Vezessetek

„Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek” (Heltai Jenő)

Kifacsartak,
mint
a vizes törülközőt, amit
bedobtam,
aztán
föllógattak
száradni, a bokámnál
fogtak,
belém lőtte a Tél minden nyilát – mindegy,
rajtam
úgyse fognak,
gondoltam;
de rá kellett jöjjek,
hogy tévedtem,
átvertek,
vagy én vertelek át titeket?
De tulajdonképpen már ez is mindegy.

Megfagyott minden ujjam,
ha most ráütnék a kalapáccsal egyet,
eltörne, tudom.
Végigzongoráznám rajtuk
azt a szomorú dallamot,
vagy azt a másikat, tudjátok…
Tudjuk.
(Erről jut eszembe
egy ideillő idézet, melybe
nem lőttek még nyilat…
Beethoven egy helyütt azt írja:
„GGGD.”
Csak sze-ret-nééé…
Nagyon tartalmas,
kifejező néhány mozzanat.)
És törötten csüngne a tíz fagyott csontdarab,
már csak egy bőrcafat,
mi megtartja,
ideig-óráig,
talán, amíg
ki nem kezdik a madarak,
hollók-varjak,
dögevők az élő húson, májamban,
és a piciny cinkék, a kékcinkék,
meg a vörösbegyek,
verebek,
állnak körülöttem s nevetnek.

Én nem tudtam.
Nekem nem mondta senki sem,
tizenhét évesen,
hogy mennyit kell küzdenem s szenvednem,
hogy ki kell tartani akkor is,
ha agyonüt vagy szitává lő a Tél,
jön kegyetlen, jön Február,
mi vár, jaj mi vár rám?
Tizenhét
éves vagyok.
Hagyjatok békén, hagyjatok!
Én most is ugyanolyan kisgyereknek érzem
magam,
mint mikor Anyu kezét fogtam,
bánatommal-örömömmel
hozzá szaladtam,
vagy ha betegen itthon maradtam,
s Ő egy matracot hozott a szobámba,
azon aludt, velem,
s nem is hiába,
hiszen lázálmomban úgy sikoltottam,
nem is csoda,
mert mikor beúsztam volna
mélyen a Balatonba,
– küzdöttem,
hiszen
oly sűrű volt a víz
és nehezen
mozogtak tagjaim – egy rák vett üldözőbe,
emlékszem,
fél méter is megvolt,
barna és iszonyú, s azon a két rémes ollón
csillogott a víz…
sikoltva ébredtem mondom.

Most talán még inkább
érzem a súlyát,
mert fel kéne nőni, de gyermek vagyok.
Vörös és fekete, felnőtt nő, néha, ha hagynak, ha engednek,
ha kibújhatok gyermeki álruhámból,
de aztán… meggondolják magukat?
Vagy észreveszik csak, hogy megszöktem?
Én nem tudom,
de visszalöknek,
visszalöknek lenni mégmindig-gyereknek.
S ez – talán nem is baj. Én nem bánom,
ha gyerek
vagyok,
de akkor:
legyek
minden téren az. Vegyétek
le a felelősséget a vállamról,
döntsetek
helyettem:
fogjátok, fogjátok a kezem!

(2006. november 4.)