A hátoldalán ott van röviden, de nem jó, ha előre elolvasod, akkor már nem olyan izgalmas.
– Hogy mire nem képes az ember a barátnőjéért. Még mindig nem válaszoltál, hogy mit jelent a rokonlélek kifejezés.
– Másként ezt úgy is mondhatnám, hogy mindketten a Józsefet ismerők fajtájához tartoznak.
– Melánia, lennél szíves érthetően beszélni! ?
– Ugyanúgy gondolkoznak, hasonló az ízlésük és jól érzik magukat egymás társaságában, nagyjából ezt jelenti, hogy rokon lelkek. Ne haragudj Coordélia, de már alkonyodik és nekem estére még túrós rétest kell sütnöm. ugyanis újra vendégeink érkeznek, nagyon messziről jönnek egyenesen New Yorkból. Fáradtak lesznek és éhesek. Pillangó, gyere!
Ekkor patadobogás hangzott a völgyből és pár pillanat múlva már látszott is a fekete Pillangó, akinek fehér orrcsíkja és két hátsó lábán zoknija volt. A Láncz család gyönyörű kancája és mellette ott volt Pál apó a szürke csődör, aki a Wild-ház tulajdona volt. Feltették rájuk a nyerget, Coordélia fogta a túlsó kengyelt, amíg Melánia felült, majd ő is felkászálódott a lovára, meghúzták a hevedert és már vágtáztak is a levendula völgyben lefelé.
– Mondtam már, hogy itt szeretek a legjobban lovagolni?
– Meláni arcára újra kiült az általa „gyönyörláznak” nevezett valami.
–Igen, tényleg szép hely és az állatok is szeretik. Hát akkor, köszi, a könyvet és jó sütést – búcsúzott Coordélia.
– Neked meg jó olvasást meg szép álmokat – viszonozta a barátnő. A kislány mélyen beszívta a levendula illatát.
– Ugye milyen csodálatos, Pillangó? Jó kislány voltál, ha hazaértünk kapsz kockacukrot.
– Szia, anya! Mit csinálsz? – kérdezte Meláni egy puszi mellékletében.
– Gulyáslevest, már vártalak, odakészítettem mindent a réteshez. Állj neki gyorsan, lehet, hogy korábban érkeznek!
– Egy pillanat Pillangónak kockacukrot ígértem.
– Jó, jó vigyél neki, de siess. A kanca elropogtatta az édességet, a kislány pedig visszafutott a konyhába. Neki akart kezdeni, de… – Kezet mostál?
– Jaj, nem. – és már rohant is.
– Csak tudod, annyira izgulok, még soha nem jöttek hozzánk ilyen messziről vendégek. Úgy szeretném, hogy jól sikerüljön és ilyenkor szoktam elrontani. Beszéd közben persze szorgosan járt a keze, már a második tojást ütötte bele az üvegtálba.
– Nem kell izgulni, ügyes vagy te, meg aztán ők is csak emberek, akárhonnan jönnek.
– Szóval ketten jönnek?
– Igen, egy kisfiú és az anyukája. A gyerek nagyjából egyidős lehet veled.
– Meddig is maradnak?
– Még nem tudják, két hetet mondott biztosra, de lehet, hogy tovább maradnak, ha jól érzik magukat.
– Az biztos, hogy jól fogják – kis szünetet tartott majd megkérdezte – Kocsival megyünk ki értük? Igenlő választ kapott.
– Hány lóval?
– Eggyel, Meláni hova gondolsz?
– Felvehetném a kék ruhámat?
– Miért vehetnéd fel, az ünneplős.
– Nem, te mondtad, hogy a vendéget meg kell tisztelni? – azzal egy cuppanós puszit nyomott édesanyja arcára.
– Anya, légyszi! Ha felvehetem, holnap nekiállok vasalni! – hatásszünet – Megígérem.
– De mindent kivasalsz.
