Miután az első indián történetet elolvastam, azonnal eldöntöttem, hogy indián leszek, természetesen amerikai, mert azt nem is tudtam akkor, hogy léteznek indiai indiánok is. Vajon ez miért is nem sikerült, vagy mennyire sikerült ez villant az agyamba most, az indián nyár beköszöntével.
Átlapoztam egy kicsit az életemen, lássam mit tettem meg és mit nem ezen cél elérése érdekében, mert bevallom töredelmesen, hogy a mai napig se vesztettem szem elől ezen döntésemet.
Annak idején elhatározásomat gyors tett követte, íjat és nyilat készítettem magamnak, mert ugyebár egy indiánnak olyan fontos ez, mint a nőnek a nőiesség és férfinak a férfiasság.
Miután elkészültem vele, természetesen a célba lövést kellett gyakorolni, mindaddig míg legalább Robin Hoodnak a teljesítményét elérem. Mivel nádszálak nem nőttek a kertben, eldöntöttem, hogy anyám szépen sorakozó maghagymái lesznek a célpontok. Az első edzés olyan jól sikerült, hogy rövid időn belül már csak a hagymaszárcsonkok meredeztek az ég felé.
Ezt látva, vérszemet kaptam és eldöntöttem, hogy mozgó célpont után nézek és választásom egy kendermagos kakasra esett. Ezzel követtem el az első nagy hibát amiért most itt írogatok és nem bölényt kergetek a prérin.
Célba vettem a kakast, nem a fejére céloztam, de azt találtam el, lett aztán erre rikácsolás, jajveszékelés, pofoncsattanás, nyíl és íjtörés és egy időre rezervátumba kerültem, de büszkén viselkedtem akár az indiánok a kínzócölöpön, igaz titokban sírtam, de akkor csak a Nagy Szellem látott. A hagymákért csak másnap ásta ki újra anyám a csatabárdot és megtiltott mindenféle lövőszerszámot a ház körül.
Nőttem, nődögéltem, természetesen ez az eset nem akadályozott meg abban, hogy tovább álmodozzak, de akadt más komoly gondom, mégpedig az orrom alatt, meg más intimebb helyeken serkenő szőrszálak formájában. Ezek voltak férfiasságom első jelei, no meg a foltocskák az ágyhuzaton. A foltokra gyorsan találtam megoldást, hisz az embernél mindig akad egy zsebkendő, orrtörlésre, de ugyanúgy leendő gyerekei sokaságát is belebugyolálhatja, mert szárazon ugyanazt a látszatot keltik, a szennyest meg szagolgatni nemigen szokás.
A szőrökkel viszont nem boldogultam, pedig tudtam, hogy meg kell tőlük szabaduljak, mert ekkora kiolvastam már „A nagy indiánkönyvet „ is és annyira kiművelődtem, hogy tudtam az indiánok szőrtelenek, legalábbis sosem kell borotválkozzanak.
Megpróbáltam kitépegetni pihéimet titokban anyám szemöldökcsipeszével, az orrom alatt kezdtem, mert azt iskolai tapasztalatból tudtam, hogy a fül mellett érzékenyebb az ember bőre. Hamar rájöttem azonban, hogy mindenhol ugyanaz a helyzet, sőt amikor az első szőrszálat kitéptem testem egyik rejtettebb részéről, akkor megértettem annak a vicces kérdésnek is a poénjét, hogy mi az összefüggés a könnycsepp és az ember intimebb testrészén növő szőrszálak között.
Könnyezve hagytam fel ily fajta szőrtelenítési kísérletemmel és eldöntöttem, hogy szégyen ide vagy oda, apám borotváját fogom használni. Akkoriban a borotva az volt aminek nevezték, hosszú bőrszíjon kellett kiélezni, utána meg nagyon finoman kezelni, ha nem akart fül vagy orr nélkül maradni az ember. Előkészítettem tehát a műszert, bepamacsoltam magam alul-felül és nekiláttam a műveletnek. Az arcomon jól sikerült, kevés helyen vérzett, erre meg ott volt a timsó és az újságpapír darabkák, ezt a technikát használta családom minden férfi tagja. Amikor rátértem az alsó fejem borotválására ráébredtem, hogy itt nem olyan egyszerű a helyzet, mert az a rusnya bőr nem akart kifeszülni, a golyóbisaimra próbáltam feszíteni, de azok állandóan elmozdultak.
Így kínlódtam, amikor aztán megtörtént az, amitől majdnem az utolsó mohikán lettem.
Tudniillik már törzset is választottam, igaz először apacs akartam lenni, de amióta az első foltok megjelentek a lepedőmön mindinkább a fekete-hajú fehér lányba szerelmes mohikánfiú figurája vonzott. Valahogy megéreztem már akkor, hogy nem csak hadi-ösvényen kell járjon az ember, néha szüksége van egy kis szerelemre is.
