Naplórészlet folytatása

Második rész.
A Nap olyan közelinek tűnt mintha karnyújtásnyira lenne tőlünk. Az égbolton még egy aprócska bárányfelhő sem mutatkozott. A felettünk kifeszített kékség azt az érzést keltette bennem mintha egy hatalmas burokban lennék. Kelet felől sziklás hegyvonulat, nyugatról pedig lankásnak látszó dombok. Mintha egy elhagyott felszíni kőfejtő lenne, ahol lassan haladtunk előre. Néha megállásra kényszerített bennünket egy nagyobb sziklatömb, ami pihenésre is szolgált. Kicsit üldögéltünk rajta.
Mindenki a lába előtti köveket nézegette, érdekes formájúak, szép színesek voltak. Némelyiken, mintha betűk látszódtak volna. Kézbe vették, nézegették, majd a hátizsákba tették. Én úgy gondoltam csak a hazafelé úton veszek kézbe követ. Minek cipeljem odafelé úton is hiszen magamat is nehéz volt vinni. Pár pillanat pihenőt tartottam, kortyoltam egyet a vizemből, – meleg volt, de mégis jólesett. Nézegettem a sziklás hegyvonulatot. Oda képzeltem magamat, – de jó lenne feljutni! Aztán egy aprócska kő utamat állta, megbotlottam benne. Kézbe vettem a vöröses színű kis háromszöget. Lefújtam róla a port, – nézegettem… zsebkendőmet megnyálaztam azzal próbáltam törölgetni. A háromszög szélein fehér vonalak futottak, szabályosan kirajzolódott az egyenlő szárú háromszög. A felső csúcsból sugarak ágaztak lefelé ahol egy fekvő kereszt alakot láttam. Törölgettem, de hiába, ezeket a rajzolatokat nem lehetett letörölni. Ezek ott voltak az én kövembe. Így aztán vittem a kövemben a keresztemet oda-vissza úton. Gondoltam, – ami az enyém az úgyis az utamba kerül, ha akarom, ha nem. Megszólít, – vegyél fel, vigyél magaddal. Ez természetes nem csak erre a történésre igaz. Ez egy örök igazság. Sajnos sokszor megesik, hogy azt sem vesszük észre, ha szólnak hozzánk, ha köszönnek, ha segítséget kérnek. Csak megyünk önző módon előre a cél felé. De milyen cél az, amit így érünk el. Könnyen szerzett dicsőségért később duplán kell fizetnünk. Örülni sem tudunk igazán, mert milyen öröm az, amit nincs kivel megosztani. Ezeket a gondolatokat hozta felszínre bennem az a kis kő a lelkem legmélyéről.
Lassan haladtunk. Hallgattam amint mások beszélgettek, dalolgattak. Érdekes volt,hogy minden hang felerősödött, mint mikor a hangfalak működésben vannak. A távolban valami zöldellő foltot pillantottam meg. Az a facsoport lehet, gondoltam – amit a filmen láttam. Hatalmába kerített megint az a furcsa izgalom, amit este éreztem.
A többiek is észre vették a távolinak tűnő fákat és szaporázni kezdték a lépéseket. Én a sor végén bandukoltam. Voltak, akik már az árnyékban pihentek mikor nekem még oly távolinak tűntek a fák. Ahogy közeledtem egyre szaporábban vert a szívem. Megpillantottam a fát amit az esti filmen láttam. Ezért jöttem ebben a nagy hőségben. Fáradtan leültem a fa tövébe. Lehajtott fejjel üldögéltem pár percig. Aztán fölnéztem, és láttam, hogy a fa törzse, mint egy feszületnek a két szára nyújtózkodik a magasba. Olyan szomorúság tört föl a lelkemből amire szavakat sem találok. Ez a fájdalom valamikor bent rekedt lelkem legmélyén és most utat tört magának.
Mindenki magával volt elfoglalva, a fák hűvösében előkerültek a vizes – kulacsok, a szendvicsek, félig megolvadt csokoládék. Senki nem figyelt rám. Észrevétlen maradhattam a szomorúságommal. Egy idő után oldódott bennem a fájdalom és valami különös érzés telepedett a helyére. Mindez egy pillanat alatt történt. Mintha egy órát állítottak volna át bennem. Boldog voltam, határtalanul boldog.
Valaki jött felém és örömmel mutatta a fényképezőgépében a felvételt, amit az imént készített. Nézd meg, ez csodálatos, – mondta. A fa tövében kuporgó asszony, a fa törzsén a szabályosan kirajzolódott kereszt fölött ibolyaszínű áttetsző gömbszerű képződmény. Csodálatos kép, mondtam, – de ki van a fa tövében? Mire Ő meglepetten nézett rám és mondta, – te vagy, hát nem vetted észre amikor itt jártam és fényképeztem? A kérdés szó nélkül maradt. Csak néztem a fát. Egy öreg eperfa volt. A korát megítélni nem merném, de az biztos, hogy már sok éve áll ezen a helyen, ennek az eperfa – ligetnek egyikeként, hogy mutassa minden arra járónak a jelet. A kereszt jelét. Aztán ahogy sokszor elmegyünk az út menti keresztfa előtt úgy, hogy észre sem vesszük, hát ezt a fát sem vette észre mindenki ebből a társaságból sem. Mindig, mindenkivel az történik, aminek történni kell. Vannak az életünkben tévutak, kerülőutak. Hajlamosak vagyunk a kitaposott ösvény helyett a járatlan utat választani, pedig tudjuk, az a nehezebb. Ilyenkor az életünket éljük, és nem a sorsunkat. Aki a sorsát teljesíti be az azt könnyűnek érzi még akkor is ha akadályokkal van teli.
