Megállók

Korbácsol az utcaszéli nyálas tömeg.
Szemetébe nyelvel a formázott élet.
Fölnézek—nem messze már a domb,
ahol meglelem majd a békességet.

Egybegyúrt, emberarcú a tömeg—
massza. Porban taposó barom-életet él.
Egyszerre lép, tülekedik a sorban és
hazugságokat gyűr a gyomrába—belefér.

Egy zsoldos jön felém. Lándzsája hegyén
Nap csillan, rajta mentő jóság a fény békéje.
Cseres arcán a csőcselék megvetése ül,
enyhe mosolyt ringat szája hasított éke.

…ő lesz az, akinek ma rendeltetett
szenvedéses időben vetni a kockát.
Ő lesz az, aki elviszi megmaradt lábam
nyomában a hitét, őrnek állított sorsát.

Egy asszonyt emel hozzám az útpora,
szenvedők gyolcsa takarja drága testét.
Szemében megriadt félelem réme ül és
Anyám elindul, hogy megvárja az estét.

Állomás ez itt, nagy hittel erőgyűjtés az útra,
ahol népemért hull ma porba testem, életem.
Jönnek velem Atyám követői s a szenvedők is,
akik ott lesznek majd velem a dombon túli életen.