Én tudom, mi az, hogy túlélés!

"1991. Július 6-án születtem. Engem örökbe fogadtak és roma vagyok. Az örökbefogadó szüleim magyarok. A vér szerinti anyám tizenkilenc évesen szült meg. Ő önmagáról nem tudó,(s talán nem is akaró) gyámság alá szoruló, beteg nő. Mindig is ilyen volt, s az évek alatt még súlyosbodott az állapota köszönhető ez a elszenvedett lelki traumák, fizikai bántalmazások egész tárházának. A kegyetlenség egy olyan válfajáról beszélek, amire az ember csak egy pillanatra is, de felkapja a fejét, majd percek múlva azt mondja: " ilyen nincs" Én elmondhatom, tanúsíthatom, hogy van.

Sokat gondolkodtam, hogy a bennem lévő szorongást, és feszültséget hogyan vezessem le. Voltaképp ezért döntöttem az írás mellett.

De kanyarodjunk vissza az elejére. Viszonylag hamar, már nyolc éves koromban felfedeztem, hogy én nem olyan vagyok mint a nevelő szüleim. Hamar túltettem magam rajta, egy vállrándítással elintéztem, mikor anyu – mert én így hívom- elmondta, hogy engem örökbe fogadtak. Később, körülbelül 4 évre rá történt meg az, hogy elkezdett érdekelni az élettörténetem. Elkezdtem kutatni a vér szerinti szülők után, a lehető legaprólékosabb munkával, pedig akkor még csak 12 éves voltam. Nem jártam sikerrel. Rá 3 évre elkerültem Pécsre. Már- már feladtam a keresést, mikor az iskolában összetalálkoztam a vér szerinti unokatestvéremmel. Hamar kiderült amit mindig meg akartam tudni. Az igazi anyám, egy szociális otthonban van, és ápolásra szorul. Ő meg nem sokat tud, tehát ha valamit akarok, azt csak ő tőle tudhatom meg. A nagy hévben azonnal elkezdtem kutatni. Talpraesettségemnek köszönhetően, nem telt sok időbe míg szerzek egy telefonszámot, és elkezdtem tárcsázni. Közöltem hogy ki vagyok, s bár nem mondtam meg, a lánya vagyok, az anyám tudta. ..

Egy pár hónapig sokat beszéltem vele…. mondhatni sokat… Aztán kiderült, nem vagyok rá felkészülve hogy lássam. Ezért megszakítottam a kapcsolatot vele. Olyan annyira, hogy mikor Pécsről elkerültem akkor nem tájékoztattam.

Egy hete, úgy döntöttem, hogy meglátogatóm. Hosszú út volt. Sokáig tartott. Egész sokáig nem féltem. Aztán ahogy már csak tíz perc volt, egyre jobban. Vajon milyen lehet? Mit fogok most látni? Megváltozik majd az életem?

Én, B.K. láttam már ronda dolgokat a világban. Láttam már, brutális kegyetlenséget a világban, a környezetemben, de hogy akkor mikor oda beléptem mennyi meggyötört arcot látni véltem, semmihez nem volt fogható. Az összes ember csodálva tekintett rám. " ő a kinti világból jött" olyan volt, mintha egy csöpp reményt vittem volna az ő világukba. A lelkem rettegett. Igyekeztem nem mutatni a félelmem. Emberek vagyunk, s így félünk tőle. Ő nem biztos, hogy nagyobb bántást tud okozni, mint egy teljesen egézséges ember és mégis tőle félek, félünk? Egyre zakatolt a fülembe, ne félj, ne félj.

Mikor Az anyámmal bementünk a szobájába, hamar rátértem arra mit akarok. Kérdeztem a testvéreimről, Az apámról, és arra annyira nem is voltam kíváncsi hogy hol és miért születtem pont ott.

Azt el kell mondanom, mindig is nagyon motiváló érzés volt bennem, a valakihez tartozás érzése. Előzetes információk után már úgy mentem oda, hogy azt tudtam, hogy az apám egy kegyetlen szadista volt. Innentől kezdve már- nem sokat akartam róla hallani. A testvérekről viszont annál inkább. Szomorúan tapasztaltam, hogy anyámnál a tér s idő már talán nincs is, vagy ha van olykor azok a tiszta pillanatok csak rövid ideig tartanak. Nincs tisztában azzal, hány gyereke van, én hányadik vagyok mennyi a halott.

Az ápolóktól kértem felvilágosítást, hisz ők mégis többet tudnak. Hamar rá kellett jönnöm ott is, hogy az aki igazán tudja mi volt, az mégis csak anyám.

Amit ott megtudtam: egy édes testvér. Két évvel idősebb nálam. Egy ikerszülésből született lány aki életbe maradt, ő 4 évvel fiatalabb nálam.

Rólam: Egy erdőben születtem. Egy sáros pocsolyában. Koraszülött vagyok. A szülés alatt senki nem tartózkodott a helyszínen. Anyám a szülésnél elájult. Kihűlt, mocskos állapotban találtak. Egy arra járó fehér nő, ai hívta a mentőket. A köldökzsinór a nyakamon körül volt tekeredve. A kórházban az apám és nagypapám együttes megbeszélése alapján lemondatták anyámat rólam így gyerekotthonba kerültem 9 hónapig. A papám, anyám elmondása szerint, úgyszint egy szadista kegyetlen ember volt, aki verte a családot, s ő maga ivott… Az orvost le akarta fizetni, hogy adjon valami olyan inekciót, amely során én meghalok, s nem kell ezen a világon lennem. De nem jött össze. Hála ennek az embernek.

A testvéreimről annál többet nem tudok, mint ami le volt írva. Azaz, intézetben vannak. De ez már nem olyan biztos, hiszen az egyik már 22 éves. Ráadásul csak a nővérem az édestestvérem. a húgom erőszakból született gyerek.

Apám az én születésem után röviden meghalt. Meggyilkolták a cigányok. Késelés folyamán egy kocsma előtt leütötték, és felszabdalták. A nagypapám pedig a születésem után nem sokkal megfulladt, és viszonylag ő is hamar távozott az élők sora közül.Irónikus, nem? Akik bántani akartak…. Pórul jártak…. Nagyon csúnyán. Ölni akartak, de ők haltak meg a végén.

Anyámra nem haragszom. El is mondtam neki is. Azt is, hogy jó életem van. Pedig ez nem igaz. De ahhoz képest ami neki van, ezerszer jobb. A jelen világomban is küzdenem kell. Nem csak a származásom miatt, hanem a körülményeim, a kapcsolatrendszereim miatt. Labilis vagyok, s olykor erős. A két véglet között egyensúlyozom. Jelen életemben is rengeteg dolgon keresztül mentem, s nem kívánom senkinek. De annyi biztos, h nem hiába maradtam életbe. valami célom van, s remélem egyszer megtalálom és beteljesíthetem, hisz egy igazi túlélő vagyok. S aki ezt nem hiszi járjon utána!!!!! "