Az emlékezet a filmvásznon

Az emlékezet a generációk között, a traumák feldolgozása a film segítségével

1975-ben születtem. Azért tartom ezt fontosnak megemlíteni, mert két generáció között vagyunk egy fél. Mi vagyunk a 0.5. Miért állítom ezt? Nagyanyáink az ötvenes években voltak fiatalok, előtte szinte gyerekfejjel átéltek egy világháborút. Az ötvenes években pedig megszülték anyáinkat, akik már egy újabb generációt alkotnak. Ők a hatvanas évek "csinibabái". Az őket követő generáció a 60-as évek szülöttei, akik a rendszerváltozás idején már tudatukra ébredt fiatalok. Közöttük és a nyolcvanas évek szuperidentitásai között mi vagyunk a 0.5. generáció. Tizennégy évesek voltunk, amikor az igazgató bejött az osztályba, zavartan elmondta, hogy mi is történik velünk. Emlékszem, valaki komolyan megkérdezte, a köztársaság kikiáltásának ünnepére kell-e nyakkendőt (vöröset, természetesen) kötni. Nem tudtuk, mi lesz eztán. Úgy neveltek, hogy "Hív a vasút, vár a MÁV" és ha okos és szorgalmas úttörő vagy, akkor akár mérnök, vagy tanár is lehetsz. Egyszerre omlott össze az elv, amely szerint éltünk, és amelynek fonákságait és kegyetlenségeit mi nem, vagy azt hittük, hogy nem éreztük.

A trauma
Isten hetedíziglen bünteti a bűnöst.
Dr. Virág Teréz pszichológus volt. Emellett zsidó vallású és megjárta a poklot. Húgának köszönhetően, aki 10 éves kislányként megkérdezte ’44-ben a Duna-parton, hogy kinek a cipői tarkítják a rakpartot, jó emberek közé került és túlélte. Édesanyja megjárta a haláltábort, de amikor hazatért, akárhányszor próbálta elmondani, mi történt ott vele, a doktornő mindig azt válaszolta, ne bolygassuk a múltat. Csak édesanyja halála után jött rá, hogy a trauma generációnként átörökített. Klinikai pszichológusként szembesült vele, hogy az apák "bűneiért" a gyermekek is ugyanúgy bűnhődnek, az apák átélt keserveit újra átélik a gyermekek is. És, természetesen az unokák is…

A módszerek
Feldolgozni pedig szükséges. Aki erre nem képes, az megöli önmagát. Az ötvenes évek elfojtásai megszülték a hatvanas évek már szelídebb elfojtásait. Azért mondom, hogy szelídebb, mert ezek részben nem megélt, hanem közvetett, vagy korai gyermekkorban megélt traumák. Elfojtások, amelyeket a gyermek öntudatlanul, spontán védekezés gyanánt elzár önmagában, a megbolondulás, az öngyilkosság ellen.
Az egyik módszer pedig a humor.

A filmek ereje

Meg kellett csinálni a filmeket. Nem csak az ötvenes évek szülötteinek, hanem a gyermekeiknek is. Meg kellett magyarázni, de hogyan lehet elmesélni 40 év távlatából mindazt, ami történt. Fel kellett oldani azokat a traumákat, amelyek elfojtva, a tudatalatti legmélyén rejtőztek. A dokumentum film, jó eszköz. Meséltetni kell, kibeszélni a társadalomból a fájdalmat. Megnézzük újra és újra, meghallgatjuk a kopaszodó férfit, aki elmeséli, hogyan lőtték ki alóla 56-ban a nagybátyját, aki csak haza akarta juttatni azt a kisfiút. Vagy az asszonyt, akinek nővérét halálra kínozták egy pincében. Vagy az akkori egyetemista lányt, aki végignézte az éneklő kislányt, akit eltapos a tank. Apám, a munkahelyemen a kolléganő, az ének-tanárnőm, de bárkinek bárkije lehet. Velünk élnek, köztünk vannak, cipelik a terhüket és évente legalább egyszer leteszik egy pillanatra. Feloldás ez is, ahogyan a dráma is, mint műfaj. De a legjobb feloldó erő a humor. A humor a filmvásznon. Lehet kicsattanó, visszafogott, ironikus és rejtett. Megjelenhet tárgyaiban, magukban a szereplőkben, akár csak egy-egy jelenetben.

