A Sötétség Lovagjai 2. rész. A Fényharcosok

Sötét napok jártak akkoriban. A mágusvilág két részre szakadt.
A Fény Mestere, az igazság, az ősi bölcsesség őrzője Balgdiron már nem volt az élők sorában.
Úgy tűnt, a világ megállíthatatlanul menetel az elképzelhetetlen borzalmak szakadékába a
mindent elárasztó, pusztító gonosz sötétségbe.
A mágusvilág azon része, mely nem hódolt be a sötétség uralmának, elkeseredett, hiábavalónak tűnő harcot vívott a sötét mágusok seregei ellen.
A gonoszok közül is a leggonoszabbak voltak a Sötétség Lovagjai.
Amerre felbukkantak rémület járt a nyomukban. Felégetett falvak, lemészárolt emberek.
Nem kíméltek senkit, sem öreget, sem anyát, sem gyermekét.
És ha valakit életben hagytak, ezerszer is kívánta volna inkább a halált, mint azokat a
borzalmakat, amiket végig kellett szenvednie, az enyhülés legkisebb reménye nélkül.
Senki nem gondolta volna hogy a reménysugár éppen innen, a gonoszok leggonoszabbjai
közül fog felcsillanni.
Már tapasztalt mágus voltam.
Balgdiron mester tanítványaként a mágusvilág sokat várt tőlem. Ám én még mindig nem
éreztem teljesen készen magamat ilyen nagy feladatokra.
Még emlékeztem mesterem utolsó szavaira. Bízd magad a Fényre Zingdrlán, és az ősi erő
megtart, vezet, segít, ha kell. Te vagy a legjobb tanítványom. Méltó utódom leszel. Add
tovább, amire tanítottalak, hogy soha ne hunyjon ki világunkban az ősi Fény.
Ám legyen.
Egyedül úgy sincs sok esélyem.
A többi varázsló és boszorkány pedig, ha minden tudását beleadva harcolt is a feketemágusok
ellen, kisebb győzelmeik ellenére is hatalmas veszteségeket szenvedtek.
Egyik alkalommal éppen egy kis falucskában tartózkodtam, amikor elhomályosult az égbolt,
és egy sereg feketébe öltözött lovas közeledett vágtatva a falu felé. Ekkor láttam őt először.
A csata igen rövidnek ígérkezett. A Lovagok szinte minden ellenállás nélkül foglalták el, és
rombolták földig a falucskát.
Bár magam is kivettem a részem az ellenük való küzdelemből, láttam, hogy a túlerő előbb-utóbb győzni fog. Még nem jött el az én időm.
Évekkel később, mikor már mindenki biztos volt benne hogy a sötétség visszafordíthatatlanul
tért nyert a világban, megtörtént, aminek meg kellett történnie.
Már rég eldöntöttem, hogy eleget teszek mesterem utasításának, és tovább adom mindazt a
Bölcsességet, tudást, melyet tőle szereztem.
A Fény mágiájának ismerte, egyre jobban kiteljesedett bennem. Már rég sikerült legyőznöm
mindazon kételyeket melyek azelőtt bennem lakoztak. Nem állítanám, hogy fel sem merültek
bennem kételyek, ám nem engedtem, hogy ezek leuralják az életemet.
Amikor eldöntöttem, hogy tanítványt fogadok magam mellé, mintegy varázsütésre tanulni
vágyók sokasága szállta meg kicsiny otthonomat, nem szívesen tettem, mégis el kellett
utasítanom őket, mivel nem találtam meg köztük azt, akinek továbbadhattam volna a tudást,
akin éreztem volna, hogy megvan benne a képesség az ősi Fény mágiájának elsajátítására.
Elindultam hát, és így sikerült ismét találkoznom vele. Amint mentem az úton megláttam.
Már hallottam hírét. Fiatal kora ellenére a leggonoszabb Lovagok egyikének tartották.
Éjfekete lova az út szélén hevert döglötten, ő sem volt éppen szívderítő látvány, és bár ezt
igazából azelőtt sem lehetett volna elmondani róla, ám így, sérülten, legyőzötten, élet és halál
között még kevésbé.
Hazavittem, Más talán hagyta volna meghalni, de én megéreztem a benne rejlő lehetőséget. A
lehetőséget a jóra, az igazságra, a szeretetre, és ami nem kevésbé fontos, arra, hogy befogadja,
megértse, és megélje a Fénymágia bölcsességeit.
Nem volt vele könnyű dolgom, mégis hittem nem tévedtem vele kapcsolatban. Már a nevét is
tudtam. Zaguldron. Hosszú időt töltöttünk együtt. Büszkeséggel töltött el, amikor úgy tűnt,
még engem a mesterét is túlszárnyal. Barátomnak tekintettem, és ő is engem.
Egy napon mikor már úgy látta kellőképpen felkészült, megdöbbentő bejelentéssel állt elő.
– Visszatérek a Sötétség Lovagjai közé. Mondta.
Nem értettem. Talán tévedtem volna felőle? Talán csak még erősebb gonoszt szabadítottam a
világra? Hiába figyeltem nem éreztem, hogy bármi gonosz szándék lett volna a kijelentése
mögött.
Akkor hát mi is ez az egész?
– Visszatérek barátom, mert biztos vagyok benne, hogy vannak mások is, akiket még meg
lehet menteni a sötétségtől, a saját gonoszságuktól, mint te mentettél meg engem.
Nem tetszett az ötlet, hiszen mi lesz, ha felülkerekedik a sötét énje? Mégsem tarthattam
vissza.
Ez volt a fordulópont a sötétség elleni harcban. Többen csatlakoztak hozzá a Sötét Lovagok
közül. Közülük kerültek ki a Fény Harcosai. Bár nem mindben volt meg a képesség a
Fénymágia elsajátítására. Mégis lelkesen harcoltak a gonoszság ellen. Készek voltak akár az
életüket is feláldozni a sötétség ellen vívott harcukban.
Akik pedig nem csatlakoztak, azokat a Fény Harcosai módszeresen felszámolták. Míg végül
már csak a leggonoszabb mágus maradt. A Sötétség Gyermeke. Ám végül csak egy ősi
varázslatnak köszönhetően sikerült megmentenie az életét a nemlétbe menekülve évezredekig.
Ezek után már könnyűszerrel fel tudta venni a mágus társadalom a harcot a még létező
feketemágusok ellen. Ha kellett, számíthattak a Fény Harcosainak segítségére.