– Mindent egyezett bele Meláni és felcsavarta a rétest. Lekente tojásfehérjével és betette a tepsibe.
– Leszedted már az epret?
– Nem, miért, mit tervezel?
– A túrós réteshez illik az eperturmix – válaszolta, miközben egy megfelelő edény után kutatott.
– Szerintem nem illik hozzá, de megcsinálhatod. Hátra ment a kertbe és leszedte az összes érett, piros, földi gyümölcsöt. Elégedett volt és boldog.
– Adél néni azt mondta, olyan vagyok, mint Sara. Holnap meglátogatom és viszek neki valamit –gondolkodott munka közben. Bent gondosan lecsutakolta az epreket és leszedte a zöld csumájukat, majd a turmix gépbe dobta őket, tejet öntött rá és tett bele egy kanál cukrot. Előtte alaposan meggyőződött róla, hogy biztosan cukor-e, a cukor. Ezt mindig így csinálta, nem bírta volna elviselni, ha sót tesz bele véletlenül – mondta egyszer mikor a buzgó kóstolgatást magyarázta.
– Meláni a könyvet hazahoztad?
– Milyen könyvet?
– Hát a Váratlan utazás 4. részét.
– Kölcsön adtam Coordéliának.
– Nem is tudtam, hogy ő is szereti.
– Én szerettettem meg vele. Holnap átmehetek hozzájuk? Szeretnék Adél néninek valami ajándékot adni.
– Jó ötlet, de mit, és miért is?
– Hogy mit, azt még nem tudom, gondoltam te majd segítesz kitalálni. Egyébként azért, mert azt mondta rám, hogy olyan vagyok, mint Sara.
– Dehogy vagy olyan, Sarának meghalt az anyukája, én meg élek.
– Anya, tudod, hogy érti.
– És, hogy tetszett a könyv?
– Szerintem ez a legjobb Váratlan utazás azok közül, amiket eddig olvastam. Nagyon örülök, hogy nem egy nagyvárosban lakunk, hanem így kint a tanyán. Ez hasonlít a leginkább ahhoz a helyhez ahol Sara is élt Avonleahez… Felmegyek átöltözni. – mondta végül, a szobája ugyanis az emeleten volt.
– Szia, drágám!
– köszönt Láncz Ferenc a feleségének.
– Szia, lassan jó lesz indulni a vonat negyed óra múlva itt lesz.
– Befogtam a lovakat. Meláni is jön?
– Lovakat mondtál?
– Igen, könnyebb a dolga kettőnek, mint egynek, nem?
– Fer, szakasztott olyan vagy, mint a lányod, te is izgulsz, mi?
– Én? Nem.
– Dehogyisnem, látom rajtad. Egy kis csend után a férfi szólalt meg.
– Induljunk, inkább legyünk ott előbb, mint hogy elkéssünk, nem lehet tudni mire kényesek ezek a New Yorkiak.
– Meláni, gyere!
– Édesanyja hívására a kislány már le is szaladt a lépcsőn.
– Ejha, de ki csípted magad – jegyezte meg Ferenc a lánya ruháját nézve.
– Én engedtem meg neki, hogy felvegye, azt ígérte cserébe, holnap mindent kivasal.
– És ez megér neked ennyit Meláni? – kérdezte hitetlenkedve az apa, aki utált vasalni.
– Igen, végül is nem piszkos munka, sőt én kifejezetten szeretem.
– Nahát, Viktória, kire ütött ez a gyerek?
– Fogalmam, sincs, de nem ránk az biztos.
Ferenc felsegítette a lovas kocsira a családot, majd felült a bakra.
– Szóval, anya gondolkoztál mit adhatnék Adél néninek?
– Hát, van egy ötletem, de nem vagyok benne biztos, hogy neked is tetszeni fog.
– Mi az?
– Arra gondoltam, hogy talán írhatnál egy mesét, vagy novellát neki, persze ez egy kicsit később lenne kész, de biztos, hogy nagyon örülne neki. Lefénymásolnánk és maradna belőle nekünk is.
