A tűz őrzője

Ha gyorsabban száguld a vérnél
az álom, s lüktető színekkel
villan az éj, hallom a szél
kristályai csengik, hogy lelkeden

vágy suhan, s vad lángú kéj… Homlokod
fényét látom a fánál, hangod is hallom,
csak rólunk mesél. Nehezen gyulladó
vágyak zúgnak a sötétben, s dalom

is messze zenél… Szellemek harcában
izzik a lelkünk, s a villámot markolva
nem ismersz rám. Sorsom, hogy általad
égjek és éljek, vagy nélküled haljak,

mint lehull a harmat, a daloddal
csendes nyáréjszakán. Szerelmünk
víz lett, s én szomjazó vándor jöttem,
hogy örökké maradjunk együtt,

égni és inni az élet vizét…
Szent csobogásával messzire szállni,
s a Kertből az örök élet ízét,
hinteni messze, sehol nem állni,

utat mutatva a még álmodónak,
hogy nem veszett semmi, csak hinni kell még,
ösvényt taposni a szépnek, s a jónak,
lássatok, s halljatok ennyi elég.

Szerelmünk tűz lett, álomban álom,
sötét világunkban hajnali fény…
Az örök tűzre és fényre vigyáznom
csak veled tudok, hiszen benned él…