Mára már csak egy emlék,
egy kép vagy pusztán a telefonomban.
Egy arc, ami rám pillant,
de nem mozdítja meg szívemet.
Meredten nézem a képet,
erőt gyűjtök,hogy emlékezzek.
Szerettelek! Tudom, emlékszem.
De már nem érzem, s nem is értem,
mi volt az, ami megfogott benned.
Nem voltál több az átlagnál,
adni a testednél,többet soha sem adtál.
Igaz én szerettelek.
Szerelemmel hódolva testednek,
adtam át magam az élvezetnek.
Hittem, akár egy gyerek,
ha én szeretek, akkor viszont szeretnek.
Én így hittem. Pedig rég nem voltam gyerek.
De rá kellett ébrednem,
döbbennem arra a tényre,hogy tévedtem.
Kevés az, ha csak én szeretek,
kevés az, ha csak remélek,
mert így egy egész életet nem élhetek.
Idő kellett,hogy feledjem,
az irántad táplált érzéseim.
Idő kellett, hogy feladjam,
hogy fülemben többé nem súgsz szavakat.
Idő kellett s én kivártam!
Romjaim alól felálltam!
Idő kellet, míg elhittem,
nélküled is lehet életem.
5 hozzászólás
Ilyen a szerelem!
Szerintem a műnem itt inkább próza, a műfaj pedig például levél.
Kedves Csaba!
Köszönöm,hogy ismét meglátogattál! Teljes mértékben egyet értek veled! Levél vagy inkább egy gondolatmenet ami egy szakítás,elválás után bizonyos idő elteltével megfogalmazódhat egy ember fejében…
Köszönöm,hogy olvastál!
Üdv.: István
Kedves István!
Mindenkor szomorú az eválás, még akkor is, ha az ember úgy érzi, hogy jobb kiszabadulni a kötelékből. S ha a kapcsolat szerelem kötötte össze, még nehezebb megbirkózni vele.
Azért jobb, ha minél előbb elfeleded.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm,hogy olvastál!