Életem egyik legszebb napja volt /naplórészlet/

Vacsora után üldögéltünk még kicsit az éttetemben. Nyugtáztuk az elmúlt nap történéseit, és terveztük a következő napot mikor megérkezett a másik csoport. Valami különös arckifejezéssel léptek a terembe amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Bence hozzám sietett. Zsebéből gyökereket, fakérgeket, köveket tett az asztalra. Ennyi kincs – gondoltam. Mások számára jóllehet értéktelen holmi, de én valami különleges dolgot éreztem mikor egyenként kézbe vettem őket. Melegség áradt belőlük, ami szinte lázba hozott . Bence látta izgatott érdeklődésemet és meghívott egy diavetítésre a szálloda teraszára.
Hamar befejezte a vacsorát. Én a teraszon üldögéltem egy asztalnál. Egyedül jött. Sétáltunk pár lépést, a hűvös, csillagos égbolt alatt, aztán indult a vetítés. Kezdetben még kommentálta a látnivalót, aztán elhallgatott. A képek egymásutánja teljesen magával ragadott. Olyan érzésem volt mintha azon az úton már én is jártam volna valamikor… régen. Emberek mentek a sziklás hegyen, sorban egymás után. Valamennyien régi ismerősnek tűntek. Azt gondoltam, hogy tudják a célt, tudják hova tartanak. Egy pillanatra azt éreztem mintha temetési menetet látnék. Megálltak, – körbe álltak valamit, de nem láttam, hogy mit. Szomorúan indultak tovább. Rajtam is egyre jobban elhatalmasodott egy olyan szomorúság , amire nem találok szavakat. A távolban látszó facsoporthoz igyekeztek. Az árnyat adó fák alatt megpihentek. Jobban szemügyre vettem az arcokat. Ismerősök voltak mind. Arcvonásaik régi, nagyon régi emlékeket idéztek fel bennem. Nem szóltak egymáshoz, hallgattak, figyeltek. Mint mikor az ember egy nagyon érdekes, számára fontos előadót hallgat. Tapintani lehetett a csendet, én mégis mintha hallottam volna ugyanazt a hangot, amire ők figyeltek. Mintha ott lettem volna közöttük. Megmagyarázhatatlan érzés. Megállt az idő…
Hirtelen feleszméltem, – miért nem voltam ott velük én is? Hiszen hozzájuk tartozom.
Akkor, abban az időben, én Damaszkuszban voltam, egy másik társasággal./erről majd máskor /
Gyönyörű eperfaliget volt ahol a pihenőt tartották. Asszonyok, férfiak, színes ruhákban. Fejükön a kendő megoldva, – lobogott a szélben. Mint a sokszínű zászló. Szivárványhídnak tűnt az emberek feje felett. Csendben ültek, és éberen figyeltek. Figyeltek a szóra, amit nem hallani, hanem érezni lehetett. Én is érzem a jelenlétet. Közben csodálkoztam, – figyelem a fákat. Hatalmas, göcsörtös, öreg törzsű fák, hatalmas lombkoronával. Ki tudja hányszor száradtak már el az idők során és hányszor hajtottak ki újra. Bizonyítva, hogy az élet örök.
A társaságtól távolabb egy fa törzsén furcsa alakzatra lettem figyelmes. Mint egy megfeszített krisztus szobor. Aztán eltűnik minden, nem látok mást csak a megfeszített Krisztust. Leírhatatlan fájdalmat érzek a lelkemben. Térdre esek, a halk koppanás és a fájdalom mit a lábamban érzek, visszazökkent a mába. Letörlöm könnyeimet és leülök egy székre. Bence nem mutatja tovább a felvételeket. Nem bánom, mert bele fáradtam az „utazásba”, – az időutazásba. Megígérte, hogy másnap együtt megyünk el azokra a helyekre, amiket most képen láttam. Elköszöntünk egymástól.
Szobatársam már feküdt. Gyors tisztálkodás után én is ágyamba bújtam. Ő túláradó boldogsággal mesélte a nap élményeit. Mondta, hogy többnyire egyedül járta be a vidéket. Fárasztó volt, de mikor pihenni akart, betért a kistemplomba ahol megpihenhetett. Éppen a templomról akart valami érdekeset mondani, – közben felém fordult. Ekkor látta, hogy nem figyelek rá. Tekintetem messze járt. Az Ő számára ismeretlen helyen. Pár mondatban elmeséltem neki a videó felvételen látottakat , majd bocsánatot kértem, amiért nem figyeltem rá. Jó éjszakát mondtuk egymásnak. Majd elmondtam hálaadó imámat és elszenderedtem.
Reggel későn keltem. A tervek szerint, délelőtt szabad program, délben közös ebéd, a városi kisvendéglőben. A közös ebéden nem kívántam részt venni. A birkahús kihagyhatatlan ilyenkor a menüből, – így hallottam. Én, ha birkahúsnak a szagát, – bocsánat, illatát érzem, már attól is kevereg a gyomrom. Így aztán kicsit tovább szunyókáltam. Délelőtt laza sétát tettem, délben elfogyasztottam az itthonról vitt konzervet, aztán pakolni kezdtem. A hátizsákba került : víz, szőlőcukor, napozókrém, ragtapasz, sebhintőpor, papír és ruhazsebkendő. Könnyű hosszú nadrágot, fehér inget vettem magamra. Fejemre kendőt csavartam és izgatottan vártam .
A folyosóról nyüzsgés zaja szűrődött be. A szobatársam is megérkezett. Bence üzente, hogy később indulunk, mert többen szeretnének jönni és még nagyon nagy a hőség. Három órára legyek a bejárat előtt. Mondanom sem kell, hogy az izgalomtól már nem volt maradásom. Lementem a hallba. Ott a kényelmes kanapén elnyújtózva várakoztam.
Lassan gyülekezni kezdett a társaság. Bence megszámolta a jelentkezőket aztán elindultunk. Tíz perc múlva már nem lehetett mást látni csak a kőrengeteget, és az egymás után baktató embereket. Sehol egy fa, – csak a szemmel is látható, reszkető, forró szíriai levegő.
Folytatás következik.