Ha szimbólumokban gondolkodnék, elképzelnék egy polcot, ahol egymás mellett van három fénykép. Három generáció fényképe, 6:3, Csinibaba, Moszkva tér. Jól megférnek egymás mellett, kiegészítik egymást és együvé is tartoznak. De mégis mind a három mást mesél.

A nagymamám emlékei: 6:3, Tímár Péter filmje

Ahhoz, hogy átkerüljünk abba a világba és megértsük mindazt, ami velük történt, ahhoz nem kell több, csupán isteni csoda. Így is lesz, a varázspor pedig a híres 9-es mez.
A labdát pedig feldobtuk, pontosabban felrúgtuk, aki akarja és rátartozik, nos…bekerülhet abba a világba, ő maga is ott sétálhat a Bakáts téren és arcába fújhatja a szél a kóbor faleveleket. Nem mondom, hogy ugyanazok a levelek, mint a maiak, mert az ember valóban bekerül egy másik dimenzióba. Ott van, belül. Az ötvenes éveken belül, vagy akár nagyszüleink tudatalattijában. Az ő szemükön keresztül nézzük a világot. Ezt szolgálják a barnított színek és a már-már szőrszál-hasogatóan korhű környezet. Ahol esetleg változásokat lehetne felismerni a tájon, ott elmossa a hátteret.
A berendezés minden apró részlete korhű. Nosztalgikus tárgyak, korhű apróságok és természetesen a középpont, a rádió. Az egyes jeleneteket köti össze, de ennél talán egy kicsit több a funkciója. Ha mai szemmel gondolkodom, akkor talán csak egy tárgy, amely a meccs közvetítése miatt került bele a filmbe. A rádió a nagymamám szemével azonban egyenlő az élettel. Ha az idősebb generáció tagjaihoz ellátogatunk a lakás központi részén ma is a rádió áll. Véletlenül sem a televízió. Az egy másik kor. Ha azt mondom, az életet jelentette, akkor nem éppen túlzásokba szeretnék esni, csak érzékeltetni kívánom a készülék fontosságát. A rádió egyenlő az információval. Az információ pedig az életben maradással. A háború alatt az egyetlen tájékoztatási eszköz volt, amely körül izgatottan ült a család és a környezetük is. Hallgatták a frontról érkező híreket, és innen sejtették csak, meddig is tart még a borzalom. Innen tudták meg, hányan estek el, és egy-egy csatának mi lett a kimenetele. Vajon él-e még, akit hazavárnak? A rádió a remény, az életben maradás és a megmaradás reménye is. Nem véletlen, hogy Tímár Péter mindkét filmjében megjelenik és fontos pozíciót tölt be. A 6:3 -ban az angol-magyar közvetítése egy kicsi, láthatatlan kapocs a nyugati világgal. Izgatottan hallgatják, de amikor felhangzik az angol himnusz, nem merik meghallgatni, holott szerintem az érdeklődéssel nincsen probléma. Elnyomják hát az Internacionálé engedélyezett taktusai. Az ember valóban úgy érzi, hogy visszament az időben.
