Ábránd

Szeretem a júliusi éjszakákat.
Leheveredek a napozóágyra, hagyom, hogy beburkoljon langymeleg selymébe a sötétség, és bámulom a csillagokat. Végtelen nyugalom száll meg ilyenkor, gömbölyű, sima lesz a világ. Nem a délután lenyírt fű szagát érzem. Orromba visszatolakodik a jól ismert illat, a tiéd. Nem a diófa leveleinek a suttogását hallom, hanem a Te hangodat. De már nem fáj.
Már tudomásul vettem, hogy ahová mentél, onnan nincs visszaút.
Már csak kicsit szorítja össze torkomat a sírás.
Már mosolyogni is tudok a fel-felvillanó emlékképeken.
Emlékszem az arcodra. Nem tudtad eldönteni, hogy tiltakozz vagy nevess, amikor azt mondtam, hogy olyan vagyok, mint egy terhes bálna. Végül addig nevettünk mindketten, míg fojtogatni nem kezdett a köhögés.
Bámulom a csillagokat.
Míg tart ez a fura lebegés, megtartom megszokott esti beszámolómat.
Elmondom Neked, hogy – még mindig és megint –hihetetlenül büszke vagyok a fiúkra.
És ábrándozok.
Arról álmodozok, hogy majd, valamikor, a vén diófa alatt rám emlékeznek. Azt mondják majd, hogy mérhetetlen az űr, amit hagytam.
És úgy fognak rám gondolni, ahogyan én Rád.
Szeretem a júliusi éjszakákat.
A csillagokat bámulva elviselhetőnek tűnik az élet.