Goldsicher

A harag elszáll, az írás megmarad

„…Milyen nehéz is az élet. A puszta létemnek is nagyobb a súlya, mint akármelyik mázsás szerszámnak, csillogó fémeknek, ócska vasaknak; szerszámnak, mely olcsó és nehéz, nehézkes, de kitartó munkával, aprólékos tervezéssel, belátással, több aranyat túr ki a föld méhéből, mint akár a maga értéke. Így döntéseim nyomán falak emelkednek, ledöntöm a hegyeket és apró, fénylő homokszemek tapadnak kezemhez. Jeleket követek és hagyok az utánam jövőknek, az utánam vétkezőknek, kik akaratukból lesznek azzá, amivé …”
Másik oldalára fordultában, Goldsicher tovább szőtte álommentes, csendesen lemondó, lassan fel-felizzó gondolatainak és terveinek végeláthatatlan sorát, magas, éjfekete rámás ablakai előtt.
„… Arany. Az arany az egyetlen, ami nem meghamisítható, tisztán csillogó, meleg ’s oltalmazó…”
Fülledt meleg volt kint is, bent is a szobában. Homályos fényekkel mutatták fénylámpások a várost, gyárkéményekkel, büszke óriás téglaszörnyekkel, ezernyi-ezernyi apró kiskéménnyel, fojtó füstfellegekkel, arctalan és szótalan tömegekkel, hol néma belenyugvással, hol halk forrongással, valaha, ha szabad lesz, vad lázadással.
Goldsicher patetikus izgalomban ült ágya szélén és egy pohár ásványvízzel igyekezett felhevült agyát nyugalomba hozni ismét. Gomolygó sejtésként távolról érezte csak, hogy visszatérő gyomorgörcse egyre közelít és már nem tudott a múlandó, sajgó testének tudata fölé emelkedni. A fájdalom belényilallt az aszott hústestbe és teret követelt magának; csak rázta és rázta, mint őszi napokon a szél a gesztenyefa leveleit szokta és úgy hullottak alá a vén könyvkereskedő ábrándjai is a nagy felejtések mocsarába, akár apró, tüskés, zárt gumóként az érett gesztenye a megbarnult levéltengerbe. Majd piros hullámok jöttek, a kapaszkodás hiábavalóvá vált, nem állítottak meg semmit a cikázó könnyek sem, a görnyedő test előrehajolt és végzetét várta, mint megannyiszor. Átfutott agyán a végrendelet, melyet ő várt beteljesülni leginkább, de sajnos van nála is öregebb. Itt eszébe jutott, milyen nagy vagyonra tett szert 36 éve, majdnem.
Végül kidühöngte magát a görcs és amilyen hirtelen jött, oly lassan, de biztosan: távozott, mintha csak egy leplet húztak volna le róla.
„…Eltűnt. Egyszer minden rossz így fog. Apró magvakból növő nagy erdőket is vagy perzselő és pusztító tűz, vagy a ködös miazmás levegő hosszú munkája tesz egyenlővé a föld színével. Olyan gaz kártevőket is elfog törölni a végzet, akár ezt a Scheinenmauert, aki üzletével egyetemben maga a végromlás… Oly hirtelen jött, akár ez, akár derült égből a villámcsapás, ahogy kiégette környezetét és nyomot hagyott a legerősebbeken is, igen, pont, mint egy áramütés. Honnan is keveredett vajon ide … Egyik pillanatról a másikra vetette meg itt nálunk a lábát, azóta meg csak terjeszkedik és terjeszkedik, semmi sem elég neki, olyan, mint egy gaz futónövény, persze gyümölcsözik is rendesen a boltja, pedig az ember már azt se tudja, hogyan kedvezzen a vevőknek, de ők Scheinenmauer üzletébe mennek mégis. Ez pedig apró indáival már beférkőzött nyugatra is, nem elég neki itt, nem elég neki semmi, mindent magának akar és ez így csak egyre rosszabb lesz …”
Töprengve meredt maga elé Goldsicher, megszűnt a szőnyeg a lába alatt, a puha ágy, a szép bútorok, rámás drága ablakok, a gyűrűző fájdalom, és a család gondolata is, ami ott lappangott valahol, valahol nagyon elnyomva a háttérben, inkább csak mellékágakon szerepelve. Goldsicher most teljes lendületével vetette magát a kegyvesztettek kietlen örvényébe és átvert, kivert kutyaként nézett a tükörből saját karikás szemeinek renyhe csillogására. Már szinte fojtott lélegzettel várta az ítéletét, az ő hálátlan életére, az övére, aki hiába áldozza nappalait a boltban, estéit a raktárban, éjjeleit a termékeny ötletekért. Őt kifosztják a hatalmasok, nekik nem elég a hatalmuk, ha sok. Szemet vetettek rá, ’s most a vérét akarják. Akárha ragadozó vízimadarak lennének, melyek inkább lebuknak a víz alá kis halakért is, minthogy akár egy grammal is kevesebbek legyenek, ha már lehet, nem.