Tuti belekezd a Himnuszba is, amelyet félve, és döbbenten hallgatnak. Az emlékek között megjelenik ez a bizonytalanság. Nincsenek szabályok, semmi sem biztos. Lehet, hogy el lehet énekelni a Himnuszt, de az is lehet, hogy nem. "Isten, áld meg a magyart, /…/" Szabad itt Istenről énekelni, szabad itt hazáról, magyarságról énekelni, szabad itt egyáltalán énekelni? (Azt hiszem, ezt a bizonytalanságot jobban belénk vésték, mint gondolnánk. Egy új felmérés szerint a magyaroknak vajmi kevés magyarságtudatuk van, európai-tudatuk pedig egyáltalán nincs !) Egyáltalán ki ellenőrzi a gondolatot, amelyet önmagukban elfojtva tartottak? Annak idején a nagyapámat ki akarták nevezni tanácselnöknek. Miután elvették a birtokait, az örökségét, de mégis jó munkásnak bizonyult. "Felment" Szombathelyre, meghallotta a kinevezése hírét, és válasz nélkül bevágta az ajtót az elvtárs mögött. A nagyanyám olyan nagyon megszokta eztán, a félelmet, (Szabad nekünk ilyet tenni?) hogy két évvel ezelőtti haláláig minden éjjel ritkára hagyta a redőnyt, hogy észre vegye ha "jönnének". Azt hiszem, sokáig Pápa város redőnyei olajozatlan csikorogtak, ha valaki teljesen le akarta engedni őket. De, ugyanez vonatkozik a körfolyosós budapesti bérházakra és Szolnok környéki tanyákra is.
Akkor, ott Tutit lecsendesítik, ne szóljon közbe, ne mondja előre a jövőt. Minden jó úgy ahogy van. A legtöbben csak a túlélésre koncentrálnak. Azt hiszem, ez akkor érthető volt. Sokan nem jöttek haza, kevesen élték túl a háborút. Könnyű volt egy ilyen megviselt nemzetet csendre inteni, elnyomni. A forradalom érlelődése pedig az átlag kisember számára nem volt közvetlen élmény. Igen, az értelmiség lesz, akik egyre inkább szervezkedik és kevesebb félelemmel éli meg a felszín alatti háborgást. A "csemegében" felvágottért sorba álló kalauznő és a fejkendős asszonyok még a túlélésre koncentrálnak. Az értelmiség tüzes gondolatai mintegy ellentétként feszülnek és Tímár – feltételezem, hogy feloldja ezt az élményt – enyhe iróniával mutatja be az írók társaságát. Nem is nagyon hiszik el, hogy lesz egy forradalom. A főhős próbál visszamenőleg megváltoztatni dolgokat. Figyelmeztet, elmesél. Ennek ellenére mindenki mindent úgy csinál, ahogy akkor tette. Erre a fajta predesztinációra egy nagyon apró, cizellált példa, és talán csak harmadik végignézésre veszi észre az ember, amikor Tuti elmegy a vajúdó édesanyja mellett. Találkozni akar vele és abban a tudatban születik meg újra, hogy ez végig kimarad a történetből. Mégis megjeleníti a rendező ezt a találkozást, megerősítve bennem azt, hogy minden eleve elrendelt. Aki ezen változtatni tud, egyedül Isten. Beleérzem az egész magyar nép eleve elrendeltségét. Meg kellett történnie, semmi nincsen véletlenül, és bármily kegyetlenül hangzik is, a rossz isteni tanítás csupán. "Hülyeség, marhaság visszamenni a múltba és kijavítani egy totószelvényt…" Nem lehet visszamenni a múltba, hogy kijavítsuk a rosszat, bármennyire is szeretnénk. A társadalmi események megmásítása végett? Dehogy! Azért, hogy anyánknak, apánknak, szeretteinknek egy kicsit jobb legyen. No, persze, belőlük, belőlünk áll a társadalom.

