Elveszve

Amikor már túl régóta nézed, hogy feletted mindig borús az ég, akkor azt kérdezed magadtól, mindez miért? Amikor azt hiszed, arcodat az eső mossa, s nem érzed, hogy ezek a könnyeid, akkor szeretnéd látni végre az éltető napfényt. Amikor úgy érzed minden elveszett, kérdőn nézel körbe, hogy miért? Nem látsz mást, csak sötétet, árnyat, fenyegetőt, nincs ott senki rajtad kívül. Lángoló erdő közepében érzed magad, s hiába forogsz körbe-körbe, nem találod a kiutat, a füst marón fojtogat. A fák, bokrok egyre jobban közelednek, s nem tudod, mi lesz, ha elérnek, körbefonnak. Félsz. Az árnyak csak jönnek, már nem olyan fenyegetőek, kiveszed az alakjukat, ismerősök mind… Ott vannak körülötted, kik ott élnek veled, s mégis nélküled. Miért alakult így az életed, hirtelen a kérdés élesen felvillan elmédben, s rájössz, hogy régóta vagy egyedül közöttük. Barátok, rokonok…? már Te sem tudod, csak érzed, ideje változtatnod. Behunyod szemed, megrázod magad, érzed, ahogy a szorító béklyók már engedik a mozdulatot, hogy indulj… S kitisztul körülötted minden, ahogy kinyitod a szemed, látod a fényt, ahogy a távolban feldereng. S látsz még valamit, egyvalakit, akiért érdemes menned, nem szabad elveszned, s elveszni hagyni Őt, ki ugyanebből a félelmetes pokolból tart feléd, s úgy érzed végre újra van remény.