Így teltek Goldsicher hajnali órái, csendes vergődésben, ajzó önmarcangolásban, míg gondolatai végképp kelepcébe jutottak, végül már maga is megunva kétségbeesését, nyugtalan álomba szenderült.
Másnapja egész szép reményekkel kecsegtető, napfényes délelőttel indult, ugyanis ifjabb Goldsicher hosszú és mellesleg igen költséges külföldi utazásainak végére jutván, estére volt várható; de emellett egy régóta vadászott, gyűjtői ritkaságnak számító winckelmann-példányt is kézhez kapott váratlanul, miután délelőtt 10 óra előtt pár perccel beérkezett az ő saját birodalmába, a Buchheimerbe.
Öröme alig ismert határokat, a könyv eredeti, a borító sértetlen, az illusztrációk fantasztikusak, a példányszám ezer alatti.
„Akár a mesékben, csak kérni nem kell és kapsz.”
A kötetet zsebre vágta, s a pult mögé igyekezvén, örömmel konstatálta, hogy nyitás után máris megtelt a csarnok érdeklődőkkel. Délfelé járt már az idő, mikor megpillantotta Leot, családjának elszegényedett, ám nem is oly távoli tagját, aki mint fiatal és ambiciózus pályakezdő, egy külvárosi elemi iskolában töltött be helyettes-tanári posztot.
Leo gyakran látogatta Goldsicher bácsit a könyvkereskedésben, olykor csak csevegés, olykor viszont a rokoni szálak szorosabbra fűzésének céljából, mely hol apróbb kölcsönökben, hol egyéb ügyek megvitatásában merült ki; és a jó Goldsicher soha el nem mulasztotta, hogy legalább atyai tanácsokkal bőségesen ne lássa el ifjú rokonát.
Most, amint kölcsönösen észrevették egymást, a viszontlátás feletti őszinte örömüknek jeleit fejezték ki. Mely nem kevesebből állott Leonál, mint inge helyreigazítása, szemöldöke csodálkozásra emelése, szája széles mosolyra húzása, illetve bal keze tétova feljebb emelkedése, ami ugyanakkor a túlzott közvetlenség gondolatának latolgatása közben, gyors visszahanyatlásra lett ítéltetve. Goldsicher bácsi epercben kerek aranykeretes szemüvegét igazította, az orrán őt megillető helyére, tudniillik saját helye volt a szemüvegnek rokoni üdvözlésekkor, üzletfelekkel való tárgyaláskor, szigorú apai dorgálásokra való felkészülésekor, számolás előtt, bérek elszámolása közben és még számos egyéb kevésbé jelentékeny cselekvés előtt is; végül ő is barátságosan mosolygott és a lehető legcsaládiasabban – kezet ráztak. A nem várt, ám örömteli találkozás becsalta őket a hátsószobába, ahol is hosszasan értekeztek olyan családi problémák megoldásának kiötlésén, melyek a könyvkereskedéssel is azonos vágányon haladnak, ám a beszélgetés tetőpontjához csak akkor érkeztek el, mikor Leo leendő fényes karrierje kezdetének előszeléről osztotta meg sejtéseit a bácsival. De bizony nem akármilyen sejtések voltak ezek, régi barátja, a heves természetű, lánglelkű Fritz terveivel kapcsolatban tárta fel reményeit.