– Miből gondolod, hogy tudnék írni egy jó történetet?
– Olvastam, az egyik fogalmazásod az irodalomfüzetedben és úgy látom, van benne fantázia. Én azt mondom, próbáld meg.
Meláni tulajdonképpen örült az ötletnek, de nem igazán tudta, hogy álljon neki.
– Mibe írjak? – kérdezte.
– Holnap bejövök a városba, ha akarod, veszek neked egy szép füzetet, vagy ilyesmit.
– Miért jössz be?
– Fogy a takarmány, meg magunknak is kéne venni néhány dolgot. Velem tarthatsz.
– Még meglátom, lehet, hogy elkísérlek. – válaszolta elgondolkodva a kislány.
– Hogy kezdjem? Ne naplót írjak inkább? Adél néninek, meg adnék egy szép cserepes virágot. Mondjuk fogföldi ibolyát, úgyis mondtad, hogy sok van belőle és külön kéne már ültetni őket.
– Nem rossz ötlet, de azért próbálkozz meg egy novellát írni, mondjuk a nyárról. Most kezdődött a szünet épp csak egy hete, van még rá jó két hónapod.
– Viktória, azt hiszem Pillangónak egyre nagyobb a hasa. Lehet, hogy állapotos. – szólt Ferenc a feleségéhez. Tényleg? Ugye megtartjuk a kiscsikót, apa?
– Melánia van két lovunk, nem kell egy harmadik. Őt mikor elég nagy lesz, eladjuk, de még semmi sem biztos.
– Elnevezhetem én?
– Hát, persze. – válaszolt Viktória.
– Pillangónak ez az első terhessége és még sosem láttam újszülött csikót. Izgalmasnak ígérkezik ez a nyár tényleg érdemes lesz írni róla. Meddig tart a vemhessége?
– Körülbelül 340 nap, de ez sok mindentől függ.
– Például?
– Például attól, hogy fiú vagy lány lesz az újszülött, meg a ló fajtájától és még sok minden mástól.
– Neki még mennyi idő kellhet?
– Pillangó úgy a harmadik hónapban lehet, még vagy 250 nap. Melánia gondolataiba mélyedt és a szülei sem törték meg a csendet. Ez a nyugalmas vasárnap este nagyon tetszett a kislánynak, béke és megelégedettség hatotta át, ahogy a szüleivel együtt kocsikázott a vonatállomásra. A lovak patadobogása adta a kellemes aláfestő zenét az útnak, amit a szekér enyhe zötykölődése és a réten tanyázó milliónyi tücsök élénk ciripelése egészített ki. Míg Meláni a novelláját próbálta összeállítani fejben, anyukája a vendégeiket próbálta elképzelni, Ferenc pedig az új csikóról álmodozott. Már erősen sötétedett, a sötétkék égbolton csillagok jelentek meg, egyre több és több. Igazán meghitt volt a környezet, családias és szeretetteljes a légkör, ám nemsokára véget ért a földes út és megérkeztek a vonatállomásra, ahol mindössze egy vágány volt. Megálltak a kivilágított pályaudvaron. Nem hallatszott semmi zaj. A nyáresti szél finoman megcirógatta Meláni arcát, de a levegőbe valami nyugtalanító lopódzott, ami nem tetszett a kislánynak. Izgatottan várta a távolról jött vendégeket, sőt egy kicsit félt is. Holott a családja mióta ő az eszét tudta vendéglátással foglalkozott. Ez az alkalom mégis más volt, mint a többi. Talán attól tartottak, hogy a New Yorkból érkezőknek nem lesz elég komfortos, elég modern az ő egyszerű tanyasi házuk.
A „vonatállomás” felírat alatt elhelyezkedő fecskefészekben ekkor egy kis veszekedés támadt, ugyanis hangos csivitelés hallatszott belőle. Ez mosolyra hangolta a Láncz családot. Apa és lánya egymásra nevettek.