Érdekes, amikor elterveztem a kis mondókám megírását, akkor még olyan tisztán megfogalmazódtak bennem a gondolataim. Most, hogy végre van időm az érzéseimet belepötyögni a gépbe, az egész egy nagy kusza gondolathalmazzá alakult. Mert annyi, de annyi sérelem ért, s megannyi igazságtalanság, hogy megbénítják még a lehetőségét is a szelektáló képességemnek. Nem tudok helyesen mérlegelni, nem tudok prioritásokat sorrendezni, nem tudom szétválasztani az indulataimat generáló szálakat.
Talán illene bemutatkoznom, mielőtt kifakadnának belőlem a panasz szavai. Gondoltam, hogy a mondandóm végéig nem lövöm le a poént – már, ha a létezésemet egyáltalán lehet poénnak nevezni. Azon is törtem a fejem, talán nagyképűség így neveznem magam, ahogyan szoktam, mert hát …, könnyen meglehet, ez csak egy skizofrén állapot nálam. Összetett személyiségem mégsem képviselheti mindegyik valómat. Ilyen gondolat nincs is bennem. Csak…, csak az a rengeteg mindenféle, ami kavarog az idegszálaimon, azok a fent említett gondolataim.
Nos, visszatérve a panaszomhoz: Nem ám ilyen hirtelen felindulásból kunkorodó hisztis sértődöttség, ami nyomaszt. De nem ám! Régről gyökerezik, és csak gyűlik, csak gyülemlik bennem. Azt a pár nap eufóliát leszámítva, már közel húsz éve nyeldeklem a panaszom, de mostantól már nincs hova benyelnem. Nem hogy nem fér el bennem már jó ideje, hanem amint megpróbálom lenyelni, hogy majd megemésszem, szinte azonnal ki is öklendezem. Mára már az újabb adagot meg sem próbálom legyömöszölni. Úgymond, itt halmozódik előttem egy hatalmas jénai tálban. Azért e különleges edényben, hogy, ha kezdene kihűlni, akkor minden további nélkül, újra lehessen melegíteni.
Ó hát, ha valaki is azt hinné, hogy panaszommal lázadást, vagy anarchiát szeretnék kieszközölni, akkor az, nagyon nagyot téved. Szó sincs ilyesmiről! Egyszerűen csak protestálok. Nem is tehetnék mást, hiszen az a sok ilyen-olyan gondolat, amely a megbolydult elmémben kavarog – úgy 8-9 millió hang képviseletében-, annak csak szerény százaléka akar agressziót. Más hangok – a többek -, mérsékelten, józanul kérik panaszuk orvoslását.
A remény léte ideig-óráig lehet sebtapasz. Így kezelte az elmém is. Újra, és újra – kb. négyévente – elővette ezt a csodaszert, de minden alkalommal kiderül, értelmetlen azt hinni, hogy ez elég. Haldoklik a remény! S ha már az is meghal? Akkor mi lesz? Már nem lehet becsapni a hangokat e fejben, már nem lehet azt kérni, hogy még egy kicsit kell csak kibírni. Ez a „kicsi”, két évtizede egyre nagyobb, és kilátástalanabb, ijesztőbb módon hatalmasodik a koponyám fölé.
Tudom, tudom…, jó hosszúra nyúlt panaszos levelem, és azokat a dolgokat, amiért megfogalmazódott, még le sem írtam. De vajon le kell? Vajon ezek a hangok, amelyek szerteszét forgácsolódnak, leírhatóak egyetlenegy levélben? Nem hiszem. És én már hiábavalóságokkal nem szeretnék foglalkozni. Majd, ha az a sok gondolat egy copffá fonódik, majd, ha minden érv egyszerre, egy hatalmas kiáltássá alakul, akkor újra leülök a billentyűim elé, és leírom azt. Azt az egyet.
Addig meg csak hallgatom, hadd áramoljanak be a fejembe, mintha minden panasz, külön-külön valaki másé lenne.
Tiszteletteljes reménykedéssel
Magyarország polgára