– Húszéves volt mikor megismertem, akkoriban vele is forgott a világ, az új élet – az új művészet teremtésének vágyálma kavargott benne. Fanatikus propagandista lett belőle, agitátor, – no persze csak a művészet fegyverével – röplapokat, plakátokat írt-rajzolt, terjesztett, akkoriban úgy nevezték „agitvonatok”, amiket pingált, katonai színházban dekorált, de még színészkedett is. Később kezdett megkomolyodni, a hév lecsendesült, kikristályosodott számára a lényeg, tanulásba fogott, majd Mayerhold kísérleti műhelyéből, ahová dramaturgként ment, korszakalkotó rendezőként jött ki. Megdöbbentő, lesokkoló színházi újításokba fogott; expresszív beállításokkal, attraktív koreográfiával kikísérletezte, hogyan lehet elemi élményt szuggerálni a nézőknek, elvont eszmékből vagy gondolatokból is. Az eljárás páratlan, Fritz színháza örök alappillére lesz a művészetnek, mely egzisztenciát-nyújtó és biztos sikerrel kecsegtető. –

„…De vajon minek dob le az ég oly’ nagyeszű újítókat, ha itt mégis mindenki ugyanazokat a lapokat osztja, csak más köntösben…”
Elmélkedett Goldsicher és fáradtan, de látszólag töretlen lelkesedéssel hallgatva, cigarettára gyújtott; miközben a lelkendező rokon egyre közelebb húzódott székével együtt.
Leo úgy érezte, most jött el az ő ideje és valóban élete nagy lehetőségétől vágja el magát, ha nem sikerül meggyőznie a bácsit, arról, hogy Fritz alakulóban levő színtársulatát támogassa. Pedig ez egy biztos befektetés lenne számára is, igen, neki az jó lesz, sőt mi több fontos mecénásként jegyzi majd nevét az utókor, aki mint a művészet nemeslelkű pártfogója írja be magát a történelembe; és egyúttal őt, Leot is, mint korszakalkotó színésztehetséget, aki így már a tőke egy részét biztosítva, megszilárdítja helyét véglegesen Fritz társulatában.
Goldsicher fejében egymást kergették a gondolatok, hiszen nem volt egy adakozó természetű ember, még vajszíve ellenére sem.
„… de hát a család… ha a családról van szó, akkor bármit, az ésszerűség határain belül. Kérdés, hogy egy ilyen bohémet és az ő várható sikereit, ám ugyanakkor akár bukásra ítéltetett sorsát érdemes e racionálisan vizsgálni. Való igaz, hogy a nagy művészeket elutasítják a saját korukban, később az égig magasztalják őket, vagy nem. Ez már mindenki által bizonyosságot nyert, de vajon mennyit lehet áldozni, egy olyan ügyért, aminek a kockázatában is kockázat van…”
Pár órával később Leo széles mosollyal az arcán távozott a Buchheimerből, lelke sokéves gondtól szabadult meg, ennek pedig kulcsa a zsebében dagadozva ígérte a szebb jövőt és az immáron biztos sikert.
Eközben Goldsicher baljós árnyakkal viaskodván pöfékelt tovább, többnyire a földi lét múlandóságára igyekezett gondolni és a hirtelen támadt ötletek hatalmas nyereségeinek szabályrendjébe próbálta visszaerőszakolni fájdalmas sejtelmeit, Leo bukásra predesztinált sorsát és készpénzeinek tetemes részének elvesztését. Aztán szép óvatosan, halkan lopakodva, szinte már-már lábujjhegyen osonva, feltámadt az épp kiújuló gyomorgörcs iránti sejtése is és cigarettáját sokáig forgatva az izzó hamuban, türelmesen várta elmaradhatatlan vendégét, mely az alkalomhoz mérten kitombolta magát ismét, hogy ugyanolyan lomha sejtésként, ahogy jött, el is tűnjön a színről.
Az idő Leo látogatása után hamar elszállt, márcsak azért is, mert órákra dús táptalajul szolgált Goldsicher minden félelme és kétségbeesése alapjához, melyek parttalanul és végnélkül hömpölyögtek, gazdájukat feneketlen mélységekbe taszítván.
