Ibolyák

Venice Jones kinyitotta a szemét és konstatálta, hogy újra reggel van. Mosolyogva nyújtózott egyet, majd kidugta ápolt lábacskáit a takaró alól. Kívül hűvös volt, belül kellemes meleg. Venice mégis élvezte ezt az egész „felkelés-hagyományt”. „Fél perc sem telik bele, itt van Robert.” Gondolta és hallgatózni kezdett. Az előszoba felől a szokásos hangok jöttek, valahogy így: placcs, placcs, placcs. Aztán a placcsanások megszűntek és lassan lenyomódott a kilincs. Egy apró, szőke fejecske jelent meg az ajtóban. Borzas hajkorona, álmos kék szemekkel.
– Mami? – kérdezte, pedig a választ tudta.
Venice türelmesen várt. Robert szaladni kezdett, a szépen lakkozott parketta visszhangozta lépteit. Az anya megemelte a takarót és a kisfiú bebújt alá. Egymást melengették.
– Szia, prücsök, hogy aludtál?
– Macskát, meg kutyát és egy verebet. – jött az izgatott válasz.
– És jól aludtál?
– Ja?! Azt jól.
Ilyenkor csak feküdtek egymás mellett, mindketten a saját gondolataikba mélyedve. Venice Manhattanről álmodott, Robert pedig a játszótérről.
– Kávé! Papa főzi neked a kávét! – jött izgalomba az apróság.
Fészkelődni kezdett. Tudta, hogy a reggeli ital után anyja kipattan az ágyból, indul a nap. Igyekezett kihasználni a fennmaradó időt. Nem tartott sokáig. A kávéillat után nem sokkal megjelent az apja. Frissen, kezében tálca, két csészével, egy tejtartóval és a cukortartóval. A készlet fehér porcelánján lila ibolyák bontották soha nem volt szirmukat. A kisfiú azon gondolkodott, vajon milyen íze lehet ennek a virágnak. Megmagyarázhatatlan visszatérő vágy volt ez, megkóstolni egy ibolyát. Persze, nem szabadott. Amikor először állt elő ezzel a kéréssel, apja szigorúan összeráncolta a szemöldökét, anyja pedig hangosan, csengőn felkacagott. Nem tetszett ez a hozzáállás Robertnek, de mivel általában jó gyermek volt, elfogadta, hogy amíg fel nem nő, nem kóstol ibolyát.
A készlet egyébként a dédié volt. Ahogyan az öreg villa is. A dédi írónő volt, ismert. Nem híres, így magyarázta Mami, mert akkor Manhattanbe is elért volna a híre, de ebben az országban, Papa otthonában az emberek nagyon jól tudták, ki volt Berky Lily. Pedig nem lehetett neki könnyű ezen a furcsa nyelven írni. Még beszélni is nehéz magyarul. Robert az óvodára gondolt; végigfutott a hátán a hideg. Könyörgően nézett a szüleire.
– Nem, Robert! Ma nem maradhatsz itthon! – ráncolta össze a homlokát az apja. A kisfiú felsóhajtott. Utált minden felhajtást.

Az óvodába menet Papa Petőfiről mesélt, és a Szabadságharcról. Ez érdekesnek tűnt. Ahogy a város felé hajtottak az autóval észrevette, hogy piros-fehér-zöld zászlók lengenek az út szélén. Erre is rácsodálkozott. Kezdte úgy érezni, hogy ma mégis csak jó napja lesz.
– Ha ma ügyes leszel, Robert, akkor holnap megint bejövünk Szegedre és megnézzük a huszárokat. – Papa bátorítóan belemosolygott a visszapillantó tükörbe.
– Mi az a hu… – a kisfiú homlokán kidagadt az ütőér, ahogyan a nehéz szót próbálta megformálni csöppnyi ajkain. – hjuször?
– Huszár. – javította ki az apja. – nem baj, majd megtanulod.
Apa csodálatos mesét mesélt megint. Jó volt hallgatni, és a kisfiú bánta, hogy megérkeztek az óvoda elé. Legörbült a szája. Apa kiszállt a kocsiból, kivette őt is. Határozott léptekkel vitte a zord bejárati kapu felé. Amikor odaértek letette és megsimogatta a fejét.
– Muszáj óvodába járnod, Robert! Jövőre iskolás leszel, meg kell tanulnod rendesen magyarul. – megpöckölte a gyerek orrát és megfogta az apró nyirkos kezet.
– Gyere! – bíztatta.