Egyre hangosabbnak tűnt a társaság. Lassan indulni kéne, – szólt Bence. Akik a sziklás hegygerinc felé veszik az útjukat, indulásra készen külön csoportba álltak. Aztán szapora léptekkel elindultak. Mi, akik maradtunk, ameddig látni lehetett őket addig integettünk nekik. Aztán letelepedtünk a fák árnyékába. Négyen voltunk. Elcsendesedtünk. Behunyt szemmel ültünk. Mintha megszűntek volna a határok. Egyszerre azt éreztük otthon vagyunk, látjuk a házat, az udvart, a szeretteinket, és látjuk a társainkat is amint egyre kisebbnek látszó pontként a hegyoldalban mozognak. Egyszerre történt minden. Megtapasztaltuk az igazi határtalanságot. Nem éreztük a több – ezer kilométert mi köztönk volt. Megtapasztaltuk a szeretet tiszta állapotát. Egyek voltunk a Teremtővel, bennünk volt , és mi Őbenne. Mikor ebből a meditatív állapotunkból kilépve beszélgetni kezdtünk, szinte mindegyikőnk ugyanazt az élményt mesélte el. Jó volt így együtt lenni, eggyé lenni. Ilyen módon együtt imádkoztunk. Köszönetet mondtunk azért a tiszta szeretetért ami szívünkbe költözött. Kértük a Teremtőt, hogy tartsa meg világunkat, békességben, szeretetben. Azt éreztük, hogy nagyon jó élni, jó embernek lenni.
Körülnéztünk, a fák között már bágyadtabban villódzott a napsugár. Indulásra készen voltunk. A hegygerinc felől egy társunk integetésére lettünk figyelmesek. Ő nem bírta a hegymenetet, felénk tartott. Megvártuk, és boldogsággal telt lélekkel együtt indultunk hazafelé. A Nap ereje már nem volt bántó, így levettük magunkról a kendőket. Nem siettünk, lágy szellő simogatta az arcunkat. Boldogok voltunk. A másik csoport velünk párhuzamosan a szikláshegygerincen haladt. Érdekes érzésünk volt, mintha olyan közelinek éreztük őket, hogy akár a kezünkkel meg is érinthetnénk egymást. Mint az esti beszélgetésnél később kiderült a másik csoportnak ugyanezek voltak az érzései, gondolatai, velünk kapcsolatban. Ballagtunk, – hol egymás mellet, hol egymás után. Néha felvettünk egy-egy követ. Nézegettük, próbáltuk megfejteni a rajta lévő jeleket, – aztán visszatettük a földre. Alkonyodott mikor a templom elé értünk. Olyan hívogatón szólt a harang, hogy betértünk egy rövid pihenőre. Pár ember volt csak a templomban, – magukban imádkoztak. Ezt tettük mi is. Aztán a kis oltár mellé állt a templomszolga és hangosan, arámi nyelven a Miatyánkot imádkozta. Mi magunkban vele együtt mondtuk, és megállapítottuk, hogy a ritmusa megegyezik a magyar nyelvvel. Nyolc óra volt, vacsoraidő. Kézmosásra, cipőcserére a szobánkba mentünk, majd az étkezőbe siettünk. Megvártuk a társainkat is kik a hegyi útról egyenesen ide jöttek. Itt mostak kezet és elköltötték vacsorájukat. Ezt követően a szálloda teraszán sétálgattunk. A gyönyörű holdvilágos csillagos égbolt látványa előhozta belőlünk az érzést, hogy jó élni ilyen szeretetben. Csend volt, mintha megállt volna az idő. Mi is elcsendesedtünk. Halk jó éjszakátok hallatszottak. Elköszöntünk egymástól. Felfelé baktattam a lépcsőn, kellemesen fáradtan arra gondoltam, hogy ez volt életem egyik legszebb, leg emlékezetesebb napja.

Záradékként.Barátaim közül is sokan megkérdezték még az utazásom előtt, – mit keresel te abban az országban, ott a kőrengetegben,a számodra idegen kultúrában. Hát nem mertem mondani senkinek,hogy nekem olyan "hazavágyó érzésem" van ha Szíriára gondolok.Elmondhatom, hogy még most három év elmúltával is azt érzem otthon voltam kicsit.Ez a naplórészlet az ott töltött időnek csak kis része, ízelítő csupán abból az érzésből ami ott hatalmába keríti az embert./engem/