Emlény

Kézen fogva sétálunk a szigetünk partján. Igen. Ez a mi szigetünk. Az éjszaka hűvös szele borzongatja testünk. A lábunk még a langyos homokot tapossa, míg a víz, a sós víz, ezer irányba veri vissza a milliónyi csillagot, ami minket figyel. A kezed fogom, erős markomba zárom és üde virágillatod magamba szívom. Csend van körülöttünk. Szigetünk több száz lakója már álomra hajtotta fejét. A szirthez érünk, alattunk dübörgő hullámok csapkodják a sziklát, az elemek harca ez. Felülről a hold teljes képpel mosolyog ránk. Álom ez vagy valóság? Ha folytatom, félek, túl messzire megyek, ha nem, akkor elragad az örvény, és magával húz a mélybe, és nem ereszt, míg el nem felejtelek! Kezed puha szivacsként tapad az enyémhez. Lélegzeted halk, visszafojtott, és könnyed. Akár az enyém. Lelked hozzám tartozó részét keresem, de te eltávolodtál tőlem, és most, mint egy magányos kísértet bolyongok a végtelen sűrű ködében. Félek egyedül maradni. Egyedül ebben a rideg világban.

Lassan felkelek. A vaksötétben kibotorkálok a fürdőbe, és a zuhany alá állok. A hideg víz lemossa elhasznált testemről a torok kaparó bűzt. A cigaretta, és az alkohol mérgeit a bőröm pólusain keresztül préselik ki magukból a sejtjeim. Napok óta csak ezekből élek. Hogy mióta? Azt számokban nem tudom már meghatározni. Egy hét, vagy kettő. A belső naptáram csak azt tudja: mióta elmentél. Nem nyitok ablakot. A külvilág minden zaja megriaszt, idegesít. Azt hiszem, hogy te jössz vissza. Azt képzelem, hogy a te lépteidet hallom.
Az asztalon, mint valami gonosz árnyék, még a sötétségnél is sötétebben, egy kis doboz. Üresnek tűnik. Mellette öngyújtó, kiskanál, és egy használt fecskendő. Hát ide jutottam. Nem nyúlok hozzájuk. Már nem kell. Visszamegyek az ágyhoz. Próbálok lefeküdni, de nem megy. Mintha már feküdne benne valaki. Észre sem vettem eddig. A test hideg verejtékben úszik. A lélegzete halk, visszafojtott és könnyed. Akár az enyém. A szíve egyre lassabban ver.
Hát mégis így.
Egyedül.
Nem is olyan rémisztő…