A süni, a sas és a kakas

Egy országban, ahol sötétség borult az emberi elmére élt egy csúf bányarém. Ő volt minden állat gondja, mert szívüket ő lehordta. Hórihorgas orrával szagot fogott, girbe-görbe lábával az erdőbe futott. Rohant-rohant teljes erejével, hajtotta őt szíve, gonosz lelke. Szemet vetett ekkor három kis állatra: egy sünre, egy sasra és egy vörös kakasra.
– Kukurikú! – szólt a kakas hangosan. – Nyomunkban van a vén banya. Szaladjunk hát azonnal!
Léptük ekkor felgyorsult, rohantak ki a bozótosból. Cókmókjukat is otthagyták. Szívük pedig csak lüktetett, nagy gondokba temetkezett.
– Hohó édeskéim! – kiáltott a bányarém, egy ugrásra ott is termett hova lábuk el nem ért. – Merre mennek kicsinykéim? Mit néztek hát kedveskéim?
– Drága öreg anyám! – szólt kedvesen sünike. – Nem értjük az ily beszédet. Kérjük, mondja el ezt nyelvemen!
Vérvörös arc lángot festett, sziklából a víz kicseppent. Szikrát hányt már a föld talpa, vihart hozott az ég alja. Vöröslött minden. A vén banya, mint a méreg dühöngött. Két kezével majdnem mindenkit megőrölt.
– Mit képzeltek ti, kik itt éltek, mint a senkik. Erdőlakók, emberölők távozzatok el földemről! – hangos kiáltással mondotta ezeket, s két markába fogta az öreg seprűnyelet.
– Drága öreganyám! – szólt immár a sas madár. – Én az égben lakozok, hova ember nem is száll. Le-lenézek olykor-olykor, s látok szép tájakat. Látok az erdőben megbúvó árnyakat. Látok tovább embereket, olyanokat, mint maga. Ők ott élnek a városban, a sűrű lakház bozótosban.
Villámlik már, dühöng az ég, s többé a Nap fel nem kél. Harag gyűlik a távolban, vérszag terjed az álomban. Gonosz ember gonosz szíve űzi őket feledésbe.
– Megállj, megállj te sas madár! Nem lesz itt már mulatság. Vasvesszővel jól megverlek, s szállhattok az égbe fel.
– Kukurikú! – rikkantott egyet a kakas, s szárnyát kitárva az öreg felé szaladt.
A vén seprű lába alá került, s mint a villám repült a városba egyedül. Hangos kiáltások vissza-visszaszálltak. Elküldték messzire a három öreg társat, kik lépteiket vették a megszokott irányba. Utoljára egyet a kakas szólott, bölcsességével megkoronázta a napot.
– Kukurikú! – kiáltott hát újból. – Ha nem szóltál volna, bölcsebb lettél volna! – s a Nap mosolyra fakadt. – Csak az beszéljen, kiben a bölcsesség megvan.