Miközben tehát próbálgatom megtalálni a technikáját az altesti borotválásnak, meghallottam anyám hangját, aki megérkezett valahonnan. A hangjára úgy összerezzentem, hogy a borotva egyből kinyesett egy darabkát a bőrömből. Némán ordítottam, gyorsan a timsót nyomtam a vérző sebre, erre még jobban ordítottam, de ugyancsak némán, hisz egy büszke indián semmilyen körülmények közt nem jajveszékel.
Gyorsan fel a nadrágom, úgy habosan ahogy voltam, valamit visszaszóltam anyámnak és elkerülve a találkozást egyenesen a patakhoz rohantam a kert végébe. Itt aztán kimostam sebeim és lemostam a habot, ami közben megszáradt és kezdte kellemetlenül húzni össze a bőrt. Útilaput tettem a még mindig vérző sebre, ennek már akkor ismertem gyógyító hatását és hát egy indián csakis füvekkel gyógyít. Nos, ezen a téren mind a mai napig indián vagyok, csakis a gyógyfüveket használom betegség esetén, főként a saját kezűleg gyűjtötteket.
Bepakolva tehát a motyómat útilapuval, visszaandalogtam a házba, hogy eltüntessem az áruló nyomokat, csakhogy már késő volt.
Mivel apám szereléséről volt szó, anyám neki szólt, de csodák csodájára nem lett nagy dolog az egészből, apám inkább szomorú mint szigorú hangon mondta: – még megbánod te azt, hogy ilyen hamar elkezdted! És nagyon igaza lett.
Természetesen az altesti próbálkozásomról nem tudtak, csak annyi tűnt fel nekik, hogy pár napig „krákosan” járok, de ezt elfüllentettem azzal, hogy focizás közben megrándult a lábam.
Ez után az eset után kezdtem el hirtelen nőni és fűbe-fába szerelmes lenni, persze csak úgy indiánosan, mert érzelmeimet nem mutattam ki és hódításaimat csakis titokban a paplan alatt végeztem. Akkoriban még nem hallottam Onanról, sem arról, hogy létezik spermabank, pedig milyen szép összeget gyűjthettem volna össze akkoriban. Ezt figyelmébe ajánlom annak akinek a jelenlegi nehéz körülmények között nincs más pénzszerzési lehetősége.
Nyúltam tehát az ég felé és annyira vittem, hogy a végén a szüleim kezdtek azon tanakodni, nem-é lenne jó ha odaadnának súlyemelőnek, hátha a nagyobb terhelés visszatart egy kicsit. Erre azonban nem került sor, mert befejeztem a tanulmányaimat a kis falusi iskolában és kikerültem a nagyvilágba amelyik akkora volt, hogy bőven akadt benne hely számomra is.
Ezzel befejeződött az első és legboldogabb szakasz életemből amikor is indián akartam lenni, mert nem tudtam, hogy tulajdonképpen egyfajta indián vagyok, csak nem amerikai hanem erdélyi.
Ezután annyi minden történt velem, hogy azt már nem ilyen egyszerű leírni, ezért kell egy kis szünetet tartsak, elszívjak egy-két békepipát és összeszedjem gondolataim, hogy csakis azokról a mozzanatokról beszéljek amire a cím kötelez.
Majd tehát folytatom, akár tetszik akár nem!
4 hozzászólás
Kedves István!
Remekül elszórakoztam kamaszkori erőfeszítéseiden, hogy indánná válj! Humoros írásodon néha akkorákat nevettem, hogy az én könnyem is kicsordult, pedig nincs is a közelemben szemöldök csipesz! 😀
Gyerekkoromban én is imádtam az indián történeteket, főleg Cooper regényeit. Most, hogy Téged olvastalak, nekem is eszembe jutottak ezek az olvasmányaim.
Várom a folytatást!
Judit
Kedves Judit! Köszönöm a véleményezést! Megpróbálom majd folytatni, csak az a gond, hogy állandóan odacsíp valahova ez az élet és mindig mikorra azt gondolom, na most van időm, kiderül, hogy akkor van a legkevesebb! Szeretettel: István
Kedves István!
Jót mulattam a indiános elbeszéléseden, jól jön ilyenkor lefekvés előtt, lesz min elmélkednem. Sok érdekes dolog történhetett Veled, s tudom, hogy főleg a fiúk ifjú korukban nagyon vonzódnak az indiános témákhoz. Igaz, én is forgattam a könyviket, mindig érdekeltek a különleges népszokásaik.
Jól összszedted az emlékeidet, én is érdeklődéssel várom a következő részt.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata! Az a tudat, hogy egy írásom jobb hangulatra derít valakit ebben az elszomorodott világban sokat jelent hidd el. Igyekszem mindig vidámságot kelteni, ám egyre nehezebb adott körülményeink miatt, nagyon nehéz az embereket kizökkenteni komor hangulatukból. Sok szeretettel: István