Kamingaut

Az asszony a fia születése után megszűnt létezni – nem halt meg, de mindent elvesztett, ami egykor hozzá tartozott. Nem volt neve többé, nem szólították Gitkának, Margitkának, de még Horváthnénak sem, egyszerűen anyuka lett, ez a biológiai tény megfosztotta minden cifraságtól, amit az évtizedek során a család és a társadalom ráaggatott. Elvesztette a testét, amellyel korábban többé-kevésbé szabadon rendelkezett, és élvezte, hogy pincsikutyát csinál a férfiakból. Átalakult egyetlen, hatalmas tömlővé, amelyből tejet lehetett csapolni két helyen – a tömlő tényleg hatalmas volt, és egyre nagyobb helyet foglalt el, amit mindenki rendjén valónak talált. A kis Marci fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy anyuka válogatás nélkül tömje magába az üzemanyagot, cukrokat, zsírokat, fehérjéket, a legtudományosabban megállapított összetételben. Az idő elvesztette a jelentőségét, nem volt többé tényező. Csak Marci létezett, aki hangos ordítással vagy apró nyikkanásokkal jelezte az igényeit, és anyuka mindig ott volt, készségesen pumpálta a tejet, sterilizálta a cumit, cserélgette a pelenkákat, altatódalt énekelt, amit igazán nem kellett volna, de Marci akkortájt még nem tiltakozott.

A tökéletes önfeláldozás eredményeként a gyerek szépen fejlődött, pontosan úgy, mint az összes többi, akit nem tudtak elkényeztetni, mert például mindkét szülőnek pénzt kellett keresnie, a nagyobb testvéreket nem lehetett betenni a mélyhűtőbe addig, amíg a kicsiből nagy lesz, vagy mert csak. Marci úgy nőtt fel, mintha el sem hagyta volna az anyja testét. Mindenfelől jó sok, felnőtt hús vette körül, amelybe bele lehetett süppedni, meleg volt, és rossz szagú. Mire megfogalmazhatta volna, hogy ő tulajdonképpen megfullad ebben a koncentrált anyai szeretetben, a segítségére sietett az iskola. Marci szabadon tölthetett néhány órát; senki nem nyaggatta, hogy mit enne, mit inna, mit kívánt meg váratlanul.

Anyuka az első időkben rettenetesen szenvedett, később még jobban. Leste az órát, mikor indulhat el végre Marcikáért. Rendszerint félórával előbb érkezett, pedig pontosan tudta, hogy nem eresztik be még az udvarba se; tűző napsütésben, esőben-szélben ott kell szobrozni az iskola előtt, bűvölni az ajtót, hogy kinyíljon – és az ebadta kölke sosem volt az első, nem sietett, nem törte össze a kezét-lábát, hogy pár másodperccel előbb találkozzon a fojtogató anyai öleléssel. Sőt, anyukának az volt a benyomása, hogy Marci szándékosan húzza az időt – szívesen van az iskolában. Mi több, egy héten kétszer egy-egy órával tovább maradt – a tornatanár bácsi kézilabdáztatta a gyerekeket az udvaron – Marci kipirulva és lelkesen került elő, jól érezte magát – észre se vette, hogy éppen most forgatta meg anyuka szívében a tőrt.

Anyuka nyolc évig kísérgette a pici fiát, aki végre föllázadt, és nyomatékosan megtiltotta az anyai féltés túlbuzgalmát. Tizennégy éves vagyok, haza tudok menni egyedül – ez nem hatott. Kiröhögnek az osztálytársaim – elég sajnálatos, hogy rosszul nevelték őket. Azt mondják, hogy bolond vagy, rosszul állították be a gyógyszered – anyuka hősiesen viselte a képtelen vádat, és csak akkor szokott le a kísérgetésről, amikor apuka végre megvette a vágyott biciklit.

Marcinak minden nap meg kellett fogadnia, hogy tanítás után egyenesen hazakerekezik, nem indul el, amikor piros a lámpa, körülnéz akkor is, ha zöld, és sárga esetében anyukára gondol, aki nagyon aggódik érte. Rendszeresen megszegte a nagy esküket, pirosnál lelépett, sárgánál nem gondolt senkire, és szívfájdalom nélkül elment valamelyik barátjához, ha olyan kedve volt. Ne hisztizz, mondta anyukának, aki kétségbeesetten kárált, mint a tyúkanyó a kis kacsák körül. A hápogókat nem lehet eltiltani a víztől, de rendesen pokollá lehet tenni az életüket, például sírással, esdekléssel és hisztériával. Sajnos Marci még így sem tartotta magát hálátlannak. Tizennyolc éves vagyok, ne szólj bele az életembe! A dekisfiaméncsakjótakarok típusú jajongásokat lerázta magáról, mint a műkorpát a reklámfilm szereplője, és már el is ment hazulról. Hova mész már megint, kisfiam? – Találkozom a haverokkal. – Mikor jössz haza? – Mit tudom én, feküdj le nyugodtan, ne várj meg – de hogy alhatna nyugodtan anyuka, amikor odakinn rengeteg veszély leselkedik a tizennyolc éves fiatalemberekre? És nemcsak a piros lámpák, azon már túl vagyunk.