De egyszercsak eljött az este is, mégpedig az az estéje a hétnek, mikor korábban kibújva a mókuskerékből, barátját az oly sokak által nagyrabecsült és nagyérdemű Felsenstarrberget, lakásán szokásosan felkeresheti. Külön nagy tisztelettel gondolt ilyenkor Goldsicher magára is, hiszen egy olyan ismert személynek helyezte kezébe élete aprócseprő gondjait, aki nemcsak, hogy élénk érdeklődéssel és rendszerint mély egyetértéssel áldozott a baráti részvét oltárán, hanem ő is hasonló bizalommal tüntette ki a könyvkereskedőt, ami őt, Goldsichert rendkívül kellemesen érintett. Persze ne gondoljuk, hogy ennek függvényében kapcsolatuk felszínes, vagy egyoldalú lett volna, hiszen korábban, ezen alkalmakkor együttes erővel szálltak síkra a világ kegyetlen és igazságtalan mivoltának megváltoztatásáért, ám az ifjúi hév lecsendesülésével, a formáló ’s teremtő akarat apadása, a közös nosztalgiázásoknak és közös kesergéseknek adott helyett, márpedig ezt sokkalta bizalmasabb dolognak tekintették egyemberként mintsem, hogy akárki közbenjárásával tették volna.
Útban az óváros felé nem is töprengett máson Goldsicher, csakis azon, mi az egyetlen szerencse ebben a szerencsétlen helyzetben: hogy legalább pont a mai napon történt. És minthogy egész életében megőrizte eme jó szokását, tudniillik, hogy még a legkellemetlenebb dolgok megtörténte esetén is jobb kedvre deríti sajátmagát valami szimpatikus észrevétellel, a jószerencse, no meg a „jószerkezetű lélek” (ahogy ő nevezte általánosságban hasznos tulajdonságainak egyvelegét) ismét hozott némi enyhülést számára.
Felsenstarrberg lakása egy rendkívül kellemes sellőszobros szökőkutas kis térről nyílott, mely a város bármely pontjáról egyszerűen megközelíthető és különben is kivételesen praktikus elrendezésű volt, csinos és ízléses, kényelmes és művészi gonddal berendezett. Gazdája pedig… egy lenyűgöző műveltségű, finom úriember, aki a legjobb társaságokba volt bejáratos, mint elismert kritikus, ezenbelül valódi szaktekintélynek számított, kinek is nincs, aki kétségbe vonja hozzáértését.
A társalgás, mint általában, most is kedélyes hangulatban kezdődött, a dicsekvés itt nem volt kérkedés, Goldsicher atyai büszkesége hencegés, az újherderiánusokat illető lesújtó vélemények okoskodások, de a nap fő eseménye sem ügyefogyott baklövés.
Éppen ellenkezőleg, Felsenstarrberg a legnagyobb lelki nyugalommal vette tudomásul a hírt, úgy tűnt sokkal inkább kizökkenthetetlen nyugalmából és tárgyilagosságából, ezenkívül egy pillanatig sem osztotta barátja éles önvádjairól alkotott nézeteit.

– Korunk atmoszférájában a kezdő rendező azonnal forradalmat csinál, ha megérti a célközönség is és nemcsak a művelt elit az ilyesfajta élőképi-metaforákat, a széles tömegek elismertté fogják tenni; és a brutális-realizmus megteremtése a színpadon új, ezért a szakma pártfogásába veszi. Nem az lesz itt a probléma, hogy Fritzéket támogatod, ennél valóban aggasztóbb fejlemények jutottak a fülembe Goldsicher, amiről még, úgy feltételezem nem értesültél, ha Leo ügyei okoznak fejtörést számodra, bár az időzítés, hogy pont most segítsd ki őket pénzzel, valóban kockázatos rád nézve. – komoly tekintettel előrehajolva, mialatt Goldsicher képzeletében egymást kergették a borzalmasabbnál is borzalmasabb rémképzetek, Felsenstarrberg a következő szavakat ejtette ki száján:

– A f i a d ó r i á s i b a j t c s i n á l t . – ezzel a félmondattal elérve Golsichernél szemüvege levételét, mely cselekvést különben példa híján, lehetetlen lelkiállapothoz kapcsolni és némán, felhúzott szemöldökkel várta, vajon milyen végzetes gáncsot vet elé az élet.

– A baj azért óriási, mert többirányú és minden ágán súlyos következményeket ró rá, rád, de többekre is valószínűleg.
