A fiú és a szögek

Volt egyszer egy fiú, – rossz szokással áldott.
Mindig kötözködött, mindenkit megbántott.
Mindent jobban tudott, mint a földön bárki.
Hogy mást meg ne bántson, nem tudta megállni.
Folyton veszekedett, szinte sportból tette.
Nem csoda, hogy ezért, senki sem szerette.
Egy szép napon aztán így szólott az apja:
– A világ zordságod igencsak unhatja.
Itt van egy zacskó szög, ha türelmed veszted,
ha megbántasz bárkit, ezután majd ezt tedd:
Menj a kerítéshez, fogj egy apró szeget,
Vezesd le a dühöd, mi bentről feszeget.
A nap végén aztán számold meg, hogy hányszor
borult el az elméd, a mások “bajától”.
Úgy is történt aztán, s a fiú megtette,
Minden újabb bántást, szögelés követte.
Első nap harminchét volt a szegek száma,
mit a fiú bevert a kerítés fába.
Elszégyellte magát, ilyen nagy szám láttán,
s uralkodni kezdett indulatosságán.
Napról napra csökkent a szeg mennyisége,
az volt csak a kérdés, hogy mikor lesz vége.
Majd eljött egy szép nap a fiú életébe,
mikor nem került sor, új szög beverésre.
Megkereste apját, büszkén elmesélte:
– Nem került újabb szög ma a kerítésbe.
És az apja így szólt: mától másképp tegyed,
ha nem voltál dühös, húzzál ki egy szeget.
Elszálltak a napok, szélnél sebesebben,
s láss csodát a szegek is elfogytak csendben.
Azután a fiú apja elé állott.
Lelke lenyugodva nézte a világot.
– És a kerítéshez kiballag az apja,
fia büszkeséggel művét megmutatja!
– Édes fiam, – mondja apa a fiának,
Amit eddig tettél előnyödre válhat.
Szépen viselkedtél, tanultál belőle,
tudom nem volt könnyű, s nem szöktél előle.
De nézd a kerítést, mennyi lyuk borítja?
Az emberek lelkét pont így nyomorítja,
minden veszekedés, minden düh és bánat
nyomot hagy másokban, s bár van rá bocsánat,
az okozott sebek, mind-mind megmaradnak.
Ne bánts szavakkal se! – Jegyezd meg magadnak!
Változz előnyödre, tárd ki tiszta lelked,
válj olyan emberré, kit mások szeretnek.
Mert ha így folytatod, lesz majd sok barátod,
szeretni is könnyebb, egyszer majd belátod!