Ebéd után a kisfiú mesét hallgatott egy széken. A többiek, akik ott aludtak az óvodában már elcsendesedve feküdtek a kecskelábú ágyakon. Robert behunyta a szemét. Nem tudta megmagyarázni, miért, de rettenetesen fáradt volt. Nem követte az óvó néni által kántált szöveget, csak a ritmusára figyelt. Várta, hogy Anya felbukkanjon az ajtóban és hazamenjenek. Eltelt egy óra és nem jött senki. Az óvó néni is aggódott, látta a kisfiú, ahogyan fel-felnézett a füzetből, amelybe írogatott. Aztán benézett a dadus. Óvó néni intett neki, hogy váltsa fel, ő meg kiment.
– Hol Mami? – kérdezte az idős dadát Robert. Marika nénit szerette. Az öregasszony keveset kérdezett tőle, de sokszor megölelte. Most is magához húzta.
– Mindján, no! Ne izgulj Robika, mindjárt itt az anya!

De, Mami nem jött. Helyette pár órával később Papa érkezett meg. Beszélgetett az óvó nénivel és hangtalanul felöltöztette a kisfiút. Az autóban nem beszélgettek. Az apa bekapcsolta a rádiót.
„Délután felhősödés várható. A holnapi ünnepségsorozat…” Hasonlókat lehetett hallani. Robert nem mert kérdezni. Belenézett a visszapillantóba, mert mindig azon keresztül kommunikált az apjával. Papa sírt. Hatalmas átlátszó könnyek peregtek az arcán, és terültek szét a zakója hajtókáján. A kisfiú tudta, hogy baj van.