Anyám emlékei: Tímár Péter, Csinibaba

"Jó lenne, ha így maradna minden, még 30 évig!" Mondja Aranka és szépen így is marad. Beszélhetünk traumáról, és lehetünk komolyak. Voltak tragédiák, és sokan átlátták, hogy az, ami a 80-as évek végéig történt nem a legjobb irányba sodorja az országot. Mégis, készül egy film és csupa komolytalan, boldog fiatalt láttat. Hogyan is van ez? Csupán Tímár Péter nagyszerű humorérzéke az, amelyen keresztül láthatjuk a 60-as évek világát. Mennyire ferde ez a tükör? Kicsit olyan ez a film számomra, mintha az akkori élet különböző dimenziói közül csak az egyik oldalát mutatná. Olyan ez, mintha több lepel, több létező sík lenne egymáson. A felszínen lévő színes taft néha át-átengedi az alsóbb rétegek színeit is. Az emberek átestek már az egymást követő nagyobb tragédiákon, értem ez alatt a világháborúkat és 56-ot. Megpróbálnak felejteni és visszazökkeni a régi kerékvágásba. Egészen pontosan egy egészen új, és szokatlan kerékvágásba. Beleilleszkednek, beleidomulnak a hétköznapi élet fentről megkreált újfajta rituáléiba. A néhai Varga cukrász kislánya szétmaratja a tüdejét a mosókonyhába, a csavargyári munkások igyekeznek jó polgári életet élni. Vannak agitátorok és vannak veszélyes lottószámok. De, alapjában véve élünk és éljük az életünket. Lassan illik mindez az egész kialakított világra, már-már elfelejtjük milyen is volt földbirtokos szülőkkel a hátunk mögött élni. Együtt váltunk blokkot a Jégbüfében és átörökítjük mindezt a gyermekekre is. Ők már az új életmód szerint élik az életet. Három évesen óvodába mennek és szívdobogva várják a kisdobos-avatást. Viselik a vörös nyakkendőt és nyáron irány Csillebérc, persze, csak a legjobbaknak. Olyan ez, mint egy mese az életről.
Mesei elemet véltem felfedezni a filmben is. A modern Hamupipőke, az engedélyezett népi hős köntösében Margitka, a modern, dolgozó nő, akire úgy illik Rozika csizmája, mintha csak ráöntötték volna.
Tímár ezen filmjében ha lehet még több szerephez jut a zene. Egyrészről érthető, hiszen egy Ki Mit Tud? elképzelhetetlen zeneszámok nélkül. Másrészt, viszont az emberi és társadalmi emlékképek közül a zene éppolyan fontos és lényeges elem mint az illatok, vagy a színek. A fényeknek is nagyon fontos szerep jut. Az Orczy-kert fáin áttörő, néha már-már feltűnően sok fény, ugyanezt az álomhatást szolgálja. Mese, álom… Megkockáztatom, hogy egy "ópiumos" állapot is hasonló lehet. Akkor ez a mese nem is mese, hanem valóság, egy igaz történet olyan emberekről, akik az akkori élet kábulatában éltek, és még az is lehet, hogy sokan élnek így még ma is.
Természetesen benne van a gyermek látásmódja, mint a visszaemlékezés egyik lehetséges motívuma, időnként megjelenik a kisfiú és okos szemével, mosolyogva felnéz ránk. Bölcsességével Ő most itt a 6:3 Tutija, a Jövő. Az állandó szimbólumok a kor sajátosságai: a "hosszú haj", a banán, Kanada és természetesen a táncdalfesztivál, a „Ki Mit Tud?”-on keresztül, beleértve a kor kulturális sokszínűségét. Ez természetesen nem a mai értelemben vett sokszínűség, hanem a valódi, az eredeti, amikor még a művelődési házakban nem olcsó piac volt, hanem népdalkör. Kifigurázva ugyan, de megjelenik az ún. szocialista erkölcs. Két padnyi távolság és a lányok jó hírének a házasságig való megőrzése. Sikerült ezeket a szokásokat olyan hihetetlen módon átírni, hogy anyám a mai napig azt gondolja, ők voltak a legerkölcsösebb generáció. Amikor pedig azt mondja: ez kérem, régen nem így volt, azt jelenti: a 60-as, 70-es években nem így volt. Mintha sem előtte, sem utána nem lett volna élet.
A teraszon kötelező légi-bemutató megtekintése közben szorgalmasan bambizgató tömbtársak képe, talán úgy rémlik kényszer, ők mégis úgy vélték, saját javukat szolgálja. Persze vannak apró lázadások, a svéd szőkeség letépése a filmvászonról, az ugyancsak szőke szépség későbbi cseh tartalékbemondó, Csehszlovákiába szökése és maga a VIT hátsó gondolata: "Helsinki már nyugat?" A tudatalattikban azért benne van már, hogy mindez nem teljesen jó, de lázadásnak helye nincs. Érdekes megfigyelni a 6:3 agitátor lányát és a csavargyárét a Csinibabában. Míg az előző önön jószántából teszi, amit tesz és elhivatott, a másik már csak egy munkakörként tekinti feladatát.
Míg az előző filmben Tímár Péter igyekezett tökéletesen elkülöníteni a múltat a jelentől, ebben a filmben az emlékképek már teljesen összemosódnak a mai emberrel. Kispál és a Borz és a Kicsit szomorkás, például. Az emlékeket nem lehet a jelenkortól elvonatkoztatni. Most élünk, de átéltük a múltat is. A múlt kitörölhetetlen, de átitatódik a most személyiségével. A látásmód megváltozik az életünk során és ez átszűrődik az egész filmen. A szép emlékekből mindig több megmarad, mint a rosszakból, kivéve, ha utóbbiak kitörölhetetlen traumát okoznak. Az egész film szelleme pedig a kor szelleme: Mary Lou-lemeztokban szláv zene.