Anyuka nem ismerte a haverokat. Néhány szerencsétlen kísérlet után – anyuka betelepedett Marci szobájába, csokoládét és meggyes rétest kínálgatott, kifaggatta a havert, hogy az apja mit csinál, mivel foglalkozik, mennyit keres, és hogyan lehet abból megélni – Marci kereken megmondta az érintetteknek, hogy náluk nem lehet, öt percre sem, felejtsék el. A haverok valamennyien rémséges idegenekké avanzsáltak, akik fő célkitűzése, hogy elrabolják a Marci szívét, gonosz és szégyellni való dolgokba rángassák bele, amelyekről a jóérzésű emberek nem beszélnek.

Egyszer, amikor pusztán megszokásból átkutatta a fia szobáját, talált egy gyanús könyvet. Minden könyv gyanús, de ez különösen. A szabadkőművesekről szólt, akik mind tanulatlan emberek, akikkel mi nem érintkezünk – téglákat raknak, betont kevernek, közben piszkos lesz a kezük, és nem mossák meg azonnal – mondják, hogy van egy ilyen nevű titkos szervezet is, amelyet azért alapítottak, mert három iparossegéd agyonverte Hirám kőművesmestert, aki nem akarta elárulni a titkait. Azóta mindenkit megesketnek, hogy nem fog árulkodni – csak szörnyűségek lehetnek, ha nem szabad beszélni róluk, pénzhamisítás, sorozatgyilkosságok, államellenes összeesküvés. Mibe keveredett az én áldott jó kisfiam? Marci azt mondta, kölcsön kapta a könyvet, de nem olvasta el, mert nagyon hosszú, nincs ideje egy ekkora betűfolyamhoz. Ha valaki nem tudja összefoglalni három mondatban, inkább ne is kezdjen bele. Anyuka nem nyugodott meg. miféle haverok lehetnek azok, akik kézbe vesznek egy ilyen könyvet? Nem azért taníttattunk, hogy kiköss a kőművesek között! Marci csak legyintett. Anyuka ehhez nem ért, menjen vissza a meggyes rétesek közé.

Ígérd meg, kisfiam, hogy megválogatod, kikkel barátkozol!

Azt akarod, hogy magánnyomozót fogadjak?

Dehogy, kisfiam. Csak nem szeretném, ha mindenféle szedett-vedett emberek – Emlékszel, mi történt Zoli bácsival? Megbarátkozott egy fiúval, persze akkor még csak gimnazista volt, sülve-főve együtt voltak, aztán kiderült, hogy az apja férfifodrász.

Na és?

Most mondom. Egy közönséges fodrász, hozzányúl bárki hajához.

Na és?

Nem azért neveltelek, hogy sorsközösséget vállalj egy fodrász gyerekével.

Anyuka, miről beszélsz? Ne tévessz össze a Zoli bácsival. És nem értem, mi bajod van a fodrászokkal. Neked se ártana, ha elmennél, és levágatnád a hajad.

Ezt mondta nekem, panaszolta anyuka az egyetlen barátnőjének, akivel még az óvodai homokozóban – Ágica több, mint húsz éve halott, de anyuka makacsul nem veszi tudomásul, minden nap órákig beszélget Ágicával, együtt főznek, együtt szidják a haverokat és a szabadkőműveseket. Ágica szerint volt a Nagykörúton egy Kőműves nevű étterem. Hallatlan, nem? Bizony az, ismerte el anyuka, de remélem, már nincs meg. – Nincs, már régen bezárták. Ma már jobban vigyáznak, nem adják ki akárkinek az engedélyt.

Anyuka még hosszan sustorgott Ágicával, és mindenki azt mondta volna, ez a szegény bolond magában beszél. Anyuka számára azonban Ágica kőkemény valóság volt, sokkal inkább, mint apuka vagy a szomszédok, akik között nincs egyetlen úriember, úriasszony meg még kevésbé.

Vegyük csak ezt a fiatal házaspárt balról. A férfi még csak-csak, de az asszony egyáltalán nem köszön. Mit képzel ez magáról, vagy mire tartja magát? Ezzel a magatartással világosan kimondja, hogy nem akar velem szóba állni, nem vagyok elég jó neki, vagy mit tudom én. A lépcsővel szemközt egy ukrán nő lakik a macskájával. Néha látok ott egy férfit is, aki biztosan nem a férje. Mi mást lehetne várni ukránoktól? A harmadik szomszéd egy vénasszony, aki nercbundában viszi le a szemetet. Gondolom, lopta, mert látszik, hogy az értékét nem ismeri. Helga néninek hívatja magát, na még ez is, nercbundás Helga, mintha nem lenne becsületes neve.