Egy évvel később egy szegedi buszmegállóban idős hölgy ült le a padra. Fáradtan kinyújtotta a derekát, halkan jajgatott egyet. Elrendezte feldagadt lábai között a kockás szatyrokat. Akkor nézett fel, ki is ül mellette. Egy vékonyka gyerek, nagy iskolatáskával a hátán, tornazsákkal a vállán. A szőke kisfiú a márciusi napfényben a karórájával játszott. Az üveg visszaverte a sugarakat. Az asszony felnevetett.
– Nini, a Robika! – kiáltotta el magát. – Te, mit csinálsz itt, ilyen késő délután?
– Kezeit csókolom, Marika néni! – köszönt udvariasan a gyerek.
– Hova mész? – kérdezte újból az asszony.
– Manhattanbe. – a válasz rövid volt, de határozott.
Marika néni elkomorodott. Csak ennyit válaszolt:
– Ahá. – és bólintott hozzá.
– A Mamim ott van. – a kisfiú még mindig az óráját piszkálta. – nem láttam már régen, mert elszökött.
– Tudom, fiam.
– Na, én nekem meg hiányoz.
– Hiányzik.
– Hiányzik. – bólintott Robert. – Megyek, megkeresem.
– Aztán, apád tud róla?
A gyerek nem válaszolt, úgy tett, mint aki nem érti. Innen lehetett tudni, hogy nem. Az öregasszony a szatyrában matatott. Elővette a pénztárcáját. Egy fényképet vett elő, aztán még egyet. A kisfiú orra alá dugta.
– Nézd, Robika, ez itt a fiam. Mérnök. New Yorkban dolgozik.
A másik képen egy csecsemő feküdt, rózsaszín takaróba csavarva. Marika néni rábökött az ujjával.
– Ez meg itten az unokám. – felnevetett – én csak Kismarinak hívom, mert olyan francos neve van, hogy nem bírom az istennek se kimondani.
Robert nem tudta miért, de felkacagott. Aztán eleredtek a könnyei. Az öregasszony magához húzta, hatalmas karjaival átölelte. Úgy ringatta mint egy kisbabát.
– Jól van, no! Ne sírjál!
Egy hatalmas virágmintás zsebkendővel megtörölte a gyerek orrát. Robert megnézte az anyagot. Ibolyák díszítették, körbe a szegély alatt.
– Marika néni! Az igolyát meg tudom enni? – kérdezte izgatottan.
– Ibolyát, csillagom, ibolyát! – az asszony komolyan válaszolt. – A svábok likőrt főznek belőle, megisszák, de inkább tedd vázába. Én tudok egy helyet, ahol szedhetsz.
– Én is tudok. – hajtotta le a fejét Robert. Aztán hosszú csend következett. Jött egy busz, de egyikőjük sem szállt fel rá. A sofőr csodálkozó tekintettel habozott egy kicsit, majd becsukta az ajtókat és elment.
– Ez a bász nem visz haza, igaz? – kérdezte a kisfiú.
– Telefonáljak apádnak?
Nem válaszolt, csak bólogatott. Fázott is, éhes is volt. Marika néni elővette a táskájából a telefonját és a szemüvegtokját. Kivette belőle a fémkeretes okulárét és felbiggyesztette az orrára. Intett a szemeivel, hogy a számot kéri. Robert diktálta, a nő nyomkodta a gombokat, aztán belekiáltott a készülékbe.
– Szervusz Tamáska! – a túloldalon Papa aggódó hangját lehetett hallani. – Meg van ám a Robika, ne aggódjál, de gyere ide a Makói útra, az esztéká elé, mert itt ülünk a megállóban.
Kimért, gondos mozdulattal lenyomta a telefon gombját. Elégedetten összecsukta a szemüvegét és eltette. Megfogta a gyerek kezét, behúzta a magáé alá, mintha ezzel jelezné, megfogta a szökevényt és nem ereszti. Mindketten az utat figyelték. Amikor az apa kocsija bekanyarodott a főút végén, az asszony komolyan ránézett a gyerekre.
– Aztán, ígérd meg nekem, hogy sose csinálsz ilyet!
– Ígérem. – motyogta Robert. Szégyellte már ezt az egész szökés dolgot.
– Na, akkor még azt ígérd meg nekem, ha még élünk, húsz év múlva együtt megnézzük New Yorkot és Manhattant. Fölülünk a röpüllőre, együtt, mert én félek fölülni. De, ha te, Robika ott leszel, én átrepülöm veled az Óceánt.
Mindketten az égre néztek. Apa már ott állt mellettük, a megállóban. A kisfiú rábámult a nénire.
– Te félsz repülőtől? – kérdezte.
– Úgy biza. Még sose ültem rajta. – válaszolt a másik, miközben rámosolygott az apára.
– Akkor megvárlak, jó? Együtt repülünk, jó? – Robert felpattant a padról. Odabújt az apjához, amaz pedig megölelte és nem szólt neki semmit, helyette az öregasszonyt kérdezte.
– Elvigyük, Marika néni?
– Ugyan fiam, itt a következő busz!
Hazafelé sem szóltak egymáshoz. Otthon aztán nagymama kezelésbe vette a csavargót, szidta, csókolta és ölelte egyszerre. Aztán megfürdette, ágyba rakta, imádkoztatta. Amikor kiment nehéz csend telepedett a szobára. Aztán léptek hallatszottak a folyosó felől, valahogy így: kopp, kopp, kopp. Apa dugta be a fejét az ajtónyíláson, kezében tálca, rajta két csésze. Benne gőzölgő kakaó. A készleten ibolyák. A tálcán három szál idei ibolya. Papa leült mellé az ágyra, a takaróra tette a tálcát. Felemelte a virágot.
– Megkóstoljuk? – kérdezte.
– Ne, inkább tegyük vázába! – válaszolta bölcsen a kisfiú.