A paplan panasza telt házas regény,
ablakomon dörömböl az éjszaka,
orromba furakszik magányos szaga
szürke utcakövek ázott üregén.
Cipőtalpakon pihen a mozdulat,
buszmegállóban hanyag a tér, ámbár
a járdaszegély nappal még csapodár
szegletén várakoztak hölgyek, urak.
Sötétben tapogat a perc uralma,
fénycsík oszlik árnyas házfalak előtt,
lemezen nyúz a lant, serceg a dal ma.
Jámbor szívzörej takarja az erdőt,
bagoly huhog, reszket ágon az alma,
álom gyermekarca kacsint: már felnőtt.
4 hozzászólás
Annyi metafora, annyi kép van benne, s ráadásul olyan jók, hogy mindegyiknél külön-külön meg kellett állnom, hogy gyönyörködjek.
A szonettforma alapvetően is a szívem csücske, tehát ez a vers totálisan betalált.
(Igaz, Neked nincs is olyan versed, amelyik ne így hatna…)
Kedves Andi!
Örülök, hogy itt vagy és nagyon köszönöm értékes szavaid, beleértve e csillagokat.
A.
Szia A.! 🙂
Félve írok ide, mert nem vagyok szakértője a szonetteknek, csak próbálkozom. A cím gyönyörűséges, a tartalom hihetetlenül mély. Amit szerintem elsősorban át kellene gondolnod, az a jambikus szerkezet.
Bocs, hogy belekontárkodtam. 🙂
Örülök, hogy szonettet írsz. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Válaszom postáztam.
Örülök, hogy itt jártál.
A.