A haverok szülei se lehetnek jobbak, ukránok, Helga nénik, kőművesek. Telebeszélik mindennel az én drága kisfiam fejét, megrontják, attól félek, füveznek is. És ha csak füveznének! Egyszer, még az elmúlt nyáron, Marci hosszú ujjú pulóverben mórált, pedig hétágra sütött a nap. Biztosan nem akarta, hogy észrevegyem az injekciós tű nyomait, már máskor is észrevettem, hogy titkolózik, például azt mondta, hogy moziba megy, és másnap nem akarta elmesélni nekem a filmet. És az egészben az a legrosszabb, hogy az apja nem aggódik. Ennél a filmes esetnél is Marcinak adott igazat. Meg tudja érteni! Meg egy akciófilmet nem is lehet elmesélni. Lövöldözés meg üldözés, nem mindegy nekem?

Ágica megjegyezte, hogy rendes ember nem néz akciófilmeket, moziba se jár, mert az olyan snassz. Esetleg a Nemzetibe, de az is annyira vulgáris, amióta az a perverz alak – na igen, témánál vagyunk. Az ember akkor sem lehet nyugodt, ha a fia a haverokkal lóg – mindig a haverokkal – anyuka még a nevüket sem tudta, mert Marci titkolózik, ezt már ismerjük, megvan rá az oka. Minden kitelik egy olyan havertól, akinek az apja nem a Pallavicini őrgróf, kölcsön ad egy olyan könyvet, amelynek a címe Az angyalok és démonok titkai, képzelem, milyen könyvei vannak még otthon – szégyen. És most komolyan aggódom Marci miatt, mert újabban egészen megváltozott. Rossz az étvágya, sápadt, Ágica is észrevette. Ágicának jó szeme van ehhez, biztosan orvos lett volna, ha még gyerekkorában el nem üti a vonat.

Nagy tragédia volt, mindenki sajnálta a mozdonyvezetőt, aki még aznap felakasztotta magát. Az élet tele van váratlan fordulattal!

A gyerek apja semmit sem vesz komolyan. Elvicceli a témát, hiába mondom neki, hogy ennek nem lesz jó vége. Külön megkértem, hogy beszéljen Marci fejével. Nem kellene mindig a haverokkal. Tudom, hogy ez manapság divat, a fiúk teljesen természetesen ölelkeznek az utcán – pirszingjeik vannak – a saját szememmel láttam, hogy a tévében a műsorvezető lila inget viselt. A többiek azt mondták, jól áll neki. Ágicának erről is megvolt a véleménye, de most inkább nem mondom el. Ágica néha erősen fogalmaz, amióta meghalt. Azt mondja, hogy odaát mindenki így beszél. Az amcsi stílus meghódította a túlvilágot. Előre rettegek, hogyan fogom elviselni, amikor a sok vazze röpköd körülöttem. Ágica szerint meg lehet szokni – na ez az. Egyes dolgokat nem akarok megszokni, például a Marci ügyeit.

Nem értem, dünnyögött apuka, honnan veszed ezt a marhaságot?

De mikor csak rá kell nézni, és –

Oksa, és akkor mi van? Kevésbé fogom szeretni a fiamat, ha a preferenciái tartósan vagy átmenetileg – ebben a korban még nem alakult ki a személyiségük, keresik az útjukat, feszegetik a határaikat. De semmiképpen nem tartom tragédiának. Ez a jelenség mindig létezett, és igen, ha tudni akarod, már a régi görögök is –

Ez az információhalmaz sok volt egyszerre anyukának. Mi az, hogy keresi az útját, amikor én világosan megmondtam neki? Dettó a határokat – külön felhívtam a figyelmét arra, hogy nem kell feszegetni. Normális ember előbb körülnéz, megállapítja, mik az elvárások, és aszerint él. A régi görögökre vonatkozó megjegyzésedet végképp nem tudom elfogadni. Nekem ők nagyon régiek – és nagyon görögök – egyáltalán, Görögország, az még Európa?

Apuka megnyugtatta, hogy az – továbbá megígérte, hogy egyenesen megkérdezi Marcit, akkor most mi van – és ezt így hogy – vagyis mit gondol, ez az út hová vezet?

A vasárnapi ebéd idejére iktatta be a számonkérést, a húsleves és a kabátos hús közé. Újabban ez az egyetlen időpont, amikor együtt van a család. Marci még az utolsó répát piszkálta, amikor apuka fölvezette a témát – nem hagyva ki a régi görögöket, szkítákat és pártusokat.

A kabátos hús már az asztalon párolgott, amikor Marci megértette, miről van szó. De fater, mondta elképedve, nagyon kedves tőled, hogy ilyen megértő vagy, és ennyire meg akarod nekem könnyíteni. Tartozom neked egy vallomással. Sajnálom, hogy most csalódást kell okoznom, de tudod, én a lányokat szeretem. Különösen a szőkéket, a feketéket, és – Gondoltam, hogy meg kellene próbálkozni a fiúkkal, de nem megy, ne haragudjatok. Ne is beszéljünk erről, akkora égés – És most, hogy a lényeget tisztáztuk, bevallhatom azt is, hogy a rántott húst unom.

Nem igaz, suttogta Ágica.