Azok a csodálatos reggelek

Az üldözés rövid, de véres (részlet)

Vér a szivárványon,
Vér a koronákon,
Vér az erdő mélyén,
Vér a bokrok tövén,
Vér a szakadékban,
Vér a barlangokban,
Vér az ősi templomokban,
Vér folyik patakokban,
Vér a hajnal ölén,
Vér az utca kövén,
A vér az égre fröccsen,
Vér a törvénykönyvben,
Vér minden időben,
Vér a mesekönyvben,
Vér a reményben.
Vér, vér, vér, véreb.
Vér, vér, vér, vér.
Még nem a te véred!
Vér a havon.

Hobo Blues Band
Szöveg: Földes László

Na igen. Ezek a nem éppen bíztató sorok kavarognak bennem, miközben a lepedőt súrolom. Talán szerencse, hogy nem vagyok finnyás, mert a gyomrom is kavaroghatna. Mondják, ez női munka, de hát, a nő nem mindig ér rá. És ha valaki együtt él egy olyan nővel, akinek kiszámíthatatlan az a bizonyos havi (baja, talán nem a legjobb szó rá) előfordul, hogy hajnalban jön meg, és mint korrekt partner, hogy neheztelésemet ne lássa, kénytelene vagyok ezt a kellemetlen problémát diszkréten orvosolni.
– Ne haragudj. – mondja, miközben én a kád fölött görnyedek, és ő a hátamhoz simul. A lavór lassan megtöltődik mosószeres vízzel, hatodik öblítésre már nem is annyira… olyan, és én kiegyenesedek.
– Semmi gond, mondtam már, mással is előfordul. – (gondolom) persze ezt már nem mondtam ki. Sajnálkozó tekintettel néz rám, és én hiszem, hogy ez így van rendjén. – Nem tehetsz róla. – Szinte szánom, hisz annyira törékenynek és gyöngének látszik, ahogy itt áll előttem, meztelenül lábai közt egy fehér madzaggal. – Itt még olyan vagy – mondom, és a combjára mutatok. Ellép előlem, és a fürdőkádba áll. Átállítja a csapot zuhanyozáshoz, és lemossa a még mindig nedves foltokat. Leakasztom a törülközőt, és a kezébe adom. – Ma mikor végzel? – terelem át a szót másra.
– A szokott időben, remélem. Ha minden jól megy, háromra itthon vagyok.
– Csináljak valami reggelit?
– Megtennéd? Olyan éhes vagyok.
Bár a kérdést én vetettem fel, azoknak a hatalmas, boci szemeknek nem tudok ellenállni.
– Mit kérsz a szendvicsekbe?
– Rád bízom, amit találsz.
Serényen állok neki a feladatnak, a konyha az én területem. Egy kis vaj, egy kis sonka, majonéz, és uborka. A házi szendvicsek elengedhetetlen kellékei. Mire elkészülök, félig már fel is van öltözve.
– Ne nézz így rám, mert még elpirulok.
– Mindig felizgatsz, mikor öltözöl. Főleg az, ahogyan te teszed. Ehhez nőnek kell születni, én mondom. Fent már rajtad van minden, a melltartó, az a kivágott kis izé, meg az a kardigán, alul meg még mindig csak az a fehér kis cérna, ami olyan mintha a nagymamád még nem kötötte volna el a pulóvered utolsó sorát. Ez annyira… váhhhh! Szinte rávetem magam, miközben ő megpróbál játékosan kitérni előlem, és rádöntöm az ágyra. A párfűm, amit a nyakára kent felforralja a vérem, bár az íze nem éppen kellemes.
– Engedj, indulnom kell. – próbálja a tudtomra hozni, de én, mint egy vadállat, tudomást sem veszek róla, és a száját kezdem harapdálni. – Most már aztán tényleg. -emeli fel a hangját, de én tudom, hogy igazából nem azt akarja. Engedek a szorításon, és ő kicsúszik alólam. – El fogok késni. – mondja. Miközben felveszi a kedvenc bugyiját, és elkezdi felhúzni a már előkészített harisnyát. Még mindig az ágyon fekszem. Nekem nem kell sietnem, és olyan jó elgyönyörködni benne. A lángvörös haja az arcába hull, kezei szorgosan járnak. Hiába no, öltözködik. Aztán fél térdel felmászik hozzám az ágyra, egy rúzsfoltos csókot lehel a számra:
– Nemsokára jövök. És én csak mosolygok, mert tudom, hogy ez így lesz.