Nos, legjobb tudomásom szerint nagyjából másfél éve született meg az az átkos elmeszülemény, ami nem hagyta őt nyugodni és papírra vetvén előidézte a mostani kritikus állapotokat. Arról is értesülést szereztem, hogy mások is nyomon követték ennek a kéziratnak az útját és nem kevesebb figyelemmel tűntették ki, mint amennyi feltétlen szükséges volt, márpedig az ügy komoly. Így történhetett, hogy a híre megelőzött sok száguldó vonatot, kocsit, még a gondolatot is, ami a következő kiadóhoz kalauzolta volna a fiadat, így szerencsénk volt, egészen ezidáig. Ugyanis, senki nem adta ki a könyvét, aki hallott róla vagy értette, tudta, hogy óriási botrányt kavarna, persze nem a tömegekhez való eljutásakor, bár ez volt a cél, épphogy a meggyőzni, lelkesíteni, felemelni és kijózanítani szánt analfabéta tömeg értette volna legkevésbé, mit is kritizált a te tulajdon fiad. … Mégis Goldsicher, hadd kérdezzem meg, tudod te, hogy egy „Das Inkonvertibles Kapital” című könyvvel ügynökösködött az elmúlt félévben világszerte a te örökösöd? … A baj, nos számodra is nyilvánvaló egyrészről az, hogy megírta azt, amit, ellátta egy ilyen címmel, de bejárta a könyv Európát és a fél világot, különböző helyeken másolatok készültek róla, mert a könyv: sajnos, jó, mitöbb: figyelemreméltó, de ne félj meg is kapta a neki kijáró figyelmet. Többek olvasták, küldözgették a kézirataikat mindenfelé. De hol fog 100 év múlva tartani a világ, kérdezem én, hol fog csak 10 év múlva? Ha már ebben a században, ebben az évtizedben, sőt megértük, hogy a napokban ezt a könyvet kiadják és ez az, amiről nem tudsz, hogy itt nálunk került nyomtatásba, mégpedig Scheinenmauer könyvnyomdájában, aki ötezres példányszámban sokszorosította. A tény persze önmagában is tragikus, gondolom, ezt belátod te is, ami viszont csak fokozza az ügyed súlyosságát, a kölcsön, melyet nem átallott Scheinenmauer előre elkérni a könyv lehetséges bukásának esetére. Bizony … a kiadó egyben uzsorás, és csak az uzsorás adta ki az írást. Nem hoztam szóba bizonyos körökben ezt a nem csekély jelentőségű ügyeteket, de… nos, lehet tudni, hogy beszélnek róla, igensok helyen szóbeszéd tárgya. Persze az is, hogy Scheinenmauer is osztozik a szégyenben, ami a könyv kiadását illeti, de őt más mozgatja, azt mind a ketten tudjuk, hogy ő ki akarja szorítani a konkurenciát, akár a jóhírnevét is feláldozván, mondanám, ha rendelkezne ilyennel. Tehát abban semmi különös nincs, hisz egy névtelen feltörekvőről van csupán szó, üzleti kockázata sincs benne, igazából ez mindegy neki. De, mi történt a fiaddal?
Mondd csak, milyen fiú követ el ily nagyságrendű vakmerőséget?
Mit akar ezzel a cirkusszal egyáltalán elérni?
Vagy talán te is tudtál erről? –

Felsenstarrberg óvatos s kíméletesen induló mondókája, nem csak vádlónak, de egyre inkább számonkérővé vált Goldsicher szemében, ami a végére egyfajta általános nagy-nagy követelőzéssé fajult. A falak hátrébb húzódtak Felsenstarrberg háta mögül, a tér kitágult és megnyílt a szoba, óriási lett, helyt adva óriási szégyennek és akár egy egész bírósági testület is elfért volna benne, sőt, egyre jobban úgy tetszett, már szemközt is ülnek, kérdések zakatolnak minden koponyában, repkednek és cikáznak a vádak, minden eszköz az ő végromlásba döntésén fáradozik és minden, minden remény elveszett. Kietlen síkság, a homok és az ég is kék színű, nincs védelem, nincs megbocsátás. Ki űzte és ki hajtotta egész élete munkáját az Előrefelé irányában, most körülbástyázta őt, sziklákat görgetett elé, fáradságos aknamunkával, majd ráomlasztotta, hadd zúzzák csak agyon és hadd legyen temetetlenül kopár sziklák között, kőgörgeteg az ő sírja.