A saját emlékeim: Moszkva tér, Török Ferenc

Nem csak azért, mert ugyanazokat a köveket koptattam négy évig, és nem csak azért mert én is álltam eleget az Óra alatt.
Az időnek itt is nagy szerep jut. Az idő, ami változik, ami itt már történetesen fel is gyorsul. Nem tudjuk, lesz-e jövő, és ha lesz, milyen lesz. Ismertünk egy fajta megoldást az életre, azt megszüntették. A mit kezdjek magammal kamaszkori kérdése megtízszereződik és felértékelődik. Ha az idősíkokat nézzük a három film tulajdonképpen kör alakban is elhelyezhető. A Moszkva tér háttértörténete az 50-es évek – főként ugyan 56. Kitűnő megoldással, mert ahogy az előző kettőben folyton megjelenik a rádió itt ezt a funkciót átveszi a televízió, amely információt sugároz. De, miről? Eddig a jövőt próbálták kiolvasni a készülékekből, most a múltra várunk választ. Lehet, hogy nem is volt múlt? Gyorsan beszüntetik a történelemkönyvek egy részét. 1945 után nincs történelem. Nem kell érettségit tenni belőle, és évekig társadalmi ismeretek címen csupa felületes dolgot kénytelenek tanulni a fiatalok. Közben ott motoszkál a kérdés, ha hazugság volt az elmúlt 40 év, egyáltalán volt-e igazság, voltunk-e mi? És, ha igen, akkor kik voltunk mi eddig? Mik legyünk ezután? Minek egyetemre menni és szakmát is minek tanulni – mondják a fiúk és a nagymama ijedten csapja össze a kezeit. És ha káosz van, ki mondja mindezt meg nekünk? Hiszen hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig mindent úgy kell csinálni, ahogyan azt nekünk előírják. Mi az, hogy szabadság, szabad gondolkodás? Rendben van, hogy bármit lehet, de akkor most mik lesznek a határok? Ki szab nekünk határt? A hétköznapi dolgok: érettségi, az első szerelem, a bulik teljesen átveszik a filmvásznon a hatalmat. A tanár úr felett még ott a vörös csillagos címer. Még sokáig ott is hagyják. Figyelmetlenségből, vagy a káosz miatt, ki tudja. Utóbbit használják ki a fiúk a jegy-hamisítással. Nem érzik felelősségét, hiszen ezt látják, hallják, tanulják maguk körül. Most az nyer, aki ügyes. Természetesen, mindig jól jön egy ismerős a hivatalból, mert azért a „kéz-kezet mos” nem szűnik meg. Persze a korrupció szó csak tudományos, érthetetlen okfejtésnek tűnik az ügyeletes „okostojás” szájából.
Ez a generáció azonban már nem naiv. Sajnos, előkerül az agresszió is, mint természetes velejárója a kései kamaszkornak. Hiszen nem történik utána semmi. A rendőröket még hasba is lehet rúgni. Azokat a rendőröket, akik a 6:3-ban még félelmetesek és kettesével, fegyverrel a hátukon járnak, akik elől jobb, ha elbújik az ember. A Csinibaba rendőre még mindig félelmetesnek akar látszani és "fegyver", egyenruha is tartozik hozzá, ámde már "összement". A Moszkva tér rendőrei ugyan még elkérik a személyi igazolványt, de már együtt rágcsálják a szereplőkkel a kiflivéget. Ők sem értik az egészet, hogyan lehet, hogy ez a pár fiatal még náluk is többet tud: a földből éjjel meg kinő egy ilyen éjjel-nappali bolt.

Az egész elmúlt negyven év csak egy baleset volt, egy szovjet autóval, aminek talán tragédia is lehetett volna a vége. De mi itt vagyunk, és túléltük. Ezt sugározza felém a film. Nem lehet érte hibáztatni senkit. A trauma lassan kimosódik az emlékekből, még akkor is, ha teljesen kiirtani nem lehet. Mit jelent 56? Nekik is, nekünk is mást. Marad nekünk az, hogy megértjük őket és tiszteljük őket azért, hogy itt lehetünk.