Első csokoládé

A terepjáró őrült port kavarva döcög keresztül a köves úton. A lemenő nap fénye, vörösre festi a távolban elnyúló hegyek csúcsait, aranyban fürdeti a mindenhol elterülő homok és kőrengeteget. Igyekeznünk kell, mielőtt teljesen ránk sötétedik, de hiába próbálunk haladni, a kocsi kerekei minduntalan elakadnak egy-egy bomba vagy akna ütötte kráterben. A halál mindent körül leng, a pusztítás kézzel fogható. Mégis annyira titokzatosnak tűnik az egész, hogy fel sem tudjuk fogni, amit látunk, az mind igaz. Mielőtt ideérkeztem, sokat képzelegtem erről az országról. A misztikus Közel-Kelet gazdag kincseiről. Gyerekkorom meséjének, az Ezeregyéjszakának a varázslatos világáról.
De a valóság szívbemarkolóan kiábrándító. Kő, homok, lerombolt falvak, éhező, kolduló gyerekek, kiégett, megtört emberi életek mindenfelé, amerre a szem ellát. Éhség, nyomor, mérhetetlen szegénység és rengeteg szemét. A hajdani lüktető, pezsgő város szürke porfészeké komorulva terül el a szemkápráztatóan gyönyörű hegycsúcsok alatt. Mégis van benne valami, ami megfogja az embert, és nem ereszti. Ami azt súgja, a mélyben még mindig ott izzik és zakatol az igazi közel-keleti varázslat.
Az élet mindentől függetlenül igyekszik zajlani a maga medrében. Az emberek megtanultak együtt élni a mindennapos félelmekkel, a halállal, a támadásokkal. A faluról felmenekülő emberek, a munkanélküliség és a nyomor szinte elviselhetetlen zsúfoltságot okoz a városban. A hedzsábba öltözött nők, a khatot rágó férfiak, a csatornában játszó gyerekek éppúgy hozzátartoznak a város képéhez, mint a fekete szakállas, turbános, felfegyverzett férfiak.
A terepjáró egy nyekkenés után hirtelen megáll. A tolmácsunk tört angolsággal magyaráz valamit a terepjáró állapotáról, majd elkomorodva közli, gyalog kell eljutnunk a táborig. Összeszedjük csomagjainkat, aggódva pislogunk magunk köré, miközben egyre jobban szaporázzuk a lépteinket. A város nem biztonságos, főleg nem az idegenek számára, így aztán próbálunk a lehető legkisebb feltűnést kelteni. A piac felé közeledve azonban egyre több ember gyűlik körénk, gyanakodva, bizalmatlanul figyelve minket.
Koszos tenyerek rengetegén vágom át magam. A tenyerekhez karok és gyerekek tucatjai tartoznak, elmosódott zűrzavarban. Nem tudom kivenni az arcokat, megállapítani a korokat. Csak át akarok jutni közöttük a piac túloldalára, ahol a táborunk van, de képtelen vagyok megmoccanni. Egyre többen és többen gyűlnek körém, érthetetlen összevisszaságban beszélnek, kiabálnak. Éhesek, kétségbeesettek, mindenre elszántak. Nincs semmijük, ami reményt adhatna nekik. Egyik napot élik a másik után. Nincsenek hosszú távú terveik, nagyravágyó álmaik. Tele hasról, meleg ruháról, fejük fölött tetőről álmodnak csak. Agresszivitásuk azonban kézzel fogható. Az idegek pattanásig feszülnek. Kezdek pánikba esni.
Hirtelen egy kéz markolja meg hátulról a ruhámat. Rémülten fordulok meg. A kisfiú sötét szemében a piaci kavalkád színei szikráznak fel. Fejével biccent, hogy kövessem. Kissé elbizonytalanodom. A biztonságot jelentő tábor az ellenkező irányban van, ahol egyre több és több kolduló barikádozza el az utat. A kisfiú türelmetlen mozdulattal rántja meg újra a ruhám. Végre megmozdulok. Követem, átvágunk a piacon, besurranunk néhány utcácskába, átrohanunk egy szeméttel és roncsokkal teli parkon, megbújunk egy konténer mögött három szakállas férfi elől, majd kiszaladunk a főútra. A gyerek a fejével a hátam mögé int. Megfordulok. A bejárat csak egy karnyújtásnyira van tőlem. Mire visszafordulok, a kisfiú már eltűnik a nyüzsgésben. Kétségbeesetten kutatom a szememmel a tömeget, de képtelen vagyok megkülönböztetni egymástól a sok, szakadt, koszos ruhába öltözött koldust. Végül feladom, és belépek a biztonsági zónába.
