Egész nap csak meredten bámult ki az ablakon és mindennél jobban szeretett volna máshol lenni. Bárhol máshol. Már előre hányingere volt az egésztől, amikor a délutánra gondolt. Minden évben eljött ez a nap, és minden évben már a gondolatától is rosszul volt. Sose értette miért is kell neki ezt végigszenvednie. Minden áldott évben.
Néma csendben ült a padban. Már hosszú órák óta nézte a fehér lapot maga előtt, miközben gondolatai úgy cikáztak, akár a viharos égen a fénylő villámok. Egymást követték, fel-felmutatva valamit, aztán eltűntek a sötétben, mintha soha nem is léteztek volna. Nem volt ez másként a gondolatában sem. Érezte, tudta, elképzelte mit is kellene írnia, mi is az, amire a szíve vágyik, mégsem írhatta le. Hogyan is tehette volna. Hiszen ez a nap arról szól, hogy megköszönik. Megköszönnek, mindent. Hogy ünnepelnek. Marhaság. Ő ugyan nem köszön senkinek semmit. Nincs is senki, akinek megköszönhetné, már ha egyáltalán akarná. De nem akarja. Ezt meg mégsem írhatja le. Meg, ha le is írja, kinek is adhatná át az ünnepségen? Számára ez az egész kész agyrém volt.
A teremben a többi gyerek már izgatottan fészkelődött. Alig várták, hogy felsorakozhassanak a tornaterem parkettáján, ünneplő ruhájukban, vidáman énekelve, izgalomtól kipirosodva, hogy a végén majd átadhassák a fogalmazásukat, rajzaikat. Mindenki erre vágyott, kivéve őt. Neki hányingere volt az egésztől. Csak bámulta az üres lapot és egyre rosszabbul érezte magát. Mi lenne, ha összeesne? Akkor nem kéne elmennie. Nem kéne parádéznia a többiek előtt, nem kéne néznie, ahogy a többiek odarohannak a családjukhoz, ahogy a többieket megtapsolják, megdicsérik. Nem kéne néznie, hogy a többieket szeretik.
A tornaterem zsúfolásig megtelt szülőkkel, rokonokkal, könnyes, meghatott tekintetű emberekkel. Mindenki integetett, mindenki mosolygott, fényképezett. Mindenki lelkes volt. Mindenki, csak ő nem. Ő egyre jobban utálta az egészet. Egyre kétségbeesetten töprengett azon, mit is kéne kitalálnia, hogy megússza, hogy ne kelljen részt vennie ezen az össznépi ömlengésen. Egyre inkább az járt a fejében hogy ez az egész egy óriási színjáték. Egy hatalmas átverés.
A műsor elkezdődött. Mindenki szavalta a verseket, énekelte a dalokat, szorongatta az összefonnyadt csokrokat. Nézte a szemeket. A nők elhomályosuló tekintetét, a férfiak furcsán csillogó szemét. Érezte a mindent körülvevő feszültséget. Szeretett volna akárcsak egyetlen egy ismerős szempárra bukkanni a tömegben. Szeretett volna csak egyetlen csillogó szemet látni, csak egyetlen büszke, elismerő tekintetett felfedezni. Szeretett volna valakit, aki érte van ott.
Észrevétlenül ért végett a megemlékezés. A többiek szétszóródtak, mindenki a saját családja körében beszélgetett, ölelkezett. Egyre dühösebbnek, csalódottabbnak érezte magát. Ökölbeszorított kézzel kivette zsebéből az összegyűrt papírlapot. Egy darabig csak markolászta, tanácstalanul, mintha arra várna, hogy talán mégiscsak felbukkan valaki, akinek odaadhatja, aztán vállat vont és a legközelebbi kukába hajította. Csak egyetlen szó árválkodott az összegyűrt lapon. Egyetlen, girbegurba betűkkel írt szó. Édesanyámnak.
10 hozzászólás
Szomorú történeted befejezése,akkorát szólt, mint egy bomba…
Beleképzeltem én is magam főhősöd bőrébe, s nehéz lett a szívem…
Remek írás! Lyza
Köszönöm Lyza, hogy ítt jártál nálam. Alex
Mi, kiknek ez megadatott el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehet annak, akinek nem adatott meg.
És milyen érdekes…fordítva pedig mennyivel könnyebb képzelegne 🙂 Örülök, hogy olvastad. Alex
Kedves Alex!
Nagyon megható és szomorú ez a történet.Szépen megírta.Gratulálok!
Üdv Mária
Köszönöm kedves Mária. Üdv. Alex
Tudom, érzem, megértem. Én is így… de úgy is tudod.
szeretettel-ölellek-panka
Tudom Panka, hogy tudod, érzed, érted 🙂 Köszönöm. Alex
Drága Alex!
"Mi" gyarló emberek, oly sokat rágódunk óriásinak hitt gondjaink felett. Úgy érezzük, a világ összeesküdött ellenünk, holott csak idő és türelem, s megoldódnak a világrengető problémák. De az, amiről Te írsz, -minden idő és várakozás ellenére- sohasem talál megoldásra. Gyerekfejjel mindezt elfogadni, megélni, és ott mélyen belül, helyére tenni lehetetlen. Felnőttként is embert próbáló feladat.
Átérzem minden szavadat.
Szeretettel Rita
Szia!
Nem is tudom, hogyan maradhattam le ennek a műnek az olvasásáról. Persze , jól tudom, sosem késő. Elolvastam, és azt kell mondanom, már sokadszor padlóra vág az írásod, lelkileg. Még egy jó darabig dolgozik bennem, egy tehetetlen kín. Ezek a sorsképek igazsága, bárcsak ne lenne. Sajnos létezik.
Szeretettel:Marietta