(mint ébrenlét határán)
A nap alacsonyan sütött, világos narancs színe bejárta a környéket. Az utca nyirkos volt, a kis csupasz fák ágain pedig világító vízcseppek lógtak itt-ott. El se lehetett dönteni, hogy hajnal van, vagy alkonyat, és hogy tavasz van-e, vagy ősz. Épp ezen gondolkodott Adél, aki céltalanul sétált, és nézelődött a kis kopott, kihalt vásárlóutcán. A lehellet meglátszott, főleg a bajuszos boltosé, aki éppen a táblájára írt valamit krétával, és közben egy leégett cigarettát szívott a szája széléből.
Ez a kép volt az, ami Adélnak beugrott a városról, amikor csak rá gondolt. Mintha más nem is lehetne… Ez is eszébe jutott, és ezen is elgondolkodott. Milyen is nyáron…? De ezt a gondolatmenetet nem fejezhette be, mert megcsörrent a mobiltelefonja. Titkos szám. Felveszi.
– Halló? – Szólt bele lágy hangján jókedvűen, hiszen egészen gondtalan volt, és gondolta, hogy a szerelme keresi.
– Adél? – Kérdezte fojtott, szinte suttogó, ideges hanggal egy férfi. – Gyere… Gyere ide, most, mert, mert… – Majd fújt egy nagyot, és hangosabban ezt mondta – Nem. Neeem, nem, nem… NEM!
Az utolsó szót ordítva mondta, Adél pedig azt érezte, leáll a szíve a rémülettől.
– Ádám, mi baj? Mi történt…?
– Csak gye….. Nem… Nem értem. Nem… Nem lehet. Nem, nem lehet, nem…
Ezeket a szavakat ismételte, hullámzó hangerővel, aztán egyszer csak elhallgatott a vonal. A lány pedig csak állt megbénulva, de nem sokáig. Éppen jött egy busz, amire felszállt, és érezte, pont arra ment, amerre kellett. Az elmegyógyintézetbe. Ahogy a buszról leszállt, bement a kapun, gyors léptekkel elhaladt a recepció előtt, és bevetette magát a labirintusszerű épületbe. Céltudatosan ment, és akadálytalanul, mintha a zárt ajtók is megnyíltak volna neki, hamar odaért a fehér terembe, ahol két orvos, és a barátja Ádám ült puha székekben. Ahogy belépett, a Borostás férfi összerezzent, a két dokror pedig feljebb emelte fejét, és úgy fürkészték a további reakcióit.
– Itt van? – Kérdezte a fekete hajú.
– I-igen.
– Rendben van.
– Mondják meg neki is… Amit nekem. – Mondta Ádám, aki utolsó két szavát már nem az az ajtónak, hanem a két férfinak célozta.
– Nem fogjuk. Kérem csak beszélgessen vele.
– De én…
– Csak próbálja meg.
Adél nem bírta tovább szótlanul.
– Miért nem mondanak semmit? – Kérdezte.
Nem kapott választ. Ádám tekintete lassan visszacsúszottaz ajtóra, lassan haladt felfele, és megállt egy ponton. Aztán megszólalt halkan.
– Adél? Adél, azt mondják, hogy… Multiplex személyiségem van… Te… – Hangja már egészen elcsukló volt, szeméből könnyek folytak. – Szerintük te nem… Nem… Nem létezel, de ez hülyeség, ugye? Én mondtam nekik, hogy az nem lehet, hisz, hisz én szeretlek, és… Mondd meg, hogy létezel, hát ott vagy…
A lány, elkezdett hátrálni, arca megfagyott, nem érzett semmit. Tudta… Olyan magától értetődő.
Mielőtt azonban kiért a teremből, Ádám odarohant és elkapta a kezét, a két orvos pedig nyugtalanul felállt.
– Ne menj! Nem tudsz hova, a lakásunk se valós! A lakótársunk se! Igen, a Miki. AKIVEL FÉL ÉVE CSALSZ! Tudok róla… TUDOK!
A férfi közben eszelősen rángatta a kilincs gombját az ajtó üvegére fixált szemekkel, míg az ki nem nyílt, és be nem jött rajta egy csoport nagydarab ápoló, akik lefogták. Elkeseredetten küzdött a valóság ellen. Lekerült a földre, kiabált, hogy kapják el Adélt, miért nem hozzák vissza végre. Miért őt kell lefogni, miért?
Adél a többit már nem hallotta. Futott. Mikivel. Világgá. Új életet kezdeni. Életet kezdeni…
Azóta is együtt vannak valahol… Ha Ádám meg nem halt…