Napokig ki sem mozdulunk. Az irodában ülünk a tomboló homokvihar elől elbújva. Az ég sárga és vörös színeket ölt, a levegő nehéz, meleg és sűrű. A szél korbácsolta sivatagi homok késpengeként hasit az ember bőrébe. Képtelenség elviselni, lélegezni, látni ebben az időben. A hegyek felett izzó vörös napkorong az utolsó csepp életet is kiégeti a földből. A kapun kívül egy gyerek turkálja a kidobott szemetet fél szemmel az őr mozgását figyelve, hogy időben kereket tudjon oldani. Körülötte kiéhezett, csontsovány kóbor kutyák keresnek maguknak élelmet. Sorsuk összefonódik a kukák és szemét fölött.
Segítenünk kellene. Azért vagyunk ott. Még sem tudunk. Az iskola, ahova már lányok is járhatnának, csak egy üres, hideg, romos épület. A gyerekek éhesen, elcsigázottan ülnek a földön. Nincs könyvük, nincs ruhájuk. Nincs jövőjük. És azzal, hogy iskolába kényszerítjük őket, a túlélés lehetőségét is kivesszük a kezükből, ezzel együtt a családjuk életét is kockára tesszük. A segélycsomag annyira sem elég, hogy ők maguk jóllakjanak.
Mindent megteszünk, amit tudunk. De ez szinte semmire sem elég. Az iskolában olyan életről beszélünk nekik, amit még elképzelni sem tudnak. Olyan jogokról, olyan vágyakról, amelyekre szavaik sincsenek. Értetlenül, közömbösen hallgatnak minket. Ki gondolta, hogy ez a segítség nekik? Ki hitte, hogy így bármi megváltoztatható? A kudarc szinte kézzel fogható. A délutánt a gyerekek újra az utcán, a szeméttelepen guberálva töltik. Ez az életük. Nem az európai értékrendet ígérő, mesebeli álomvilág, az egyenjogúságról, szabadságról, az elérhetetlen demokráciáról.
Az utolsó estén bombák robbannak a városban. A harcok időről időre kiújulnak, fellángolnak. A város vörösen izzik, vérszínűvé festve az éjszakai éget. Nem tudunk aludni. Az utcákat kiabálás, sírás, imádkozás hangja tölti meg. A félelem lassan szivárog el hozzánk. Vegyes érzelmek között várjuk a hajnalt és a távozásunkat. Aztán egyszer csak egy kisfiú könnyektől áztatott arca tűnik fel a tábor bejárata előtt. Azonnal rájövök, honnan ismerős: az utcáról, a kukák mellől. Zavarodott, kétségbeesett, magányos. A háború nem csak az otthonát, a jövőjét, de a családját is elvette tőle. Megfosztotta mindentől, ami egy gyermek számára a legfontosabb.
Reggelre a szokásos por mellett hatalmas füstfelhő takarja el a napot. A város az éjszaka átélt borzalmak után a megszokott reggeli képét mutatja, mintha semmi sem zajlott volna. Az utcán a szél porral keveri a frissen sült nan és ürühús illatát, a nők indulás előtt felkötik niqábjukat, és sorban állnak a kútnál, miközben a gyerekek a csatorna mocskában kergetőznek, a férfiak dohányt rágnak, és egy eljövendő, szebb időről álmodoznak.
A kisfiú még egy utolsó pillantást vet szülőföldjére, míg a repülőgép indulására vár. Nem tudja, mi lesz vele, abban az országban, ahova készül. Minden képzelete kevésnek bizonyul ehhez az utazáshoz. Csak egy dolgot tud. Hogy máris tanult egy új szót. Egy szót, amelynek jelentését még csak elképzelni sem tudta egészen addig a pillanatig, amíg kezébe nem fogta. Aztán mosolyogva, életében először, beleharap egy tábla csokoládéba.