Az eszméletvesztés fájdalmas, de a ráeszmélés, csak most tudta meg Goldsicher, hogy ezerszerte rosszabb. Mi az a : Fájdalom? A csalás, a kiábrándulás, az árulás? A szánt szándékkal kitervelt elveszejtése a másiknak… Van e szó rá, mi lehet ez mind? Ez mind együtt. Ismét halk morajlásokat hallott, valahonnan belülről, belülről, de távolról osont feléje, mint a csend, ami testetlen, aztán puha cipőket húz ’s máris zörejjé válik; aztán zajjá, majd erőszakos és gonosz ricsajjá tornyosul egy szegény álmodó feje fölé. Végül itt volt, nem kopogott, hanem dörömbölt a tudat ajtaján a felébresztett fájdalom. Mely sosem látott erővel harcolt gazdája ellen, kinek minden ellenállása hiábavalóvá lett és kétrét görnyedve átadta magát, teljes egészében a kínnak, amit minden sejtjében érzett és a kitaszítottságnak, hisz tudja: hiába néz akárhol emberi szemekbe, egy cseppnyi megértést, sem segítséget nem fog találni és persze ott volt a megaláztatás, amit a szemtanú jelenléte okozott. Szólni nem volt képes, ebből következően védekezni sem, a kérdések pedig választ vártak volna, erős, jó és nem utolsósorban szalonképes érveket, amik visszahozzák a régi bizalmat, de legalábbis kellőképpen lecsökkentik a mérgező bizalmatlanságot.
Mikor a sohanemlátott intenzitású görcs már múlófélben volt, Goldsicher feltápászkodott a földről és életében először: teljesen reménytelennek ítélte helyzetét. Olyannyira, hogy tudta, sehogysem védheti meg a fiát, sem magát, Felsentarrberg és összes vádlója előtt semmivel. Előbbi rohamát is könnyen lehet, hogy színjátékként fogadta barátja, sőt mérlegelő pillantását látva, ebben egész biztos volt. Megmagyarázni pedig valamiről, hogy nem az, mint amire mindketten gondolnak, teljesen értelmetlen és hiábavaló volna. Udvariaskodva és álszent elnéző pillantásokkal tűzdelve úgy tennének, mintha misem történt volna, de elviselhetetlenebb lenne utána Felsenstarrberggel farkasszemet nézni, mint bármi a világon. Az eddigi jóviszony teljesen menthetetlen és nemcsak, hogy soha nem lenne már a régi, de márcsak az őt ért botrány miatt is, biztos, hogy a kritikus nem keresné többé társaságát és nem is fogadná őt szívesen.
Így végül a legkönnyebb utat választván, pár perccel később a sellőszobros szökőkút előtt állt és a langyos, poshadt víztől várta a második feleszmélést. Gyakran olvasta már életében azt a gondolatot, hogy valaki azt reméli a valóságtól, egyszercsak kijózanodik belőle és rádöbben, amit valóságnak gondolt az csak álom és fel lehet ébredni az álomból, ezt ő soha nem értette. Vele azelőtt még soha nem fordult elő, hogy igazán ne akarta volna a sorsát.
„…Nem értenek ezek semmit a világból … azt sem, hogy miért ilyen sárgaszínű most a levegő és csillogó … a fény, az a túl sok a fény itt, akár a Marokkóból hozott arany sok évtizeddel ezelőtt, olyan sárga és forró, mintha soha nem lehetne emberi ésszel megérteni, elhinni, hogy nem álom volt az a sok arany … de én valósítottam meg a valóságot, ezért sokkal szebb volt, mint akármely álom lehet… ”
Holdkórosan botorkált nedves utcaköveken, a világos éjszakában, amit most ő nem értett. Ha felnézett az égre undorodva sütötte le szemét, mert az narancssárga volt és füstös, nem harcias füstfellegek kanyarogtak, igába hajtva a lég tiszta könnyűségét; csak bűzös füst szállt felfelé. Ócska gyárak, füst és olcsó utcanők, könnyűéletű, túl könnyű életek, füst és romlott lelkű tehetetlen életek, füst és sárga szalmán alvó olcsó, olcsó életek, kócerájok, nemlétező életek.
A bűzhödt városból kivezető kis sáros úton baktatott Goldsicher a domboknak felfelé, arra, ahol a mérhetetlen sötétségben még sárga csillagok fénylenek, drága, drága életek.