– Siess már! Mindjárt kezdődik!
– A fene! Nem tudom megkötni ezt az átkozott nyakkendőt!
– Hány éve is járunk ide? Várj megcsinálom!
– Köszi!
Nem is tudom mi lenne nélkülem Tamara nélkül. Hatéves korom óta jó barátnők vagyunk, azóta szenvedünk jóban és rosszban együtt még a gimnáziumi éveket is.
Utálom az iskolai uniformist nyakkendőstől, szoknyástól együtt. Szerencsém volt, hogy Picúr ahogy csak én hívhattam jártas, hogyan lehet megkötni egy nyakkendőt, s azt, hogyan lehet a mindennapokban is úgy hordani, hogy divatosan nézzünk ki.
– Így ni!- simította végig a nyakkendőn lévő sólymot ami a gimnázium címerét szimbolizálja.
– Egy újabb év!- szomorodtam el.
– Nekem nehogy megint elkezdj sírni hallod?! Egy könnycseppet sem akarod látni!
Szépen megigazította szoknyám szélét, majd magát is megigazgatta a tükörben.
– Csajok, hol vagytok már?- rohant be lihegve Kitty. – Kezdődik a rohadt megnyitó! Állítólag…
Igen ez az alig 150 cm-es barna copfos lány volt az osztály legpletykásabb lánya. Ennek ellenére mindenki szívébe belopta magát.
– Na már megint milyen pletykát tudsz?- kacsintott rám Picúr.
– Nem pletyka! Igaz! Új osztályfőnökünk lesz!
– Mi?- kérdeztük egyszerre.
A kezemből kiesett a szemceruza. Számunkra ez a hír volt a megtestesült pokol. Izi nénit lecserélni? Lehetetlen! Több mint nyolc évig ő volt az osztályfőnökünk. Velünk együtt fejlődött. Egymást segítettük. Látott minket felnőni, mi pedig megoszottuk vele szívünk legmélyebb szenvedéseit. Olyan volt nekünk ő, mint valami második szülő. Őt tekintettem mondhatom ő volt az én édesanyám. Nem csak én de még Picúr sem tudta elhinni, hogy valaha is elhagy minket.
– De miért?- szememből a könny majd kibuggyant, pedig azt hittem mind elfogyott.
– Azért- mosolyodott el- mert…
Picúrral nem tudtunk semmilyen meggyőző érvet elfogadni. Engem zavart Kitty mosolygása. Nem tudtam sosem mit utáltam jobban ezt a rohadt szoknyát vagy Kitty önelégült mosolyát. Ha így mosolyog, akkor mindig valami nagy attrakcióra készült, így feszültem vártam a magyarázatát. Azonban a várt választ nem kaptam meg a hangosbemondó félbeszakított minket.
A felpezsdülő zene eléggé ironikus volt.
– „Nyár van talpig fürdőruhában égetem magam…”- majd a portás néni férfiasan markáns hangja megszólalt- mindenkit üdvözlünk a 2011/2012-es tanévnyitón…
Mind a hárman halálsápadtak lettünk. Az utolsó ecsetvonással felkentünk sminkünket… Na jó Picúr kente fel rám és táskáinkat eldugtuk a mi kis rejtett zugunkban.
Az aulába már mindenki nagyság rendbe sorakozott az osztályának megfelelően. Az igazgatónő már javába megnyitotta az új tanévet. Az iskolakezdés terveiről beszélt már.
A cipőink sarkai visszhangot vertek. Több tanár is gorombán nézett ránk a három „ lázadóra”.
– Csss!- csitított minket Marika néni a vén csorosznya.
Egy nyár alatt ismét felszedett vagy húsz kilót. A fekete Sztk keretes zöld szemüvege helyett, most új fazonú rózsaszín szemüveget viselt. De így is ijesztő volt. Hatalmas bibircsókját csak még jobban kiemelte ez a szín. Egyébként legalább ezer éve etikettet tantott nekünk lányoknak. Tudtam első óráján mi leszünk a témája.
– Lányok álljatok be az osztályotokhoz. – súgta oda Ildikó néni a matektanárnő.
– Igenis!- zúgtuk egyszerre.
– Sss!
Marika nénin már láttuk, hogy az arca elvörösödik. Ez a tanév úgy látszik nem kecsegtetett semmi jóval. Aláírtuk nála a halálos ítéletünket.
Nagy nehezen megtaláltuk az osztályunkat, a miénk volt az egyetlen osztály ahol nem kellett nagyságrendbe állni. Ettől megnyugodtam, hiszen így indulhatott a traccsparti. Lábujjhegyen próbáltunk az utolsó sorba elhelyezkedni.
…………